Népújság, 1956. április (27-34. szám)
1956-04-14 / 30. szám
1956. április 14. szombat NÉPÚJSÁG A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE — AZ EGRI Író klub kiadásában I. Látom, amint kilépsz kis hegyi kunyhódból én nézel lefelé. /— Teréz' — hallatszik anyád hívó hangja, te pedig csak állsz és nem felelsz. — Teréz! És te valakire rámosölyogsz. Lebben a szél az Érc-hegységen. Zizeg a száraz tavasz, zúg a zöld tölgy a hegyoldalban, a kimosott kövek szemébe nevetnek a napnak. — Teréz! Kit bámulsz? Te pedig hirtelen felemeled a kezed, mintha repülni akarnál: — Anyukám drága! A jóisten látja, hogy én kit bámulok! És fölötted zúg a széltől a magas ég. mint valami kék harang. II. Mit is néztél? Mire is figyeltél?... Kihalt volt a táj és nagyon hideg volt, mikor bekopogtam ablakodon. Hallottam, hogy bent nem alusznak, mégse válaszolt senki. Tanácskoztatok. Az eresz alól fújt a hó és teleszórta szememet Fehér szellő nyögdécselt a puszta hegyeken. /Újra kopogtam. Óvatosan, nehogy messzi lent meghallhassák. — Ki az? Mit mondjak? Ki vagyok? — Jóbarát, — mondom — és nem hallom a saját hangomat. Már harmadik napja, hogy víz helyett havat eszünk. — Jóbarát, — hörgőm minden erőmből. Akkor a házban valami megcsörrent, mintha csak egy napsugár zúzta volna össze magát az ablaküvegben: — Marra, ezek orosziok! Félénken kinyílott az ajtó. Bementem a szobába, készenlétben tartva a géppisztolyt. Lenyomtam kis lámpásom gombját. A villanyfény sugarában ott állott az asztalnál a megrémült anya, te pedig a magas ágy mellett álltái, megdermedve a csodálkozástól és kibontott hajfürtjeid eltakarták a melledet. Eloltottam a lámpást és azt mondtam, hogy függönyözzék el az ablakokat. Az anya lámpást gyújtott és a gyufa reszketett a kezében. Te mezítláb felálltál a székre, hogy becsukd az ablakokat Szégyelltem formás, fehér lábadra nézni, de ugyanúgy láttalak akkor is. mikor levettem rólad a szemem. Aztán leugorva a székről, előttem teremtél. Csak most vettem észre, mennyire szét- rongyolódott fehér köpenyem. Te is fehér ruhában voltál, a karodon azonban szalag feke- téllett. — Hát ilyenek ők..., az oroszok? — Hát milyennek képzelted őket? — .. Ilyeneknek... K ezet nyújtottál nekem. Az én kezem pólyába csavarva, vörös és piszkos volt. Ez a pólya helyettesítette most a kesztyűmet is, amelyet — az átkozott sziklák között bandukolva — elveszítettem. — Ki szokott nálatok megfordulni? — Ma nem volt itt senki, katona bajtárs, — válaszo'ta anvád. aki a cserépkandalló mellett állott és szomorúan nézett rám. HPflM ÖRÖME — Hát kit gyászoltok? — A mi Frantyisekünket, — mondja az anya. — A Csehszlovák Köztársaságot, — szólalsz meg te. Kimegyek az udvarra, kikerülöm a juhólt, ahol kopognak a juhok, és egy csendeset füttyentek. A szénaboglya mellől kiválik Ilja fehér, mint egy kísértet. Agyonfagyva káromkodik és kérdi: — No, mi van Ott? — Lehet. — Vihetem a „harmonikát” is? — Hozzad. Belépünk a szobába. Mikor Hja meglátja a kályhát, elmosolyodik. Az ajtó mellé teszi a „harmonikát”, lerázza magáról a havat és csodálkozva figyeli a szláv beszédet. — Mintha csak otthon lennénk! — kiált fel. — Mindent értek! — Mi is értünk titeket. Szlovákok vagyunk. — Végre megszabadultunk az örökös „nem tudom”-tól! — mondja Ilja. — Mintha csak újra otthon lennénk, Hazánkban. Az anya rámutat a küszöb mellett lévő kis ládácskára. — Mi ez? Te kitalálod: — Rádió! — Rádió! — Az anya összecsapja a kezét. — Kérem, nem kell, vigyék el a lakásból! Maguk maradjanak, de az nem kell. Minden bajunkat & rádió okozta. Miatta vitték el a mi Frantyisekünket. Frantyisek. a fia, mindig ott ült mellette késő éjszakáig. Hallgatta Londont is, Moszkvát is. A munkán könnyelműen elhencegett azzal, amit hallott. De aztán eljöttek a tisoista kutyák, szétverték a rádiót és magukkal vitték Frantyiseket. A múlt hét csütörtökén lőtték agyon a kőbányánál. Aztán az öregasz- szony férjére mutatva, így szólt a német zászlós: „Partizán”. Nekik aki szlovák, már partizán is. Hát tessék mondani, milyen partizán is lehetett az ő férje? Erdész volt — és semmi más! De őt is magukkal vitték és kihajtották lövészárkot ásni a ' németeknek. „Könyörgöm maguknak: vigyék el a rádiót, nincs újabb bajra szükségünk!” — mondja az anyád. — Mamuska, — vigasztalja Hja, — a rádió nem jó, néma. — Nem keU, katona baj társak! Ilja megfogja a rádióállomást és kiviszi a kunyhóból. Melegséget áraszt a kandalló, melegít, mint a spiritusz. Érzem, hogy borzongva távozik belőlem a fagyos hideg. Óvatosságból már három napja nem gyújtottunk tüzet. Hol kúsztunk, mint a fehér kígyók a köveken magasan az országút fölött, hol felmásztunk egészen a hegyláncra, ahonnan látni lehetett az ellenség hátában az összes ütegeket. Közben rendszeresen hívtuk a OLESZ GO NCSA R: WfietO) Fordította: BIHARI Apám sárga tökkel telerakta A keskeny udvart, örült neki. Fészer alatt fosztatlanul Hevert a tengeri. A napraforgó kupacokban állt Házunk mögött, Anyám fűtötte fel Kenyérsütés előtt. Apám mindennek nagyon örült Kivált az idén, Rég volt ilyen bő termése Kicsinv mezején. hadtestünket és minden szükségesről értesítettük. Állomáshelyünket gyakran váltogattuk. Ez nagyon kifárasztott bennünket. Egyik hegyszorosból a másikba haladva, különösen éjjel, nem egyszer lezuhantunk a mélységbe. Ha kisebb lett volna a hó, bizonyára nyakunkat szegjük. így csak a kezünk sérült meg, a térdünket zúztuk ösz- sze, szétszakadt a köpenyünk, és ami a legfájdalmasabb, megrongálódott a rádiónk. — íme, mire vezet ez a sok csavargás, — állapította meg komoran Ilja, — véglegesen meggyőződve arról, hogy a rádió elnémult. Egyébként teljesítettük fel- ' adatunkat és az éjjel elhatároztuk, hogy átkelünk a mieinkhez. Te meleg vizet öntöttél a lavórba. Megpróbáltam kiszabadítani kezemet a pólyából, de meggémberedett újjaim nem engedelmeskedtek. — Majd én! — szólaltál meg. Újjaid ügyesek voltak és tele gyöngéd melegséggel. Egyáltalán nem fájt. amikor letépted a véres pólyát, ledobtad az egyik sarokba, duzzadt, szokatlanul könnyűvé vált kezemet pedig átkötötted száraz, puha gézzel. — Kérem az oroszországi urakat, fáradjanak asztalunkhoz, — mondja anyád. — Kész a forró feketekávé. Te tálaltál. — Tessék, még egy csészével, — mondtad, amikor kiittam az enyémet. — Mi már régóta várunk titeket..., elvtársak! És mereven a szemembe néztél. Éreztem, amint a szívembe lopózol. III. Dohányzunk, alszunk, heve- részünk. Hatvan órája nem hunytuk le a szemünket. — Aludjatok, — mondod te. — én majd őrt állok. Nevetünk és felkelünk a díványról. — Hová? — néAel ránk könyörögve. , — Nincs időnk, Teréz. Anyád sápadtan és szomorúan valamit suttog, mint egy apáca. „Imádkozik” — gondolom. — Mamuska, — mondja Ilja, — mi még visszajövünk!... A „katyusákkal” és a „Rettegett Ivánnal”. Majd én felszerelem maguknak az új rádiót és hallgatni fogják az egész világit! — Adja isten, hogy úgy legyen! — suttogja az anya. — Teri, kísérd ki a vendégeket. Kimegyünk a csontig ható szélbe, otthagyva a fényt, a meleget és az emberi gyöngédséget Messzire lent, mint valami földalatti üregben, tombol és nem csendesedik a front. Fátyolozott pír lángol a Kék Kő mögött. A térkép így jelöli — Kék Kő. De harcosaink „Bölcs Kő”*-nek nevezik ezt a kis helységet, mert már régóta nem tudjuk bevenni. Jobbról is, balról is várfalszerű magaslatok övezik. Te előre mégy, egy kendőbe burkolózva és könnyedén ugrálsz egyik kőről a másikra. A műút födött, mint valami fehér szakadék fölött, megállunk. Lent német autók feketéinek, a soffőrök a tűz körül ugrálnak, hadonászva kezükkel. Sűrű hópelyhek gomolyognak a tábortűz fölött. Te megmagyarázod, hogyan lehet legkönnyebben átjutni a malomhoz, és lehúzva kétúj- jas kesztyűdet, búcsúzóra nyújtod a kezed. — Hogy hívják magát? — kérded tőlem halkan. Vékony, gyöngéd keze remeg és megmelegíti az enyémet. E pillanatban a hegyekre néztem, amelyet mintha kihegyeztek volna a szelek és amely nem is volt már oly idegen nekem. — Mi még találkozunk, Teréz. — Nem lehet, hogy ne találkozzunk! Te csak álltái elgondolkodva: — Arra gondolok, — mondtad —, hogy maga a sors hozott össze bennünket. — Megvársz? — Isten látja lelkem, várni fogok. IV. És visszatértem. A Kék Kő már a mienk volt, az országút, meg a hegység Is a mienk volt. Már messziről észrevettem, hogy az ismerős udvaron semmi sincs. Tűzvész nyomaitól fe- ketéllett és egy csupasz kémény emelkedett rajta a magasba. Közelebb menve, megláttam az anyát. Meggörbülve turkált a hamuban, egy botocskával válogatva és vizsgálgatva valami még egészen el nem égett szemetet. Miután figyelmesen végigmérte, azonnal eldobta, majd újra turkálni kezdett. Szemlátomást igyekezett valamivel elfoglalni magát. — Jó napot! — mondotta — és megint a hamu fölé hajolt; nem ismert meg. De amikor emlékeztettem arra hogy ki vagyok én, mereven rám nézett és összeszorított,. vértelen ajka megrándult. Egy pillanatra megingott, aztán belekapaszkodott a cserépkandallóba, amely egyedül maradt meg az egész lakásából. Sírva mesélte: „Másnap reggel megint jöttek, keresték a férjem. — Megszökött a munkából! — ordították a rendőrkopók. — És éjszaka itt volt! — Nem volt ő itt, — válaszolta Teréa. — Hazudsz! — kiáltották azok. — Láttuk a nyomokat a hóban. Te magad kísérted őt el még valakivel, mert a te nyomaid is ottmaradtak. És mindent felhánytak a padláson, meg a pitvarban és a szobában, összetörték az edényt és megtalálták azt a véres pólyát. — Kinek a vére ez? — kezdték a kötekedést. — Az enyém, rendőr urak, — mondta Teréz. — Hogy-hogy? — Elvágtam a kezemet. — Csapd be az öreganyád! — káltották ezek. — Ez friss vér! Itt partizánok voltak. Amikor az öreg sváb meghallotta ezt a szót, azonnal így szólt: — Gyere velünk! És elvitték Terézt Mikulov- ba. Alig tudtam őket utolérni. Teréz pedig megy elől és nem sír, csak nézelődik. — Menjen vissza, anyukám. — szól hozzám, — magának nehéz már hegyre mászni. És mikor felértek a hegyre, Teri csak még inkább nézelődni kezdett. — Kire mereszted a szemedet? — kiabálták neki. — Ki akarom magam gyönyörködni a Kék Kőben. — Az udvarlód hagytad ott? — Igen. Feljutottak egészen a heg}' hátára, az országúihoz, ahol az bekanyarodik Mikulov felé. Még egy kis út, — aztán a mi vidékünk eltűnik a szem elől. Az én Terézem pedig megállt, nagyon sápadt volt már szegény, és mereven néz ide a mi vidékünkre. De azok csak kergetik: — Menj! — Uraim, csak még egy percig engedjék, hogy nézzem. Szeretném magammal vinni a Kék Kőt emlékül. — Nem is oda nézel, — jegyezték meg azok, — te a másik oldalra nézel. Hol az udvarlód? Én is látom, hogy ő valahova a másik oldalra néz. — Hej, — ugrik fel hirtelen az egyik. — Oroszországot bámulja! És mindketten korbáccsal verték. Védekezik a korbács- ütések ellen, de közben folyton csak néz, néz lefelé És messzire lent a látóhatáron már látszott, hogy az oroszok lőnek... Vállon ragadták és előre lökték. Ütötték, taszigálták és fenyegették: — Ne bámulj! ö pedig hallgatagon letörli arcáról a vért és csak néz, né® tovább. — Hej, üsd agyon! — kiáltották azok és még gyorsabban kergették. Én pedig, amint utána szaladtam, megbotlottam, ráestem egy kőre és ott szomor- ko.dtam éjfélig...” V. Elhalványodtak az emlékeim, kitörlődött az emlékezetemből minden. Még az is, amit a feledhetetlen első szerelemnek szokás nevezni. Miért hogy csak ez a véletlen találkozás, az ő tekintete nem homályosul el előttem és úgy érzem, nem is fog elhomályosulni soha. míg élek... Olyan vagy, mintha most is élnél. Mert a távoli Érc-hegység mindenütt utánam jön, minden nap közelebb jut hozzám. Látom, már nem borítja hó, hanem zöldéi, a tavaszi nap sugara melegíti és tisztásai olyanok, mint a kék tavak. Megjelent már rajta a tavasz első hírnöke is, az a virág, amelyet ti „hóvirág”-nak hívtok. Becsukom szemem és látom: újra kilépsz a faragott fatomácra, könnyű fehér ruha rajtad, fekete karszalagot viselsz és nézel lefelé, a Kék Kő mögé, ahol valamikor a mi védelmi vonalunk húzódott. Most mindenütt dús zöld fű nőtte be. A régi senki földjén, a műúton már szlovákok közlekednek csendes szekereiken. Az ilyen órákban mi gyakran találkozunk egymással, leülünk egy meleg kőre és hosz- szan elbeszélgetünk: Teréz: Hol voltál ilyen sokáig? Én: Már minden véget ért. Most már semmi sem választhat el bennünket. Teréz,: Soha? Én; Sohasem. Teréz: Milyen jó, hogy mindig együtt leszünk! Olyan sokáig vártalak titeket azután az éjszaka után. Ügy tűnik, ezer év telt el azóta! Én: Nekem meg úgy tűnik, hogy én ugyanennyi ideje útban vagy,ok hozzád. Teréz: Nyújtsa ide a kezét. Érzi, hogyan változtatta meg helyét az ezer év? Most már előttünk van, igaz? Amíg zöl- delni fognak ezek a hegyek és sütni fog a nap, mi élni fogunk. Mi oly gazdagok vagyunk!.... Én; Sehová nem fogunk most sietni, mint akkor télen. Akkor álig értünk rá valamiről is beszélgetni. Kegyetlen szél tombolt a sziklákon, megzavart minket. Teréz: Most van időnk. Mindent elmondok magának, amit akkor nem mondtam el Hallja? Csikorognak a zöld hegygerincek. lángol rajtuk a nap sugara. Fölöttünk pedig a kék tavaszi ég zúg a széltől, mint egy kék harang. Figyelje csak!... Figyelek. Foszlik az álom, kiáltani szeretnék, de a nagy szél elnyeli a hangom. * Lefordíthatatlan szójáték: csehül modri — kék, oroszul mudrij bölcs. Bocsi József Pártértekezleten Beszámoló után a szemek ragyogtak, És szólásra egymá; után felálltak Régi és új munkásai a Pártnak. Tervek, jó eredmények és kudarcok Hangzottak el és a kipirult arcok vitatták: hogyan vidd tovább a harcot. Vidám dobpergés hullott a szívedre Szemekben könny nélkül nem maradt (egy se — Úttörőcsapat üdvözölni jött be és köszönteni hálásan a Pártot. Velük Sallay, Berkó Sándor járt ott és az emlékezés szívedbe szántott. Majd küldöttei a dolgozó népnek Virágot hoztak és szoros egységet a munkáskezek; most tapsra verődtek. Az elnök meghatott szavakkal szólott s a küldöttség nem mozdult, várt ott éltette jövőd zálogát: a Pártot. Fülek! Virág László ☆ QjCUHLIZÍ llWUfők Olvad a hó, vége a télnek Tűnik az árny, tűnik az éjjel. Felsüt a nap, elfut a szél, Kis madár dalol, új hangja kél. Dalol a szív, újul az élet, Rohanó patak, remegő kéjjel Csillog a napban, fürdik a légb en Tavaszi szellő játszik a széllel. Hófoltok tűnnek, ébred a rét, Kibújt a búza, nincs rajta jég. Virágok illata messzire száál, Barázdát az eke vígan szánt. Felbúg két traktor, indul a gép. Egyiken lány ül, szőke és szép. Másikon legény, rámosolyog, Tavaszi hangra a szív megdobog. Stecz Zsuzsa riéiíL Mr Drága barátom, messze az est még! Kéklik a távoli hegy. Friss ma a szél és álmos a lelkünk... Nézd! Ez az ösvény épp odamegy. Érik a szőlő... Senki az úton... Hej, be kívánom. A csősz hol csavaroghat, az isten tudja. Édes a szőlő, édes az ősz. Fárad a lábunk? Bírja tüdőnk még! Jó ez a szívdobogás! Bűvöl a színek tobzódása: hervad a Bükk már... O, be csodás! Villog a sok ház szerte a dombon Kecskét hajszol a pásztor, vén öreg, érti a tréfát ránktör, s zeng az egész hegy a víg kacagástól. Messzi hegyek közt terjed a köd már, harmat hull a határra. Térjünk vissza völgybe, barátom, emlékezve sokszor e tájra. Sklánicz Vince Mi az oka ? Játszi kedvem mondd hová lett? Miért, hogy e barna bú gyenge szélként, majd viharként engem erre, arra fű? Mért nem ízlik sem a munka, sem a megunt pihenés, sem a jó bor, sem az étel. Ha sok is van, oly kevés. Mi az oka? — Nem tudhatom. Azt súgják a vén falak: (én is érzem, nagyon érzem!) egy hete ném láttalak. Kilián István
