Népújság, 1956. október (77-83. szám)
1956-10-20 / 82. szám
ä956. október 86. sKombat NÉPÚJSÁG 5 A NÉPUJSÂG IRODALMI MELLÉKLETE AZ EGRI (RÓ KLUB KIADÁSÁBAN SARI GÁL IMRE: TOLLFOSZTÓBAN Az asztalon ezüstlő piramis: a nyári libafalka tolla. A fosztóknak bort hordanak körül, fahéjast, cukrozottat. A szakajtók lassan megtelnek. Minden asszony öle meleg fészek. Szemben ülök Ilonkával. Belepirul, ahogy nézem. Az arcát édes-öröm szégyenkezés tüze csípi. Majdhogy fölgyújtja a tollat. Fölgyújtotta telkemet is. Zsuzsánnák és a vén ín úgy imádom a ifjú lányokat, mint filmcsillagokat a rajongók. S oly büszkeség fog el, mint az autogramm gyűjtőt, ba ráadásul még barátságot Is köt vele a sztár. Nagyszerű nekem az ifjú lányok közt. Jól esik megsimogatni borotvált tarkójukat, frissen vágott fiús frizurájuk alatt. Arcukat Is megcsipkedem. S magamboz búzbatom őket szeretettel, játszva s pihentethetem kezemet ölelőn csupasz karjukon. És nem pironkodnak «lőttem, ha a kamasz szellő fellibbenti szoknyájukat. Nagyon szeretek velük lenni. Mintha sobsem jártam volna még közöttük. Be tudnám már kit kellene szeretni. S kit kellene feleségül venni. Olyan jól esik megsimogatni őket s oly jó, hogy e kis babráiást tűrik kedvesen, de «ly kétségbeejtő is, mert a üúkunk, a hozzájuk hasonló korúaknak a kezűkre ütnek. GYURKÓ GÉZA: ■t Őszi elégia Ringva, mintha pille szállna, levél hull a száraz ágra. Száraz ágról le a földre: ott is marad már örökre. Ring az egyik, ring a másik: az elmúlás így sorjázik, terít vastag, rőt kabátot, télen a föld, hogy ne fázzon. Nincs virág már, levél sincsen, túl adott rég minden kincsen a természet s aludni tér: a nyár már csak emlékezés. Kopott ágon, szürke foltba, négy-öt veréb összebújva riadja, hogy közéig a tél: s földre hull a végső levél. LÖRINCZY GEZANE: GÉZÁNAK (Örökkön-örökké) Már egy éve élek Veled. Lennének bár évezredek, Kevés lenne ... azért hiszem, Nem szűnünk meg a Semmiben CSODA Tudok játszani Rajtad sok [szép dallamot Pedig hangszer kezedben az [én vagyok. ÜZENET (Sz. E.-nek) Barátom voltál jó és rossz [szeszéllyel Az is maradtál vértelen [veszéllyel. ILYENKOR ŐSSZEL Szeretek sétálni szőlíöslankáin [a hegynek, Amikor tele van a határ fényes [ökömyállal és csordultig jóízű, sok színű, [zajos varázzsal. KOVÁTS ANDRÁS: A csalódásról Benne csalódtál, azt kiáltod, Mert hittél néki minden [időben. De nem kutattad sose ésszel, Gondolkodol-e önerőddel. — Benne csalódtál? Kérdés Felnőtt ember! — Vádolod az ifjút: Neveletlen. Ez önbírálat és nem vád akar [lenni, úgy-e? SKLÁNICZ VINCE: Miit a szomszéd lány... Mosdik a szomszéd nagylány [pőrén, habzik a szappan, S gyűl buborék buborékra ragyogva fehérhúsú karján. Fürdik a nyári sugárban a [kert, a nagy udvar, a csurgó víz tócsákba gyülemlik a portban, a kék lavór alján. Mosdik a szomszéd lány, alsó- [szoknyája színétől mélyebb színt kap az ég, a te- [tők pirosodva kigyúlnak. Csobban a víz a lavórban, [arany szikrát vet a bőrön, csöppjei gyémánt gyöngyök, [az inge alá begurulnak. Részeg a reggel a fénytől, a [vér sebesebben fut eremben. Lassan múljon a perc, hadd [lássam hosszan a lánykát. Könnyű selyem szoknyája ta- [padva mutatja alakját. Hajlong, vízbe meríti mezít- [len, gömbölyű vállát. Ó, húsok édessége, erek vad [láza, leányok! Bár sose múlna, ne húnyna ki [tüzed, szép fiatalság! Éljen más a komor tudományinak, hadd legyek én csak költő és fiatal, simogatván [kedvesem arcát. LELKES MIKLÓS: ZSUZSIKA Előtte az úton milliónyi ringó Picinyke csillag: vadzsálya virág S a hófehér csipketerítőben [nevetve, Vidáman tapos két parányi láb. Piros masniját pajkosan meg[ ciualja A szellő, halkan fülébesusog. Kiváncsi kis fűszál ágaskodik fel: „Nézd csak Zsuzsika, én is itt [vagyok!“ A szitakötő nagy szemét rá[mereszti. Zsuzsika itt is, ott is lehajol Majd felujjongva tapsikol kezével: „Jöhetsz már anyu! Kész van a [csokor.“ A fény a tájat átölelve tartja. Vigabban lobognak a színek, [illatok Hisz itt van Zsuzska... Ennékem [úgy tűnik Még a viharvert, vén tölgy is [mosolyog. BALÁZS SÁNDOR: Álmodom az álmom őszesti csendben Andalog velem A magany. Némán kísérnek Régmúlt eimeitek. Tétován, Mozdulnak bennem, Fájó-édesen Csókolva Fáradt szivemet Csodás érzések. Suttogva. Mint egyszer régen Tavaszi éjjel. Alomban: Ültünk egy pádon, Ajkad ajkamon, Boldogan. Ragyogott a Hold, Aiiogy mosolygott, Kedvesen. Jött egy felhőcske, S elbújt mögéje, Csöndesen. Szívünk ujjongott, Vágyón dobogott, Muzsikált. Miénk volt e szép Csillagos nagy ég, S a világ. . Őszi estéken E kedves helyen Megállók, S álmodom tovább Szívemmel e csodás, Szép álmot. BOCSI JÓZSEF: BUDAPEST Budapest szép, milliós város, De a kicsi falusi házak Már hozzám nőttek, és lakóik Forró szívemben trónt találtak. Budapest lányokat is adna, De másabb már nekem a [vágyam A falusi házak rejtekében Hagytam ott az igazi társam... Budapest kedves, de nem [nyújtja Az illatos falusi tájat, A paraszti mosolyt, s anyám [csókját, S a faragott furulyámat... MERENGEK (Nagyon hiányzik.. ■) Nagyon hiányzanak a falusi [utcák S az ott lakó paraszt emberek, Nagyon hiányzik, hogy már [nem irányítják A milliós városban kezemet.. ■ Nagyon hiányzik a határ [levegője És a délibáb, amely ott tanyáz, Nagyon hiányzik a falusiak [kedve S az izmukat égető munka láz. Nagyon hiányzik a kutyánk [ugatása Amely engem örömmel üdvözölt, Nagyon hiányzik az őszinte [kedvem, Mely a szívemben gyakran feliszökött. Nagyon hiányzik a kislány [kedvessége Aki a napfényt jelenti nekem, A falusi táj és a leány csóko[lása Teszi igazán széppé életem... ANTALFY ISTVÁN: Új őszi séta Nézd, hull a lomb. Megritkultnak az ágak, s a sétányon fázósan jár az [ember, már reggelente köd lepi a [tájat, és én karollak nagy-nagy Lszere tettel. Ahol még nemrég nyári fény- tűzönben el-elsétáltunk, hűsbe bújva, Ueive, most őszies ruhába öltözötten, sétánk közben már gondolunk [a leire. Még hull a lomb a sétány [fairól, ml elbúcsúzunk a nyártól gondoltaiban, de, ugye, jó így, egymásba kairóiul, és megmaradni az örök tavasaiban... G ACS ANDRÁS: GOOD MORNING „Good morning”, igy köszön ram egy új magyar zsilett. lViosoiygo nap és rótt sugár. „Good morning, good mor[mng, — csicsergi, — a küllőid táltos iparát mi is követjük ámH’ Good morning, mondr'r” táncol a pamacs. Borotválkozom. A tompa istenét! Good morning? Good morning? A bőr hasad, a szór marad Fene beléd! Véres pofával dörmög i: good morning... Tiszte. Penge■ [gyári Csináljatok olyan pengét, muH [a svéd, a neve meg... no, a j legyen „Jó reggelt!” < borotválni lehessen vele. gács András ÖNTUDAT — ÍRTA SEM ATTILA — 1952. • Kéken ragyogott az égbolt. Nyájasan szálljak a bárányfelhők, szélük ezüstösen csillogott. Madarak repkedtek a sugárzó levegőben, írillájuk betöltötte a nyüzsgő gyárudvart. Krampács elvtárs megállt a kapuban ée mélyen tüdejebe szippantotta az ózondús gyári levegőt. Egy munkás ment el mellette. Kalancsik volt, a gépműhelyből. — Jó reggelt, Krampács elvtárs! — harsogta vidáman és hunyorított. — Ki korán kel, aranyat lel, igaz-e? Krampács elvtárs jólesően elnevette magát. — Itt van az arany, Kalancsik elvtárs, itt van mibennünk — mondta mosolyogva, de hangjából érződött a mély komolyság. — Ez az igazi arany, a mi munkánk. — Az már igaz — fordította komolyra a «ót a kérgesmarkú, tagbaszakadt munkás. — Nekem aztán elhiheti, Krampács elvtárs, én már négy éves koromban dolgoztam a Suczni méltóságos úrra, meg a többi hasonszőrűre, hogy a süly rágja meg a csontjukat. Mert annakidején még nem a dolgozóké volt a gyár, meg miegymás. De most — és izmos felsőtestén ki duzzasztotta az izmokat —, most itt van az arany a mi izmos karunkban, Krampács elvtárs. Aki peniglen el akarja venni, annak csak azt üzenjük, hogy mi a békét is *ieg fogjuk védeni ezzel a karral. Igaz-e? — Igaz, Kalancsik elvtárs. Igaz, — mondta Krampács elvtárs halk, de meggyőződéstől duzzadó hangon. A műhely felől zengő kalapácsüSések fogadták. Krampács elvtárs elmosolyodott, ahogy meghallotta ezt a fülének oly kedves zenét. „Ma túlteljesítjük a tervet — gondolta bizakodva —, legalább három százalékkal túlteljesítjük”. Észre sem vette, hogy a kalapácsütések ritmusára lépdel tovább a műhely mé. A műhelyben már együtt volt mindenki, várták a gyűlés kezdetét. Krampács elvtárs lendületesen felugrott a piros drapériával borított asztalra. Érezte, hogy testében szétárad a munkásosztály megállíthatatlan ereje. Olyan csönd volt, hogy a szívek dobogását is haliam lehetett. — Elvtársak! — kiáltotta harsányan Krampács. — Elvtársak, rajtunk nyugszik az egész munkásosztály, a munkásosztállyal szövetséges parasztság és a haladó értelmiség tekintete. Elvtársak, az imperialisták újabb gaz merényletre készülnek. De mi ma három százalékkal túlteljesítjük a tervet! Amikor elült a mennydörgő taps, Krampács elvtárs végighordozta acélszürke tekintetét a kipirult, kérges arcokon és csengő hangon folytatta: — Elvtársak, meg kell mondanom, hogy nálunk is vannak, akik az ellenség malmára hajtják a vizet. Makuca elvtárs tegnap is csak kilencvenkilenc és fél százalékra teljesítette a tervet, Pejsli elvtárs pedig fél százalékkal több seíejtet csinál a megengedettnél. Elvtársak, a jelenlegi nemzetközi helyzetben nem szabad ezt ölhetett kezekkel néznünk! Dermedt csend volt, minden szem Maku- cára szegeződött. A tüfniborító némán felállt és lehorgasztotta a fejét. — Elvtársak — mondta dadogva —. elv- társak, én az ellenség uszályába kerültem. Pejsli, ez a vén kulákszármazású imperialista ügynök hálójába kerített. De megígérem, hogy mától fogva kétszáztizenhét százalékos teljesítménnyel teszem jóvá, amit népünk ellen elkövettem. Hirtelen dörrenés hangzott. Revolver füstölgött a hájas Pejsli kezében. De a következő pillanatokban a gyalupadok alól előug- rott két ruganyos ávóstiszt és Pejsli csuklóján kattant a bilincs. Az egész műhely a vérző Makuca körül tolongott. Krampács elvtárs egyik kezével feltámasztotta a fiú sápadt fejét, niásikks’ poharat tartott a szájához, a harmad ikk< • : •: rí intett a környül állóknak, hogy van rnóg remény. — Elvtársak, véremmel mosom iá nőmet —, hörögte Makuca és véres tajté j érv! meg szája szegletében. V — Nem halsz meg, Makuca elvtárs. Nem halsz meg. Felgyógyulsz és itt fogsz velünk tovább dolgozni a szocializmus építésén — mondta zokogva Krampács elvtárs. — Elvtárs... Elvtársnak szólítottál — zihálta boldogan Makuca és véres feje hátraha- nyatlott. Könnyek patakzottak a cserzett munkásarcokon. Aznap a műhely hatszázhetvennyolc százalékra teljesítette tervét. BŰNTUDAT — ÍRTA ÉJI TIBORC — 1956. Cg)űrű fekete felhők kavarogtak az égboltozaton. Jeges szél söpörte vijjogva a rozsdás vasakkal és emberi ürülékkel teleszórt gyárudvart. Krampács elvtárs elgondolkozva lépett be a kapun. A féllábú portás jancsiszegekkel kivert mankójára támaszkodott, s tisztelettudóan sapkájához nyúlt. — Szabadságot kívánok! — kiáltotta zsíros, rekedtes hangján. Krampács elvtárs bólintott. Szeme az előtte bandukoló munkás ülepére tapadt. Az elnyűtt nadrágon, ülepmagasságban emberfül nagyságú luk virított. A lukból elősejlett a sötétrózsaszínű, lúdbőrös emberi test. A munkás hátrafordult. Kalancsik volt, a gépműhelyből, ahol előző pénteken tizenhét ízben szorították a normát. Kalancsik rávetette szikkadt tekintetét Krampács elvtársra, de nem szólt semmit, csak lóbálta tovább széles karját, aztán megállt és lehajolt. A rózsaszínű folt kékeslilába játszott. Krampács elvtárs megtorpant. — Vigyázz az útból — mondta halkan. A gépműhelyi munkás kurtán, nyerítve nevetett. — Tudod, mi ez? — Nem tudom. Vigyázz az útból. — Fene ezt a hideget — mondta vigyorogva a munkás és még mélyebbre hajolt. — Fene ezt a hideget. Tudod, mi ez? — Légy szíves, vigyázz az útból. A munkás vigyorogva félreállt. — Tudod, mi ez? Szocialista hiányosság. Fene ezt a hideget. — Vigyázz az útból — mondta fejét lehajtva Krampács elvtárs és tovább ment. A gépműhely előtt már ácsolták az üzemi bitót. Három markos emendéesz asszony sürgölődött az elítéltek körül. Krampács elvtárs fellépett az emelvényre. Az utóbbi időben gyakran érzett görcsös szorulást a hasa táján. Süvöltött a szél és rozsdadarabokkal kevert port szórt az emelvényen állók szemébe. Az elítéltek a bitó alatt görnyedeztek. Pejsli bácsi, a kilencvenháromévés eszterga halkan vihogott. Csak a közelben állók érezték, mi megy végbe a belsejében. Makuca a tüfniborítóktól dermedten maga elé nézett. Előre billenő fején narancssárga-pettyes leopárd ült. Ez most nem tűnt fel senkinek. Krampács elvtárs szembenézett a kopár, vasporos munkásarcokkal, száját erőse» összeszorította és elmondta a kilencvenhete- dik brosúra nyolcadik bekezdését. Néma csend volt, hallani lehetett a leopárd dorombolását is. Pejsli bácsi feje nyikorogva előrecsuk- lott, mintha derűsen bólogatna. Amikor felemelték az elítélteket, hogy lábuknál fogva a hitóra húzzák őket, Makuca, a tizenhét gyermekes tüfniborító vadul lerántotta bokájáról a hurkot és fel-alá ugráló ádámcsutkájára húzta. A leopárd kurrogva a tömeg közé ugrott. Az emendéesz asszonyok lihegtek. Már nem lehetett segíteni. * Krampács elvtárs már két hete érezte a görcsös szorulásokat. Hiába ment be félóránként a nyikorgó deszkaajtón, semmi sem sikerült. Ahogy némán üldögélt, elernyedve az erőfeszítésektől, a bódé hasadékán keresztül megpillantotta a leopárdot. Két munkás vitte rúdon. — Fene ezt a hideget — mondotta egyikük döcögve. Krampács elvtárs megismerte, a cakksufnizóban dolgozott. A leopárd feje meg-megbillent. Krampács elvtárs felállt és kiment. — Ellopták a leopárdot — mondta tűnődve a zömök bódéfelügyelő. Krampács elvtárs bólintott. De nem szólt semmit. Amikor hazaért, érezte, hogy a görcsös szorulások kezdenek felengedni. Némán megcsókolta töpörödött feleségét és bement a barnára pácolt mellékhelyiségbe. — Sikerült? kérdezte halkan az asszony. Krampács elvtárs sóhajtott. — Hozd az újságot, — mondta eltűnődve. — Hozd az újságot. — Sikerült? — kérdezte halkan az asz- szony. — Itt van az újság. Sikerült? — Fene ezt a hideget — mondta Krampács elvtárs. — Fene ezt a hideget. Sikerült. Az asszony aszott mellére szorította összekulcsolt ujjait. — És most már... most már mindennap sikerülni fog? Krampács elvtárs maga elé nézett. — Talán — mondta csendesen és a papír után nyúlt.
