Új Úton, 1957. április (12. évfolyam, 27-33. szám)
1957-04-20 / 31. szám
6 0 J ÜTŐN 1957. április 20. szombat Magyarok a szelek szárnyán HATVAN ÉVVEL ezelőtt, egy csendes derűs napon levegőbe emelkedett Schwartz Dávid merev vázú, kormányozható léghajója. Az újságok annakidején nagy hűhót csaptak belőle. A történelem új korszakáról fecsegtek, nem győzték dicsérni a feltalálót, s valljuk be: joggal. Arról azonban senki sem beszélt: mennyi erőfeszítés, ötlet, hasztalan kísérlet előzte meg e szerkezet légi útját. Arra pláne senki sem gondolt, hogy százharminc évvel ezelőtt, egy ódon budai ház falai között látott napvilágot Martin Lajos, minden idők egyik legzseniálisabb repüléstechnikusa, aki korát messze megelőzve, fedezte fel a légcsavarmeghajtású repülés, a csörlőkormány, és általában a szárnyfelületeken elhelyezett kormányszerkezet elvét a repülésben. Tételeire annakidején senki sem figyelt fel, s hamarosan feledésbe is merültek. Martin előre látta, hogy a repülés útja nem a léghajózás, hanem a madártestet utánzó repülőgép fejlesztésében rejlik. „Amint a hajó nem a halak módjára úszik, úgy a repülőgép sem úgy halad a levegőben, mint a madarak” — szögezte le, s egyben rámutatott a propellermeghajtás problémájára. — 1870—1871-ben úgynevezett „repülőkerékkel” kísérletezett. Bartha Gergely, kolozsvári tűzoltóparancsnok próbálta ki elsőnek a gépet. A madár- szárnycsapkodást körbenforgó lapátok helyettesítették (helikopter!). A gép 3—4 méter magasra emelkedett. Európa felfigyelt. Számos külföldi ország versengett találmányáért, ő azonban kijelentette: „találmányomat inkább a sírba viszem,v semhogy a külföldnek juttassam a dicsőséget”. Martinról ma alig beszél a repüléstörténet pedig — minden sovinizmus nélkül mondhatjuk, — éppen azokat az országokat megelőzve ért el úttörő eredményeket, melyekhez ma a közhiedelem szerint a repülés feltalálása fűződik. Találmányának egyenesvonalú következménye az is, hogy a helikoptert is mi magyarok készítettük el elsőnek. ASBÖTH OSZKÁR volt az, aki gépén elsőnek szállt fel egyhelyből és szállt le utófutás nélkül. Közel ötven évvel ezelőtt készült el első vitorlázó gépe, majd figyelme teljes erővel a helikopter felé fordult. 1928-ban tehát nem egészen harminc éve tudunk helikopterrel repülni, s ez As- bóth Oszkár érdeme. Az akkori lapok nagy izgalommal figyelték a kísérleteket „Soh- se felejtem el azt a pillanatot, — írja maga Asbóth —, amikor gépemmel először hagytam el a földet. Kiszámítottam, hogy ez akkor következik be, ha a motor fordulatszáma elhagyja 1100-at. Barátaim izgatottan figyeltek. 1080-as fordulatnál a gép könnyű acélcsőváza megremegett, majd ugrászerűen elhagyta a földet, s pár méter magasban megállt, s egyhelyben lebegett. A pilóta — Hosz- szú István — gázt adott, és a gép tovább emelkedett.” Az újrendszerű gép több mint kétszázszor szállt fel s 29 órát töltött a levegőben. Asbóth, találmányát tovább tökéletesítette. Neki köszönhető a légcsavarok „autórotációs’1 (önforgásos) beépítése is, ami azt jelentette, hogy ha motorhiba folytán a légcsavarok leálltak, esés közben önfoh- gásuk révén újra pörögni kezd tek, s a gép tehát nem zuhant le, hanem lassan, biztonságosan ért földet. A HÖLÉGSUGÁRMEG- HAJTÁSŰ repülőgép megalkotása kétségkívül Rank Whittle angol repülőőrnagy nevéhez fűződik, aki 1929-ben Mosolygós arcú fiatalember áll a kis asztal mögött a gyöngyösi totózó irodában. Igaz, hogy nem mindennapi dolog az, ami vele történt. Az asztalon bankjegykötegek hevernek, pontosan 255.713 forint, s ez mind az övé. Ugyanis Kiss Gábor, a gyöngyösi Cipész KTSZ fiatal dolgozója négy találatot ért el az ötödik heti lottó sorsolásánál. A kis irodát megtöltik az érdeklődők és vegyes izgalmakkal várják a nyeremény átadását. A totó és lottó iroda vezetője rövid beszéd keretében átadja a nyereményt, a boldog nyertes pedig egy-két köteget ellenőrzésképpen megolvas, mert hát még az ilyen sok pénz is olvasva jó. A hatalmas összeg a nyerteshez kerül, aki mindezért csak egy kis igazolószelvényt ad át. Igaz, hogy ezen a kis szelvényen rajta van a négy találat. Mik a tervei, mit kezd ilyen sok pénzzel? Erről beszélgetnyújtotta be szabadalmát az angol légügyi hivatalhoz. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a francia René Lorrain már 1913-ban kidolgozta a hőlégmeghajtású repülés terveit s Romániában és Párizsban is folytak hasonló kísérletek, de az eredmények nem voltak megfelelőek. Éppen ezért jogosan tekinthetjük a hősugárhajtómű feltalálójának a magyar Fonó Albertet, aki 1917-ben, tehát még a világháború alatt pontos számításokkal alátámasztva elkészítette a sugárhajtás elvén alapuló, első repülőgép tervét. Ennek szabadalmaztatása azonban csak jóval később, 1928-ban, Németországban került megvalósításra. Azonban még így is megelőzte az angol Whittlet, akinek csak 1929-ben sikerült szabadalmát bejelenteni. S bár az akkori körök elutasító magatartása és értelmetlensége ezt a híres magyar találmányt is száműzte a hazai földről, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Martin Lajos, Asbóth Oszkár és Fonó Albert révén a repüléstechnika oly úttörő jellegű melyek nélkül eredményei s mai mesés teljesítményei elképzelhetetlenek lennének. — pala — tünk most Kiss Gáborral a boldog nyertessel. — Először is szüleimnek adok ä pénzből. A nővéremnek bútort veszek, és ha találok megfelelő házat, akkor azt' is megveszem. Lehet, hogy vásárolok két hold szőlőt is, de ez még nem biztos. Egyelőre nem költőm el a pénzt, 220 ezer forintot a takarékba teszek. Ez nem is rossz dolog. Kiszámoltuk, hogy 220 ezer forint után egy évre 11 ezer forint kamatot fizetnek. Ez közel 1000 forintot jelent havonta. És ez az összeg a rendes havi kereset mellett nem is rossz. Kiss Gábor ugyanis komoly embernek látszik. Rendesen végzi a munkáját továbbra is. — Azért egy kis ivászat lesz a szaktársakkal — mondja befejezőül. Mi búcsúzáskor sok szerencsét kívánunk neki a nyereményhez, a lottózóknak meg nagy nyereményeket kívánunk, hogy minél több ilyen riportot írhassunk. Hallotta-e már ? ...... hogy a világ legmélyebb olajkútja 6855 méter, 333 méterrel mélyebb, mint az eddigi mélységű kaliforniai kutak. A Richardson and Bass kőolaj telepen lévő kutak alján 180 fokos hőmérséklet van. ...... hogy francia vegyészek új , csodálatos műanyagot készítettek, a neve Terfan. Szilárdsága az acél szilárdságának egyharmada, de hajlékony, mint a szövet és átlátszó, mint az üveg, sem a sav, sem a lúgos anyagok nincsen- nek rá hatással. Minusz 70 foktól plusz 150 fokig nem reagál a hőmérsékletre. ...... hegy Angliában mikrobarázdás hanglemezekkel akarják leszoktatni a dohányzásról a férfiakat. A lemezre egy hipnotizőr hangját vették fel, s többek közt ezt ismétli a hang folyton: Nem akarok többé dohányozni. A kísérlet állítólag sikert igér. ...... hogy egy holland tudós sz erint a Skandináv félsziget szintje az olvadó jég nyomására emelkedik, s ennek ellenhatására Hollandia süly- lyed, évszázadonként kb. 25 centimétert. ......hogy Egyiptomban megtalálták a Gizeha piramistól 12 kilométerre Uszerkaf fáraó szobrát. A szobor időszámításunk előtt 2500-ban készült. ...... hogy egy kaliforniai kó rházban érdekes újítást vezettek be. Minden újszülött első hangját gramafon lemezen rögzítik, s ajándékba adják á boldog anyának. ...... hogy Amerika egyik le ghíresebb pszichiátere kijelentette, hogy a nők azzal a természetes adottsággal rendelkeznek, hogy gyűlöletüket és rosszkedvűket pletykákkal vezetik el, s ez nagyon egészséges és meghosszabbítja az életet. Szerinte az amerikai férfi azért halad gyorsabban a sírja felé, mert egész életén át hallgat, ahelyett, hogy hangosan kiadná mérgét. Tej csárda az angol parlamentben Az angol tehenek az idén jóval több tejet adtak, mint tavaly. A tejfelesleg elhelyezése komoly gondot ad a termelőknek. Az angol alsóház jó példával kíván előljárni a tej értékesítési kampányban, s ezért elhatározta, hogy tejcsárdát állítanak fel a parlamentben. Helyszíni riport kétszázötvenezer forintról, s annak boldog tulajdonosáról Újabb gazdag márványlelőhelyre bukkantak Jugoszláviában A mecedóniai Gosztivar városkától két kilométerre lévő Banyicsko Brdo nevű hegységben már régóta termelnek ki építkezéshez kiválóan alkalmas követ. A háború befejezése óta egyre nagyobb mélységekből kellett a felszínre hozni a kitűnő építőanyagot. Nemrégiben kőfejtés során dús márványrétegre bukkantak. Milan Hies belgrádi egyetemi tanár, a neves jugoszláv geológus több más szakértővel karöltve megállapította, hogy a hegy méhe mintegy 640.000 köbméter márványtömeget rejt magában, amiből biztosan lehet számítani körülbelül 77.000 köbméter márványtömbre. Az is kiderült, hegy ez a márvány igen nagyértékű. A vörös, kék, és világosszürke színű márvány kitermelésére most vállalat alakult. Rendet az egri zeneszolgáltatásban! Ha a városunkba tévedő idegen az esti órákban végig- tallóza a kihalt, néptelen vendéglőket, s espressokat, bosz- szusan tapasztalja, hogy a Belkereskedelmi minisztériumhoz tartozó Park szálló éttermein s grilljén kívüli csak az üzemélelmező vállalat kezelésében lévő „Klub” nyújt zenés szórakozást a vacsorázó, táncolni szerető egrieknek, s vidékieknek. A Vendéglátó Vállalat ma egyetlen üzletében sem foglalkoztat szórakoztató, vagy cigányzenét. Hogyan lehetséges ez? Sokan kérdezték. Pedig nem is olyan régen minden másként volt. Néhány hónapja a Széchenyi utcában a 15.-ös cukrászdában zongora szólt, a Vadászkörtben jól összeszokott népizenekar játszott, s az időközbeni megszűnt Törökkertben is volt zene. Nyaranta a Népkert vendéglő környéke cigánymuzsikától volt hangos. Ma? Mindez a múlté. Megkérdeztük a zenészszakszervezet elnökségét, mit szól a jelenlegi állapotokhoz? Mindenütt tanácstalan vállvono- gatás. Megtudtuk, hogy az idős Csíki Gusztáv, aki 1952-ben oly szép sikert ért el az egri várestrohi négyévszázados emlékünnepségeinek zenei előkészületeinél, aki fáradságot, időt nem kímélve foglalkozott a 27 tagú egyesített népi zenekarral, most maga is állás nélkül tengődik. Miért? Mert a Vendéglátó Vállalat nem szerződtet. „Betérő” zenészeket foglalkoztát, akikkel szemben nincs anyagi obligója, sőt erkölcsi is alig. A Széchenyi utcai zenés presszó átalakítva, kifestve, de zene nélkül „várja” a vendégeket. A rejtély kulcsa itt állítólag az, hegy a vendégek „nem szerették” a zenét, hogy a zene „hangos” volt. Csak annyit erről, hogy „hangos” zene nincs, csak rosssz zene, s hogy aligha hisszük el az egri közönségről hogy zeneellenes. Az országban számos helyen tapasztaltuk, hogy a Vendéglátó Vállalatok gyakran megfeledkeznek arról, hogy szolgáltató vállalatok. Egy szolgáltató vállalatnak pedig elsősorban arra kell törekednie, hogy a rentabilitás határain belül a legmesszebbmerjően kiszolgálja a közönség igényeit, béralapterveit, belső adminisztrációját, egész struktúráját úgy hangolja át, ha kell úgy szűkítse össze, hogy maradéktalanul el tudja látni azt a célt, melyért létrehozták. Nyilvánvaló, hogy teljes lehetetlenség egy negyvenezer lakosú város vendéglátóiparában a zenés éttermet, sőt zenés presszót nélkülözni. A vendéglátó vállalatnak tehát kötelessége e létesítmények fenntartását biztosítani még akkor is, ha netán belső apparátusa vallaná is kárát. Azt hallottuk ugyanis, hogy a zenészek elbocsájtását a „béralap” egyensúly helyreállítása indokolta. Az ilyen intézkedés viszont hasonlítana az olyanfajta „racizáshoz”, melynél egy gyár termelő munkásait bocsájtanák el, s az igazgatóság és adminisztráció maradna. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a vendéglátó üzleteit a közönség a kiszolgálás és a zene miatt látogatja, nem pedig a belső apparátus miatt. Sajnáljuk, hogy a szakszervezet sem tud kellő eréllyel belenyúlni ebbe a kérdésbe, melynek megoldása az idegen- forgalom megindulása és a várható magasabb nyári forgalom, de elsősorban az egri közönség miatt is nem tűrhet, többé halasztást. HEJ TO JENŐ: (P. HOWARD) Struld úr befogta a lovát, s amikor a gróf kilépett a sátorból, már ott állt a negyven fokos melegben szürke cilinderében, melyet nyomban megemelt: — Ezt mindig megkérdezte és miután sir Yolland bólintott, majd beült, lecsapta a zászlót. Az autós ember a vendéglő küszöbén ülve éppen reggelizett és üdvözölte a hódítót. A leány hol van?... Hm... Mit keresi? Bizonyára marad. Voltaképpen örülnie kellene, hogy megszabadult tőle. — Az őnagysága nem jön? — fordul hátra a bakról Strudl úr. — Nem — feleli a gróf. — Csak eddig jött. — Wirklich kár — mondja leereszkedő nyájassággal, mert sir Yollanddal szemben nem volt gőgös. — Kedves személyiség volta... Hő! Hóóó... Diendl! Du verfluchte Narr...! Szeles, bolond teremtés, nekirohan a Szaharának... Az bizonyos, hogy sokat hazudik és nem a legtisztább szándékkal tart vele. Azért mégiscsak szívvel-lélekkel itt volt a bajban. .. De valószínűleg az első alkalommal elemelte volna a vörös aktatáskát, a kutatás eredményeivel, a térképpel és valószínűsítő adatokkal. Lehet, hogy ez a fehérfogú, egy méter nyolcvan magas autós, aki előszeretettel mondja magát szpáhi kapitánynak, ez is a vörös aktatáskára les... No mindegy... Ö majd vigyáz... — Mehetünk, Mr. Strudl. — Az ne tessék mondani... Csak nevezzen engem a nagyságos úr Herr Jozef Strudl- nek. Vagy ahogyan Hietzing- ben hívtak, mert vagyok odavalósi: „Der Strudl Pepi... így hívott a sok lány, amikor még észrevették... Hő du zau! Bocsánat, ez a lónak mondtam ... Géma! Diendl! Houben, a pisztonos, rázendített az Aidára és elindultak. Mr. Wilkie külön nyolc arab suhancot is bérelt öszvérhaj- tónak, Goghur vezetésével. Goghur fegyverforgató férfi veit és egy görbe kardot is viselt, amellyel valószínűleg az asszonyokat szokta időnként megverni. A menetelés komoly szakasza csak most kezdődött. Már nem volt műút a lábuk alatt, és a forróság is egyre nőtt. Ahogy az út egyre fárasztóbb lett, lassan felbomlott a rend. Végül a puskájukat többen a kocsira rakták, kabátjukat vállra vetették és rendetlen csoportokra oszolva mentek. A kijelölt útszakasz felét sem tették meg, amikor már pihenőt követelt a legénység. Hangosan zúgolódtak. Vitatkoztak a tisztekkel. Végül is a marsall táborozást vezényelt. A gróf szivarozott és nem szólt semmit. Kissé hiányzott neki a leány. Nem volt senki, akivel beszéljen. Azt a bolondos, tiszteletlen, gyanús teremtést valahogy megszokta. Eh! Csak nem hiányzik?... Nem. Jobb így. Napközben ha táboroztak, a kocsiban maradt. Ennek kétféle előnye volt. Részint a felhajtott ernyő árnyékot adott, részint nem kellett a tisztjeivel érintkeznie. Kissé utálta hadait. Ingujban, kiáltozva, rendetlen összevisszaságban ültek... Nem! Ezek nem katonák. Ez katonaruhába öltözött söpredék. Ez a sereg sohasem lett volna arra képes, hogy kiverje a portugálokat valahonnan Hacsak nem a kocsmából. A másik arisztokrata, Strudl úr, a kocsi hágcsóján ült és evett. Olykor a sárhányóra dőlve aludt, de sohasem érintkezett a katonákkal. Ebéd- után sir Yolland egy szivart nyújtott át, amire a kocsis azt mondta, hogy „Tanksén”. Nagy élvezettel levágta a végét, rágyújtott, és behúnyt szemmel eresztette ki az orrán a füstöt. Nem beszélgettek, de jól megértették egymást, egy elsőrangú úr és elsőrangú szolga. Tülkölés hallatszott. A kis vörös kocsi vágott el mellettük, vigyázva, hogy ne ütközzön a cölöpöknek. Rövidesen eltűnt a homokhullámok mögött a furcsa autó, és Guliver úr, aki állítólag a közveszélyes Szokoloff banditával azonos. — Mit szól ezekhez ..........a ka tonákhoz... kedves Strudl, — kérdezte a gróf a hágcsón ülő kocsist. Egy kis dohánydarabkát köpött le az ajkáról, megtörölte a homlokát, és csak ezt mondta: — Déz ganze Gsindl gehört nach Stánhóf... Steinhofban, Bécs környékén az állami elmegyógyintézet volt... 2 Másnap az elágazáshoz értek. A cölöpök egymástól eltávolodva, kétfelé váltak. Egy sor erre, egy sor arra. Az eltérés szöge azonban nem volt olyan éles, hogy eldönthették volna, melyik a délkeleti, — mert az út hegyes szögben távolodott. A gróf sátrában a marsall, Durien százados, Renoir és Polchon főhadnagyok, valamint Wilkie úr álltak a térkép körül. Sir Yolland hallgatta a tanácskozásukat, de nem szólt bele. Ült a tábori székén, és egy vékony pálcát rezgetett csizmái között, a porba bámulva, közben néha szívott egyet a szivarján, megigazította a monokliját, de látszólag oda sem figyelt. — Rajta uraim! — mondta lelkesen Durien — határozzuk meg az útirányt. — Csak tessék — biztatta a marsall —, nem szeretném, ha úgy éretné, hogy a hatáskörébe avatkozom. — Ó, kérem! — felelte udvariasan Durien — a végső intézkedés joga az öné, akit mindannyian tisztelünk, ön parancsol. — Nagyon helyes — bólogatott a marsall és katonásan odaszólt Renoirnak — főhadnagy úr! Határozza meg az útirányt. — Hát kérem — mondta Renoir és megnyalta ajkait, — szerintem Szudán felé az utunk kifejezetten délkeleti... Nem gondolja? — fordult Polchonhoz. — Én mindenben alávetem magam feletteseim parancsának — felelte, tőle szokatlanul alázatosan a vörös kör- szakállas hadnagy, aki gondoskodott, hogy a sátorban a bagó, a pálinka és a vöröshagyma szaga egy pillanatra se legyen elviselhetőbb. — Ugyan, mire való ez az udvariaskodás?! — mondta most kordinálisan a marsall — tisztek vagyunk, akiknél a rangkülönbség szolgálaton kívül alig fontos. Csak rajta, gyerekek, csak fesztelenül, — csak határozzátok meg kér- lekalásan az útirányt, mintha itt sem lennék... — Hát kérem, — szólt Durien nagy lélegzettel. — Most körülbelül itt vagyunk — és odabökött a térkép egy pontjára. — Nem? — Dehogynem — nyugtatta meg Renoir — ha ön mondja, akkor úgy is van... — Ön szerint tehát — fordult Renoirhoz, — erre kell menni vagy erre? — Kérem, én nem mondtam semmit! — tiltakozott a hadnagy. Én még csak figyelek, én várom a parancsot, én nem vagyok olyan nyegle, hogy itt útirányt szabjak... Úgy nézték néhány másodpercig a térképet, mint tanácstalan orvostudósok egy különlegesen nagybeteget. (Folytatjuk)
