Népújság, 1956. június (43-51. szám)
1956-06-23 / 49. szám
1956. június 23. szombat NÉPÚJSÁG 5 A NÉPUJS Antalfy István versei: Kézilabdameccs Hét óra van még csak, úgy gondolom, és nem lenne még ily nagyon sötét, de egyik percről a másikra csúf, koromsötét palástot \et az ég. Villámlik már és megdörren az ég, a kis kézilabdapálya felett, de mintha mi sem történt volna, lenn folyik tovább a kézilabdameccs. ESTI KÉRDÉS Már este van? El sem hiszem. Hisz most kezdődött még a nap, s sötéten néznek máris át hozzám a szomszéd házfalait. Lement a nap. Üj este jött, s olyan szépek ez esteiek. Jó, hogy ilyenkor legalább pár órát tölthetők Veled. Hiszen úgy múlnak a napok, munkás napok egymásután, hogy szinte nem is látlak én, hanem gondolok rád csupán. S most, hogy újra együtt vagyunk, ezen a csöndes esteien, engedd öledbe hajtanom mint oly rég legutóbb — fejem. KRITIKUSOM Oj verset írtam. Pár sor volt csupán, — lelkem adom az ilyen versikékbe.... — Ügy látszik, még sem volt jó: Jött fiam, a kritikus, és össze-vissza tépte. Levelet várok Egyik nap fut a másik után, s mint tikkadt nyárban az esőt, úgy várom leveleteket, ma, tegnap és tegnapelőtt... Nem és nem, nem jön üzenet... Nem jön a várvavárt levél. Lassan írásotoknak is bennem csupán emléke él. Es ahogy várom tőletek a levelet, óh, borzalom! Hisz én is rég írtam nagyon.... Eszembe jut: hogyan merem? Szklánicz Vince versei: Magyarkúti reggel Két víg kakukk kurjongatott a zöld hegyen egymásnak át. Ballagtam én a harmaton, idéztem őt, szemét ,szavát. Kinyílt az ég a fák felett, zengett a nyár az ég alatt, de bennem egyre nőtt a csend fogyott az út, a csend maradt. 0, drága lány, kiért a tájt feledtem, mint szerettelek! Hideg maradtál, mint a hí, mint szikrázó, hűs gleccserek. Hozzád zavart a vér, a vágy, de nem volt benned irgalom, S hogy visszatérsz, enyém leszel — botor szívem már nem csalom. Lemondtam ott Magyarkúton, terólad mindörökre már... Kurjongatott a két kakukk, kinyílt az ég, kigyúlt a nyár.... MEGFÁRADVA Esti rétek. Könnyű harmat fűig nyomja már a port Kapa koccan. Félbehagyja agg apám a répasort. Erdők mögött felparázslik, égne még az alkonyat. Messzi fénye, esti üszke lángragyújtja arcomat. Feldobogva elnyikordul vén kocsink a földúton. Csend nyomunkban, nő az este, kuvik kiált dőlt kúton. Megfáradva — csendesedve hallgatunk, apám meg én. Bennem verssorok zenélnek — ö meg elszunnyad, szegény . . ; ág IRODALM MELLÉKLETE AZ EGRI Író klub kiadásában Sz. Marsak: A kispolgár és a költészet Mit ér a költő? Megtudod: autóját nézd, ne versét Az lángész. Pompás ..Zisz“-en ül. Ez „Pobedán“: tehetség. S akit — kis kófic tollnokot — Pegazusa ledob, az vesz csak apró „Moszkvics“-ot, vagy gyalog jár — mint Csehov. ford: Gács András Gyurkó Géza: A bor vagy én Fejem tompa, mert hiába, a tüzes bor megárt. Alig ittam pedig többet, ha tizenöt—húsz pohárt. De erőm gyűjtöm, megkísérlem poharam mélyre mártani; addig, míg az öreg bornak én fogok megártani. Gyurkó Géza (Szfl'flfltl NEM TUDOM leírni, milyen volt Szép és 17 éves. Olyan szép, mint amilyen csak a feslő bimbó lehet Szép, mert 19 éves szívem minden tüzét rápazaroltam; szép, mert annak akartam tudni, látni, szeretni és csókolni. Különben tényleg szép volt! Gesztenye haj, kicsit meg szögletes, de titkokat ígérő csípők, mélytűzű barna szemek és végtelenül puha, cirogatóan puha keze. Nagyon komolyan és nagyon elmerülten tárgyaltunk valamiféle általunk döntőnek vélt irdoalmi kérdést, a kis város estébe hajló utcácskáján, — sa keze puhán cirógatta a kopott ruhából kilógó tenyerem. Kioldódott a cipőfűzője. Az övé! Le- gugoltam, legszívesebben letérdeltem volna és lassan, nagyon lassan kötöztem az áldott fűzőt, mert közben, körül-körülnézve, hogy vajon látja-e valaki, a hajamat cirógatta. Puha, simogató volt az egész lénye, — erre emlékszem vissza legjobban. 0, emléket pusztító vandál idő: az arcára alig emlékezem. Tavasz volt: május. Az orgonák, a csókok, és a nagy fogadkozások hónapja. S egy hónappal érettségi előtt. Az utóbbi úgy érdekelt engem szédelgő, szerelmes mámoromban, mint mé- zetgyűjtő méheket a ' tél. Ám, úgyse nagyon voltak könyveim, úgy loptam össze agyamba, innen-onnan a tudnivalókat, mint szarka a csillámló üveget. De most az érdekelt, — csak Zsó- ka, akit még nem csókolt senki én sem, s akinek én vagyok az első igaz, és örök szerelme, így mondta: első, igaz és örök. Nagyon szép volt. KÉSŐN DÉLUTÁNBA hajlott az idő, ott sétáltunk a városi kert rejtett útjain. Beszélgettünk, meg-megálltunk, s ilyenkor mindig a száját néztem, amely, ha kinyílt, úgy villantotta ki nedves fogait, mint valami titkos meztelenséget. — Ne csókolj még meg. .. Jó? — Miért? — kérdeztem halkan, s egy kicsit kérlelően. — Tudod az első csók, az nagyon nagy dolog, azt nem lehet elsietni. Arra készülni kell, mint valami szertartásra. Nyeltem egyet. Az első csókon én ugyan már túl voltam ,az is igaz, hogy nem volt sem az első, se a többi szertartás. De a liget, a május, ^ Zsóka hangja s fájóan boldog szerelmem méltó * oltár volt az effajta szertartáshoz. — Elmenni valahová, tudod, valahová nagyon messze, az volna jó. A tenger partjára, ahol arany a föveny, s ezüst a víz, s ugyanilyen si- mogtó a Nap. mint most itt. Ott... Ott volna jó, ha megcsókolnál, s aztán beúsznánk mélyen a tengerbe és ringatna, mint puha bölcső, úgy ringatna a hullám . . . Egészen fellelkesültem, én is egy pillanatra. Tenger, föveny és a csók. Bronzbama lennék és... megvívnék a cápával is ezért az édes ál modozó barna kis leányért. A józan ész azonban hirtelen felülkerekedett bennem. — Zsóka . . . addig én nem várok. En... én itt is szeretlek, ebben a ligetben, minden föveny nélkül. .. Elnevette magát. Mély simogató volt a nevetése is, olyan, mint __ mint éppen a tenger hab jai. — Csacsi. Álmodni csak szabad. Es jó is. Kell is. Nekem nagyon kell. S melletted nagyon jól lehet álmodozni, mert te megértesz engem. Ugye? Hevesen bólintottam és megfogtam puha, de Farkas András Emlék Leány és fiú nevetve öl a parton, Egymást nézik, meg a zajló vizet. A szürke tó felel nekik viharlón, S mint vén banyák, csak morgással fizet. Csók csattan épp, a lányt a fiú karolja, Sirályrajként az este közelít, Kacsint az este füstösarcú holdja, S tán mondja is: „Virrasztók reggelig.’’ Minden hab megbotlik a partkövekben. Nevetve hullnak együgyű szavak, Sok hab közé, hogy szétloccsanjanak. Mert minden szó, ami elmúlni rebben, Nem több, mint könnyű csepp a víz színén, Amit gyönggyé nevel az esti fény. mégis izmos kezét Hallgattunk, úgy bandukoltunk ide-oda, egy levelet, egy fűszálat tépdesve, nagy gondolatokba merülve. Zsóka törte meg a csendet — Azért mégis szép volna.. .. — Szép — hagytam helyben, mert tudtam, hogy megint a tengerre gondol. —Te! — állt meg hirtelen. Elmegyünk. Jó? — Hová? — csodálkoztam nagyot. — Délvidékre, és mégis közeibe. Ahol megcsókolhatsz, ahol magamhoz ölelhetlek, — s szemében pajkos, vidám idegeket borzoló kis villanások gyúltak ki, mint a szentjános bogárkák. — De hová, Zsókám? — és nagyon buta arcot vághattam, mert hangosan felnevetett — Hová, hát mit gondolsz hová? — simu’t hozzám egy tűnő pillanatra, hogy megroggyant a térdem. Szingapúrba... egyenesen Szingapúrba. A moziba. Szingapúri táncosnő, ez volt a film címe, amely valahol, az isten tudja hol játszódott. De tenger és föveny tényleg volt benne. Legalábbis úgy emlékszem. — A moziba? derült fel a képem egy pillanatra. — Páholyba .. . ahol csak ketten leszünk — tette hozzá Zsóka, s megcirógatta a kezemet. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy nem is egy cápával, hanem egy egész cápacsaláddal végezni tudnék, hogy mindenre képes lennék, — csak páholyba menni nem. Talán két első hely, a vászontól nem messze, igen talán ennyi kifutja vagyonúmból ami különben nem is enyém volt, okmánybélyeghez kellett valami igazolásra. — MI BAJ VAN? csodálkozott rám Zsóka és én csak hebegni tudtam valami érthetetlen zagyvaságot, s a legszívesebben elszaladtam volna, valahová messze, éppen a tenger mellé. Mert hogy mondjam meg: nincs páholyra pénzem. Sőt, még vágj’ húsz fillér a két olcsó jegy árából is hiányzott. — Zsóka . . izé ... ez a liget.. szóval itt ahol vagyunk, a Nap, meg a fű, a fák... és mégis csak igazabb Délvidék, mint a mozi. Ez valóság, az csak . .. hogy is mondjam .. . illúzió. — Az.... az kell, illúzió — bólogatott és én menthetetlennek éreztem magam is, szerelmem is. — Nincs pénzed? — nézett rám egyszerűen és fellángoló szívvel úgy éreztem, megértőn is. — Nincs — vállalaltam el az igazságot, ugyanolyan egyszerűen, de keserű rezignáltsággal. Illetve annyi nincs, hogy páholyba menjünk . .. ketten. Még az első sorokba is kell húsz fillér. — Nem baj — nézett rám — megfogjuk egymás kezét és az lesz az illúziónk, hogy a páholyban ülünk. 0, áldott illúzió! Az előbb majd elveszejtett, s most? Nagyszerű dolog a 17 éves lányok illúziója. — Vagy negyven fillérem nekem is van — tette hozzá, s gyorsan, határozottan megragadta a kezemet. — Siessünk, nem sok idők lesz a kezdésig. S FUTOTTUNK kéz a kézben, végig az utcán, be a moziba, s lehuppantunk a harmadik sorba a vászontól. Itt jutott eszembe. — De Zsóka.... a csók.... — Csacsi.... majd otthon, a házunk előtt A pálmafa alatt, — nevette el magát halkan, s megcirógatta a kezem. Gács András: Költő és Múzsa Hajdan a Múzsa sudár derekát hűs selymek ölelték s metsző szél huhogott kedvese rongyai közt. Nézd ma a költőt: inge, gatyája selyem. De a Múzsa vállán és könyökén feslik az ócska palást. Bocsi József versei: ÖVÉK VAGYOK Paraszti házban szültek engemet Paraszt apától, paraszt anya, Sebzett tenyerű izmos emberek Sokat vittek a rétről haza — Túl messze volt az úri tanya.... Velük éltem, köztük nőttem nagyra S láttam fájó szenvedésüket, örömükben vidám múl, fáskor Fellobbanó magyar kedvüket, őszinte és nagy szerelmüket. Köztük voltam, írni tanítottak S öreg mesékre a kazlak alatt, Megszerettek, mindig értem szóltak. Ha rossz zsebükben cukor maradt, De arra sokszor bagó ragadt... Hoztak nekem fácánt és kisnyulat. Fogolytojást, apró fürjeket, Tavasszal, mikor burjánzott a fű Megnéztük a gyenge „életet”, Kedvesek a paraszt emberek... A BOJTÁR Tehenet őriztem s boldog voltam, Nem cseréltem volna senkivel, Korán mentem, késő este jöttem Es mégis daloltam énekem . . . Olyan jó volt nekem ott a mezőn. Néztem a bolyongó felleget, Hallgattam a sárgarigó füttyét És boldognak éreztem szívemet. Régen volt már. Gyermek voltam akkor, Mezítlábos barna kis fiú, Ostoromat ma is hűen őrzöm, Arra voltam büszke és hiú . . . NAGYAPÁM Nagyapám mostanában Sokat olvasott, Ügyetlenül forgatta a Zizegő lapot. En is adtam neki könyvet Újat, kedveset, Hadd lássa meg — gondoltam — a Gazdag életet. Meg is látta, s mostanában A kultúrházha jár, Szájából a vidám nóta Csengve messze száll. Csizmáját ha fényesíti, Szidja nagyanyó, ,.A kultúrház, te öreg róka Nem neked való.“ De nem hallgat nagyanyóra 0 már elmegyen, Ügy is sokat szenvedett a Hosszú életen. ELÉM JÖTTÉL... Bármikor inkább vártam, mint ma, hogy elém jössz az állomásra, amikor percre sem csitult el az égnek ömlő áradása. És hogy kijöttél, megköszönném, de szavam tehetetlen, dőre... Az ég megköszönte helyettem: nem volt szükség az esernyőre... A. I.: Füleki Virág László: RÉSZLET „A CSALÁD“ CfMÖ CIKLUSBÓL A VÁNDORCSALÁD Nagyapámat terhe Pápán nyomta le, S jele sincs már, hogy hol volt sírhelye. Nagyanyám kiöltözve ment Fülekre, Nem meghalni készült, de szüretre. Es e város lett születésem helye, Apám itt halt a robotba bele. 0 Rimaszombat! Te drága városom! Itt leltem Rád és lettél asszonyom. Elhagytunk mégis és Egerbe érve, >— Nem volt soha vándorló kedvébe — Anyám szabadult özvegyi terhétől S elpihent messze bölcsőhelyétől. Pesten született kislányom, kisfiam. Az én sírgödröm kiásva hol van? Hol fogok megállni vándorlásomban Es gyermekim melyik tájad vonzza? Hazám melyik részét kedvelik majd meg, Századok óta egyformán így megy, Máshol születnek és máshol temetnek, Kit a róna, kit meg erdő és hegy csábított magához s menni kényszerült. Es ment addig, míg ki nem merült, Egyformán pihennek valamennyien, Dunántúl s Felvidék szerelmesen ölelte magához, aki elalélt, nehogy más vidék karjába vággyék. így összekóboroltuk a vidéket s megszerettél Hazám; és mi Téged.
