Népújság, 1956. július (52-59. szám)
1956-07-14 / 55. szám
1956. július 14. Szombat NÉPÚJSÁG 5 VADVIRÁG (Elbeszélés) Irta: BOÖT IMRE Tizenkilenc éves volt Csetei Juliska, amikor Erdőtelekről felkerült Budapestre, a nagy szövőgyárba. Sok vívódáson ment át, amíg idejutott, mert tulajdonképpen ápolónő szeretett volna lenni, de édesapja nem engedte. Okos tekintetét és szelíd mosolyát mindenki szerette, szorgalmát és lankadatlanul gyors kezét még az ÜB. elnök is elismerte, pedig az ÜB. elnöknek nehezen mozgó szempontjai voltak, amikor meg kellett dicsérnie valakit. — Három napi kádermunkát végzett a Csetei Juliska személye körül is, mielőtt dicséretre javasolta volna. — S amikor végre kitüntette a brigád előtt, maga is boldog volt. Boldog volt, mert alapjában véve nem volt rosszindulatú ember, csak óvatos volt, gyanakvó és kissé nehézkes. Minden dolgozótársa mögött legalább egy papot, vagy egy kulákrokont gyanított Csetei Juliska kipirultan és meghatódottan mosolygott és boldog is lett volna, ha a kitüntetés órájában nem jött volna közbe a sors keze. amely kegyetlenül átfúrta Csetei Juliska vakbelét és pillanatok alatt hashártya- gyulladást okozott. Juliska csuklóit néhányat, azután sápadtan rogyott le a szövőgép mellé. A brigád jajveszékelt, az ÜB. elnök remegett, amíg az üzemorvosért és a mentőkért telefonált. Juliskát kórházba szállították s az ÜB. elnök úgy hallotta, hogy a gazdátlanul maradt szövőgépben kattant valami. Akarata és log kája ellenére „babonás“ tolvajnyelven képzelődött, s ha elfelejtkezett magáról, metafizikai képletekben gondolkodott. Mindezt azonban nem lehetett tőle rossznéven venni. A falusi barbonák sötét világában -pőtt fel egyszerű emberek között. — Később felmerült kételyeire és az ismeretién dolgokra vonatkozóan nem kapott eddig semmiféle tudományos megvilágítást. Égett benne a szülői és nagyszülői ház minden emléke s az ezekkell kapcsolatos dolgok rögzítő ereje egyelőre megdönthetetlen volt. Hiszen az édesanyja szobájában — aki egy virágzó tsz elnökének szorgalmas felesége — Marx és Engels képe mellett ott függ Jézus kőnyomatú képe — S amikor ezt szóvátette. az édesanyja ijedten és összetett kézzel tiltakozott, mondván: hagyjad, fiam, hiszen Ö mindany- nyiunk bűnéért kiszenvedett! — és nem lehetett tovább vele vitatkozni. Elnök-édesapja is legyintett: hagyjad! Emiatt még kikéi a húsvéti csirke! — És talán ezért nézett furcsán és riadtan a kattanó szövőgépre és csak azután jött rá, hogy a gazdátlanul maradt gépet valaki hirtelen leállította. — Tehát nem volt semmiféle titokzatos jeladás. Csetei Juliska negyedik napja nyomta már a fehér kórházi ágyat — A műtét a tudomány és a gyógyító kés remek munkája volt. És Juliska súlyos betegen is szelíd volt, mosolygós és türelmes. Kedvence a betegeknek, az ápolónővéreknek és az orvosoknak. Különösen az őszhajú Ágotha nővér és a kopaszodó, kerekarcú Szakácsi főorvos szerették és Vadvirágnak hívták. — Vadvirágnak, mert a szépségében nem volt semmi mesterkéltség, a fiatalságában nem volt semmi hivalkodás. — Egyszerű volt és őszinte, mint a nép, amelyből származott és természetes volt, mint a beláthatatlan határ Erdőtelek körül. Tágúlt pupillájú kerek szemével csodálkozva figyelte a körülötte folyó dolgokat: a kórterem rendjét, üdítő tisztaságát a törvényszerűséget, amely szabályozta az ápolónők és az orvosok együttműködését, s amely minden mozgásba céltudatosságot öntött és megszabta a betegek életrendjét Észrevette, hogy idebent más a hang és más a lépés. Más a szemek nézése és más a kezek melegsége. Lehunyta a szemét és amíg így rendezte agyában a dolgokat: az édesanya vonásai bontakoztak ki előtte. Mosolygott: az Ágotha nővéren és az öregedő doktor arcán is az édesanyja vonásait látta. — Okos lány volt és tudta, hogy az a kivetítés azért van, mert az önzetlenséget az emberek között az édesanyja jelképezi. Bizonyára a többi betegek is így vannak ezzel: ezért gögicsélnek, nyűgösködnek, kapaszkodó, erőtlen és gyerekes kis mozdulatokkal ezért nyújtogatják a kezüket az ápolónők és az orvosok felé. Voltaképpen az anyajóság után kapaszkodnak. Maga elé nézett: vajon tudják-e ezt az ápolónők ás az orvosok? Kinyitotta a szemét: valamilyen furcsa mozgás kezdődött a kórteremben A harmadik ágyon egy súlyos hasi műtét után trombózist kapott asszony nyöszörgött. Ágytálat akart. A betegek megmozdultak, de senki sem tudott rajta segíteni. Mind súlyos operáció után volt. Az asszony vergődött. — A betegek csengettek, kiabáltak. — Hiába. — A beteg asszony lilás arccal felült, az ágy széléhez csúszott, kétszeresre dagadt combját is felhúzta, az ágy széléhez dobta magát s miközben kínlódva az ágy alá nyúlt, nagyot sikított, visszaesett és meghalt. A combjából leszakadt gombostűfejnyi vérrög megölte. Irtózatos riadalom támadt. — A betegek sikoltoztak, kiabáltak, a kezük ügyébe eső dolgokat az ajtóhoz hajígálták, végre magából kikelve berohant a szolgálatos Teréz nővér: mit ordítanak A betegek a halott asszony felé mutattak és zajongtak: ágytálat akart! Teréz nővér odafordult és összecsapta a kezét: Szent Isten! Ennek befellegzett! Ennyit mondott, azután orvosért szaladt! — Milyen finom! jegyezte meg valaki nyöszörögve. Az izgalom a tetőfokra hágott: Ferencsikné meghalt! Az ágysor szélén valaki cémavé- kony hangon nyöszörögte: így volt elrendelve! Egy recsegő hang válaszolt: butaság! meghalt, mert megállt az életfolyamata! Több ágyból kórusban nyöszörögték: a nővér felénk se néz! Belépett Szakácsi doktor. Félelmetes és kíváncsi csend lett. — Szakácsi a Ferencsikné szívére hajolt, azután döbbenten az ápolónőre nézett: rögembolólia! Biztosan mozgott! A betegek kiabáltak: ágy tálat akart! Szakácsi arca elborult: és maga, hol v,olt? A nővér idegesen felcsattant: a tizennégy es kórteremben! És engem hiába akarna okolni! Negyven betegem van! Szakácsi doktor megrázta a fejét: én a tizennégyestül jöttem! Mindenesetre majd igazolni fogja! Teréz nővér, miután szélesre nyitotta az ablakot. az öreg doktor felé fordult: majd igazolom, ha más hangon kéri! Ahogy a demokráciában a munkatársak között szokás! Szakácsi már indult kifelé, de visszafordult: kedves nővér, a demokráciában a hangjáért is valóban mindenki felelős, de — és most Ferencsiknére mutatott — az emberért, a betegért különösen az! Sarkon fordult és kiment A betegek egy része a paplan alá húzódott. Csetei Juliska szeméből kibuggyant a könny. Valami düledezett benne. A kórház íratlan rendje, bizalomkeltő nyugalma. A paplan alá bújt és sírt. Sírt, mint a gyermek, aki valamilyen kedves játékszerét vesztette. Ferencsiknét a nővér eltakarta. Ágya köré spanyolfalat állított, aztán felhúzta a vállát: érdekes! Az embernek negyven betege van, szemináriuma üzemi háromszöge, párttitkára, bizalmija, kultúrfelelőse, gondnoka és egy csomó orvosa, akik mind ide- oda cibáljak és akkor azt kérdezik az embertől, hogy hol volt! — Mindezt egyszuszra lehadarta „Hogy lehet ezt megmondani, amikor ebben a rohanásban már azt se tudja az ember, hogy hol van? Nem igaz?” A betegek hümmögtek, nyöszörögtek, de nem feleltek. Csetei Juliska a könnyein keresztül is csak döbbenten nézett. Teréz nővér ismét felhúzta a vállát: „mindegy! Maguknak persze köny- nyű! Fekszenek, mint a fejedelmek!” Ezzel kiment és becsapta maga mögött az ajtót. — A betegek felhorkantak. — A hangok érthetetlenül kavarogtak, amikor sebbel-lobbal berohant egy idegen kórterembeli beteg: igaz, hogy Ferencsikné meghalt? Választ sem várva, a spanyolfal mögé sietett: „egy házban lakunk! ‘ Összecsapta a kezét. — És egy negyedórával ezelőtt azt mondta Teréz nővér a fürdőszobában, hogy szépen gyógyul! Jaj- veszékelni kezdett: miért nem mondják meg az embernek mindjárt az igazat? Felhajtotta a takarót: mint aki alszik. Elcsuklott a hangja: nem fog már veszekedni többé a Közértben! Se otthon. Szegénykém! — Mit csinált Teréz nővér a fürdőszobában? kérdezte nyöszörögve és gyanakodva a sarokágy. Ruhát próbált, lelkem, ruhát ... és veszekedett a varrónővel és talán ezért nem mondott nekem igazat. A betegek, akik közismerten érzékenyebbek és önzőbbek, mint mások, felháborodtak, mert úgy érezték, hogy ellopták tőlük a gondosságot, az őket méltán megillető jóságot és figyelmet, lázadoztak: holnap kivitetem magam innen, nyöszörögte az egyik. Bolondság! — jajgatott egy másik, — ki vigyáz az emberre otthon, amikor mindenki dolgozik? . . . Hallották, hogy tegnap a tizenhetesben gyógyszercsere történt? — nyögte valaki a fal meülől. Még szerencse, hogy idejében gyomrot tudtak mosni. Az orvosok mind értekezleten voltak. Szép kis eset! Ezt ugyan nem hallottam — sipítozta Ferencsikné ismerőse —, de szebbet tudok, népi főzik ki rendesen a tűket és az orvosok egyre-másra okozzák a tályogokat! — Ez nem lehet igaz, — szólalt meg Csetei Juliska —, a mi szobánkban sincs tályog! A negyedik ágyon egy őszhajú néni felcsattant Juliska felé: négy napja vagy itt, mit tudhatod, hogy hol van tályog? A második ágyon egy reszkető hang siránkozott: nem zörög a haraszt, lelkem, ha nem fújja a szél! Hiba van, hiba van! — Az ajtó mellett egy epeköves felkönyökölt, miközben félkézzel fogta a hasát: én is másképp voltam kezelve, amíg maszek voltam.... hidd el! De ha már nem tud az ember senkit tömni, más modorral adják a vizet is és az embert órákig az ágytálon hagyják . . . Hidd el! Juliska felháborodott: hiba lehet, de mindent nem hiszek el! Mindenki szépen gyógyul, maga is! Ferencsikné is? — kiabáltak össze-vissza — Ferencsikné, sajnos meghalt. Ebben az esetben hiba is volt. De ne általánosítsunk. A hibákat ki kell javítani. így tanultam a szövőgyárban, ahol mindig mindennek utána néztek, mielőtt valamiről ítélkeztek! Az epeköves a hasához kapott és nem vitatkozott tovább. Az idegen kórtermi beteg sopánkodó fintort vágott és kiment hogy Ferencsikné halálhírét elvigye és továbbadja a rémhíreket — Közben megérkezett Ferencsik, feldúlva, életre-halálra kereste az orvosokat, fenyegetőzött és mindenki le akart csukatni. Csetei Juliska bensőséges felindulással nézett Ferencsik csontos arcába, ökölbe gör- csölődött kátrányos kezére és szerette volna megkérdezni tőle, hogy hány gy ermeke van és hogy hol dolgozik, de nem mert hozzászólni. Döbbenten látta, hogy a fájdalom milyen félelmetes is tud lenni. A vitatkozás és az izgalom a kórteremben késő délutánig tartott s estére a betegek nagyrésze belázasodott. Az esti inspekció során Ágotha nővér minden ágyhoz odament. Gyógyszereket adott be és kedves szavakkal megnyugtatta a betegeket Megigazította a párnájukat, a kezük ügyébe készítette a citromos teával telt csészéket. — Juliska figyelemmel kísérte Ágotha nővér minden mozdulatát és újjon- gott magában hangtalanul. S mikor Ágotha nővér hozzáérkezett, megfogta a kezét és a szívére vonta. Olyan értelmesen beszélt a Juliska szeme mindenről, hogy Ágotha nővér szavak nélkül is megértette: aludj te is, kis vadvirág! Meglátod, minden rendbe jön és holnapra mindenki megint jó lesz . . . Forgószél bizony mindenütt akad . . . Idebenn is. Sokszor úgy néz ki, mintha némely emberek a szelek szárnyán járnának . . . Fegyelmezetlenek, tudatlanok és acsarkodók. Megőszültem, Vadvirág és tudom, hogy ha ilyenek felelősségteljes helyeken állanak, mennyi bajt okoznak! Mint például a Teréz nővér . . . De egyszer majd műveltebb és ön- tudatosabb emberek leszünk és másképp fogjuk értelmezni a dolgokat és a kötelességeket. Addig pedig az a fontos, hogy a beteg gyógyuljon . . . s akiben becsület és hivatás- érzet van, az végezze a dolgát! Milyen jé maga, Ágotha nővér, mondotta Juliska 1 ár gyan és halkan. — Ágotha nővér mosolygott és megsimogatta Juliskát: sokat tanultam, sok mindent megértek. A hivatásomat is és az embereket is! És több, mint húsz éve dolgozom együtt Szakácsi doktorral, de sohasem láttam haragudni . . Legfeljebb szomorú vdlt, ha bántották. De mind g mosolyogva végezte a dolgát. Aludj, Vadvirág! Kedvesen betakarta: Jóéjsza^át! Csetei Juliska Ágotha nővér szavain gondolkodott: sokat tanultam, hogy sok mindent megértsek! Lehunyta a szemét és mosolygott: hívatásérzet! Nagyot dobbant a szíve. Megtalálta és leikébe zárta azt a szót, amelyet reggel óta keresett, amelynek értelme serdülő kora óta az ápolónői pályára húzta és amely szó a Szakácsi-féle doktorokat és az Ágotha-féle nővéreket egymáshoz, a betegekhez és minden munkájukhoz fűzte. Elaludt. Álmában tiszta fehér köpenyben és fityulában a kórtermekben járkált Szakácsi főorvos jobbján Az egyik ágynál megálltak s az öreg doktor a részvét és az emberi döbbenet hangján utasításokat adott: írja fel a kórlapra, hogy Ferencsikné halálát rög-embólia okozta és a felelőtlenség! A felelőtlenség. kedves Vadvirág! Folytatjuk.) aJá'J A termelőszövetkezeteket járó újságírók nagy feladatra vállalkoztak. Elhatározták, hogy összeállítanak egy kötetet amely újszerűén, nem a nehézségek megkerülésével, hanem éppen azok mélyreható feltárásával mutatja meg a termelőszövetkezeti utat. A könyvhöz Erdei Ferenc, a L'j élet útján Minisztertanács elnökhelyettese írt előszót. A könyv írói riportokat írtak egyéni és termelőszövetkezeti parasztokról, mindennapi gondokat, emberi történeteket. Az írók szembenéznek azzal a ténnyel, hogy az új tsz-ek útja nem. rózsákkal van kirakva Van azon sok kanyar, zökkenő, meg tövis is. Nem hallgatják el ezeket a zökkenőket. De megmutatják a kivezető utat és sok példával ábrázolják a termelőszövetkezeti gazdálkodás hatalmas távlatait, lehetőségeit. A négyszázoldalas könyv ára kötve 16 forint. Rémülten fejemhez kaptam. Vasárnap iélelőtt volt. 4 Széchenyi utcán rajzott a nép, egészség- ügyi sétáját végezte mindkét nembeli lakosság, ragyogott a Nap, (ilyen vasárnap is akad néha), csipogtak a madarak, libegtek a szoknyák — egyszóval csak úgy áradt a verőfényes vasárnap derűje. Én pedig ott álltam megsem- misülten az utca közepén és két kézzel fogtam a fejemet. Oh, ez a szerencsétlen, buta fej! Tegnap délben még — emlékszem, épp egy bécsiszeletnek álcázott mócsingott rágtam, — eszembe jutott, hogy be kell dobni... Aztán..., hogy is történt? Ahá, tudom már. Találkoztam Krapancsák- kal és elmesélte élete történetét. A végén kért egy tízest, akkor megint eszembe jutott a totószelvény, de jött a Bum- bunc haji és bunkózni hívott. És én mentem. Most pedig itt állok a verőfényben és zsebemben a kincset érő totószelvény két darabja. Megsüthetem, megehe- tem, cigarettát csavarhatok belőle, csak éppen nyerni nem nyerhetek vele. Elfelejtettem bedobni. Pedig ilyen biztosan még nem éreztem, hogy nyerni fogok. Még pedig sokat. Mert hiszen kinek jutott volna eszébe, hogy fittyet hányva a papírformára, egyesnek vegye a Zabtermesztő—Föszefú mécsesét, kettesnek az Aprítok— Rötyögőket, nem is beszélve az öt döntetlenről!... Enyém lesz az egyetlen tizenkéttalálatos. Azazhogy lenne. Ha bedobtam volna. Jaj, ezt nem lehet kibírni! Halálos biztonsággal éreztem, hogy bevágnak a tippje- im. Azzal a ritka biztonsággal, amely csak az élet sorsdöntő pillanataiban fogja el az embert. Soha vissza nem térő alkalom. És én elfelejtettem bedobni. Amikor valamelyest magamhoz tértem, az első gondolatom, az volt, hogy elégetem a szelvényt. Altatót veszek be és egy héten keresztül alszom, hogy ne tudjam meg a keserű valóságot. Vagy elvonulok egy sötét erdő mélyére, gyökerekkel és gumókkal tengetem életemet és lemondok a világi hiúságokról.. Hétfő reggel hatszor elsétáltam az eredményt jelző tábla előtt, szememet mereven a földre szegezve. Aztán szilaj daccal odaálltam és olvasni kezdtem 1, x, 1.... Jaj! Az egyik hasábot pontosan így kezdtem... Térdem összekoccant és bensőmben egy hang mélán suttogta a középkori éneket: Elmegyek meghalni ... Végre megembereltem magam és leolvastam, hogy kikapott a Zabtermesztők és győzött az Aprítok. A maradók hét meccsből pedig négyet az egyik hasábon sem találtam el.. Hatalmas kő hengerült le a szívemről. Álltam, kezemben az öt találatos szelvénnyel és túláradó, boldog újjcmgással olvastam újra, meg újra az eredményeket. Megmenekültem! Kedves felebarátaim. ne szidjátok többé a totot! Mi tagadás, nekem is sok bosszúságon szerzett már, de most kárpótolt mindenért. Jó dolog a toto, csak érteni, kell a módját. El is határoztam, hogy ezentúl így totozom. Hétfő reggelenként, amikor mások morcosán eldobják elfuserált szelvényeiket. én lelkendezve állapítom meg, hogy sikerült! Nem találtam a be nem dobott szelvénnyel! Egész hétre szóló örömet és önbizalmat merítek majd a totóból. Van ugyan némi kockázata is a dolognak, de olyan csekély. hogy bízvást figyelmen kívül hagyhatja az ember. (a- a.) Reggeli történet, avagy a pedáns nő ágyban... faj, még a körmeim— Jó ég! Mindjárt nyolc! minden kárba veszett.
