Népújság, 1956. április (27-34. szám)

1956-04-21 / 32. szám

1956. április 21. szombat

NÉPÚJSÁG

Tavaszi gondok Pétervásardn

Nehéz betelni a hegyekkel. Az erdőkoszorúzta, égnek törő csúcsok, a kövek között surranó patakok, az örökzöld fenyők mind-mind gyönyörködtetik a szemet. De amilyen szép, olyan mostoha is tud lenni ez a vidék. A völgyből apró keskeny parcellák törekednek felfelé a hegyoldalon, aztán mintha csak elfáradtak volna a kapaszkodón, nem sokkal az út felén túl engedelmesen simulnak az erdők lábához. De csak az erdőkkel ilyen engedelmesek, az embert kemény munkára szorítják és sokszor szűkmarkúan fizetnek érte. Az erdő nyílásától kezdve vigyázni kell itt minden percre. Mert aki késik a vetéssel, az nem számíthat a késő őszi meleg napokra, mint az Alföldön. A hegyekről lejövő szeleit, korán magukkal hozzák a telet.

Nem is üres a határ. Bár a Kékes északi oldala még fehér, itt a pétervásári földek népesek már. Az egyik helyen eke után ballag a gazda, a másikon piros szoknyás asszony kezében lendül a kapa, krumplit ültetnek.

Bent a tanácsházán csak véletlenül ül az íróasztal mellett az agronómus. Jelentést készít. Ha ez nem sürgetné, kint kószálna a határban. Nem mondja, de nem nehéz kitalálni, hogy börtön már a szoba neki. Nem csoda, paraszt- ember gyereke és agronómus. A falu házai is üresek, csak a gyerekek, meg az öregek őrzik a lakást. Akinek földje van, az mind kint szorgoskodik, sietni kel. hisz úgyis elég késő van már. De azért a késés nem olyan veszélyes, mert kétszeres sietséggel végeztek mindent. A tavaszi árpa, a tavaszi búza itt-ott már kidugta fejet, s a meleg tavaszi eső után úgy nő, mintha húznák. A cukorrépa is a helyén, a földben van már. Most látják csak igazán, milyen jó volt az ősszel azokra hallgatni, akik az őszi szántást szorgalmazták. Most, mikor felmelegedett az idő, nem kellett még először a szántással bajlódni, simító, fogas járt a földön, aztán vethettek. Nem sokan mpndják,

de biztos, hogy az idén őszszel még ennyi baj sem lesz a szántással. Most még tavasz van, annak is az eleje, de azért jól állnak a vetéssel. A kalászos kel már, nemsokára a cukorrépa is, a burgonyát ültetik s néhány napja már a kukoricát is. Bátka Imre, meg Tóth Sándor az egyik este azzal köszöntötték egymást: na, én már a kukoricavetésnek is letettem a gondját. A mező- gazdasági állandó bizottság tagja mind a kettő. Középparasztok, jó gazdák. Nem véletlen hát, hogy a faluba, mikor hírét vették a kukoricavetésnek, másnap reggel mások is felrakták a kukoricás zsákot, indultak vetni. Két-három nap alatt 10 százalékát teljesítették a kukorica vetéstervnek. De olyan szám ez, amit nem lehet pontosan megállapítani, hiszen napról-napra növekedik.

Ki sem látszanak a munkából a pétervásári parasztok. Régen eltűnt már a nap a környező hegyek mögött, mire hazaporoszkálnak a kocsik. Fáradtak, de vidámak és még ahhoz is van kedvük, hogy az egész napi munka után összeüljenek megtárgyalni a világ sorát.

Azt szokták mondani ilyenkor. mikor megkezdődik a földeken a munka, nehéz már kisgyűléseket tartani. Lehet, nem vitatom, de az biztos, hogy minden este összejönnek egy-egy háznál öten-hatan s keresve sem lehetne jobb alkalmat találni, hogy elbeszélgessenek a gazdákkal. Nem kell ahhoz mindig előkészített kisgyűlés, apró terítővei letakart kis asztal és előadó. így munka után, szomszédolás közben, a meleg konyhába is megtudhatja bárki, mi foglalkoztatja az embereket. Talán még jiobban meg is nyílik a szíve mindenkinek, mint egy- egy gyűlésen.

Megy a munka, de azért gondok is vannak. Különfélék. Most az egyik legnagyobb az, hogy még a télen sokan feliratkoztak vetőmagcserére, minőségi burgonyát, hibridkukoricát szeretnének kapni, — ha volna. Mert az ígéret megvan, de vetőmag még a mai napig sem érkezett meg. Mit tehet ilyenkor az ember? Mikor végkép körmére ég a dolog, elveti a sajátját, de akkor nem lesz olyan jó a termés. Intézkedni kellene, hogy a csere-vetőmag ott legyen a vetés idejére. Vagy ha nincs, altkor ne ígérjék meg, mert ez is késlelteti a munkát,

Évek óta nagy gond és napirendre kerül az esti beszél- betésen a kaszáló. Van vagy 350 holdnyi mételykórral fertőzött. Az volna az egyetlen orvossága, hogy lecsapolják a vizet. Három évig jártak segítségért mindenhová. Most végre kaptak rá 50 ezer forintot, a többit társadalmi munkával ,vagy pénzzel kellene pótolni. De nem megy a dolog. Későn is jött a pénz, hiszen a tavaszi munka mellett már nem érnek úgy rá, de azért mégis sikerülne, csak lenne aki kézbe fogja. Az állandó bizottság elnöke nem bír egyedül megbirkózni vele. Kellene a tanács segítsége. Fontos, mert sokról van ott szó. Ha nem kaszálják le, hiányzik a takarmány, ha lekaszálják és megetetik, pusztul a jószág. Meg kellene hát csinálni, ha késő is. A dolgozó parasztok a tanácsra vásmak...

Permetezőszer sincs. Hiába van négy gép a faluban, ha nincs hozzávaló. Igaz nem nagy gyümölcsösök vannak, de ami van, azért kár volna, ha tönkre menne.

Apróbb gjondok is akadnak, ha ugyan apróbbnak lehet mondani. Az asszonyok, a fiatalok színházba szeretnének járni, de ritkán van előadás. Hosszú hetek óta nem kereste fel őket sem a Faluszínház, sem az egri Gárdonyi Géza Színház, pedig nagyon megszerették őket. Nézőben sem lenne hiány, noha sok a munka azért este elmennének.

Gondok, nehézségek. De azért egy sem olyan, amit ne lehetne megszűntetni, együtt járnak ezek a mindennapi élettel. Emberek kellenek hozzá, s vannak is. olyanok, mint Batka Imre, Tóth Sándor meg a társaik, akik a földdel vívott kemény harcban edződtek emberré. Deák Rózsi

Szerkesztői üzenetek: H;

Kakuk Imre, Bekölce: Helyeseljük sorait valóban eddig nem írtunk sok jót a gépkocsivezetőkről. Pedig a nagy hidegben, és a jeges árvíz alatt bebizonyították példamutató munkájukat és áldozat- készségüket. írását közölni fogjuk.

Maklártályai dolgozók! Többen fordultak hozzánk panasz- szal Maklártályáról. hogy az Egri Gárdonyi Géza Színház nem látogatja meg őket tájelőadásaival. Sajnos, olyan nagy területe van Heves megyének, hogy az Eger közelébe eső községekbe csak ritkán, vagy egyáltalán nem tudnak ellátogatni. Viszont a közeli községeknek megvan az az előnyük, hogy rövid idő alatt érhetik el Egert és így nagy színpadon, teljes díszlettel nézhetik meg az előadásokat.

Király Miklósné, Ostoros. örömmel olvastuk sorait, melyben arról számolt be, hogy Sásdi Sándor: Nyolc hold föld című színművét mutatják be. Ez azért is nagy öröm nekünk, mert végre Ostoros és környékén is felhagytak a rossz férc- művek, szirupos, régi operettek előadásával és egy, a falut érintő problémájú színművet adnak elő. Kívánunk hozzá sok sikert.

Több fiatal olvasónknak! Sokat érdeklődtek levélben aziránt, hogy hozzászólhatnak-e „Merre tart ifjúságunk?” — című vitánkhoz. Természetesen, hiszen a vitánk célja az, hogy minél nagyobb számban küldjék el hozzánk írásaikat, melyben leírják problémáikat, s így bekapcsolódnak az ifjúság vitájába. Várjuk leveleiket

Vasárnap este mutatkoznak be az MNDSZ bábjátszói

Az MNDSZ kollektívája az egri gyerekek örömére megalakította a bábjátszó együttesét, az óvónők bevonásával. Vasárnap délután 3 órakor a já- I rási kultúrházban mutatkoz- Inak be első előadásukkal, me- I lyen szovjet és magyar báb- I műveket játszanak.

LENIN

(Szemelvény)

V. A. Desznicki-Sztrojev mesélte nekem, hogy egyszer Lenin társaságában Svédországba utazott és a vasúti fülkében egy Dührerről szóló német monográfiát lapozgatott.

A fülkében ülő németek megkérdezték, micsoda könyv ez? Aztán kitűnt, hogy semmit sem tudtak nagy művészükről. Lenin szinte ragyogott az örömtől és büszkén mondta Deszniczkinek kétszer is.

— Nem ismerik a saját nagyságaikat, mi pedig ismerjük őket!

Egy este Moszkvában J. P. Peskova lakásán, Lenin Beet- hoven-szonátákat hallgatott Iszáj Dobrovolin előadásában és ezt mondta:

•— Nem ismerek az „Apassio- nata“-nál szebbet, minden nap meghallgatnám. Csodálatos, szinte nem emberi zene ez. Mindig büszkén, sőt talán naivan gondolom: ilyen csodákat hoz létre az .ember!

Hunyorgatva elmosolyodott aztán szomorúan fűzte hozzá:

— De nem tudok gyakran zenét hallgatni — az idegekre hat. Az ember szeretne kedves butaságokat mondani, szeretné simogatni az emberek fejét akik ebben a piszkos világban élve ilyen gyönyörűt tudnak alkotni. Ma viszont nem szabad simogatni az emberek fejét — leharapják a kezedet, az emberek fejét ütni kell, könyörtelenül kell ütni, bár a mi ideálunk az, hogy minden, emberben elkövetett erőszaknak véget kuli vetni. Hm, hm, pokoli- tűi nehéz dolog ez!

Csodálatos csökönyösséggel, több mint egy évig sürgetett hogy hagyjam el Oroszországot és én bámultam, hogy neki aki annyira el van foglalva eszébe jut, hogy valaki valahol beteg hogy valakinek valahol pihenésre van szüksége.

Már beszéltem Leninnek az elvtársakkal szemben tanúsított figyelmességéről, mellyel még a kellemetlen apróságokat is észrevette életünkben. Leninnek ebben az érzésében azonban sohasem fedeztem fel azt

MAXIM GORKIJ:

az önző gondoskodást, amely- lyel az okos gazda kezeli, becsületes és ügyes munkásait.

Nem, Lenin figyelme az igazi elvtárs szívből jövő figyelmessége volt, a magával egyenlőnek tartott ember iránti szere- tete. Én tudom, hogy Lenin és pártjának még legkiválóbbjai közt sem lehet egyenáőségi jelet húzni, de mintha Lenin maga ezt nem tudta volna, azaz jobban mondva nem akarta tudni. Élesen lépett fel az emberekkel szemben, a vitákban kegyetlenül kinevette, sőt néha mérgezett gúnnyal kezelte őket: ez igaz. De hányszor beszélt a legőszintébb csodálat hangján az olyan emberekről akiket tegnap lehordott. Csodálta tehetségüket, morális erejüket, nehéz és kitartó munkájukat, az 1918—21-es évek pokoli körülményei között, munkájukat, amit minden ország és minden párt kémjeitől környezve végeztek, az összeesküvések közepette, melyek mint gennyes daganatok borították dl az ország háborútól legyengült testét. Ezek az emberek pihenés nélkül dolgoztak, keveset és rosszul ettek és állandó izgalmak között éltek.

De Lenin maga, mintha nem is érezte volna e körülmények súlyát, s annak az életnek izgalmait, melyet legmélyebb alapjaiban rázkódtatott meg a polgárháború véres fergetege. És csak egyszer, M. F. Andre- jevával beszélgetve tört ki belőle — mint Andrejeva beszéli — valami panaszkodás-féle:

— Mit csináljunk, kedves Andrejeva? Harcolni kell. Nehéz” Persze! Maga azt hiszi, hogy olykor nekem nem is nehéz? — Nehéz, de még menynyire! Nézze meg Dzerzsinsz- kijt! — hogy néz ki ez az ember? De mit csináljunk? Legyen nehéz, de a fő, hogy legyűrjük a nehézségeket.

Egyszer szóltam Leninnek, hogy menjünk ki a tűzérfőpa- rancsnoksághoz, megnézni egy bolsevik volt-tüzér találmányát, egy olyan készüléket, amely a légelhárító ütegek tüzelését szabályozza.

— Mit értek én ahhoz? — kérdezte Lenin de velem jött. Egy sötét szobában, az asztal körül, mellyen a készülék állott vagy hét komor tábornok ült, csupa ősz, bajúszos, öreg tudós. Lenin szerény, civilruhás alakja valahogy elveszett köztük. A feltaláló elkezdte a találmány konstrukcióját magyarázni. Lenin két-három percig hallgatta és jóváhagyólag mondta:

— Hm, hm, — és olyan köny- nyedséggel, mintha politikából vizsgáztatná, kezdte kikérdezni a feltatálót.

— És hogyan érte el a célzó készülék egyidejű kettős működését és nem lehetne-e az igyúcsövet automatikusan ösz- szekapcsolni a mechanizmussal?

Kérdezősködött a lövedék rádiusza felől és még egyébről — a feltaláló és a tábornokok élénken magyarázták neki a dolgokat, másnap pedig a feltaláló a következőket mesélte:

— Jelentettem a tábornokoknak, hogy maga eljön egy elvtárssal, de nem mondtam meg hogy ki az az elvtárs. Nem ismerték meg Iljicset és valószínűleg el sem tudták képzelni hogy Lenin csak úgy, minden lárma, pompa, kíséret nélkül jelenjék meg. Kérdik tőlem: mérnök ez az ember, vagy professzor? Lenin? Borzasztóan csodálkoztak. — Hogyan? Nem úgy néz ki! És — engedje meg — honnan ismeri ő a mi bölcsességeinket? Úgy tette fel a kérdéseket mint aki ért a technikához. Misztifikáció! Azt hiszem, nem is hitték el mindvégig, hogy Lenin járt közöttünk...

Lenin pedig, hazafelé menet, élénken nevetgéilt és a feltalálóról beszélt.

— Lám, hogy tévedhetünk az emberek értékelésében! Tudtam, hogy ez egy régi, becsületes elvtárs; de azt hittem, hogy azok közül való, akik nem ta- találnák fel a puskaport. S most kiderül, hogy éppen ilyesmire használható. Legény a talpán! No hát, ezek a tábornokok hogy bámultak rám, amikor kételkedtem a találmány gyakorlati értékében. — Készakarva csináltam, — azt akartam megtudni, hogyan értékelik ezt a szellemes jószágot

Kacagott, aztán kérdezte.

— Maga azt mondja, hogy ennek az elvtársnak még van egy másik találmánya is. Miről van szó? Az ilyen elvtársaknak nem szabad egyebekkel foglalkozniok. Hej, ha meg volna a lehetőségünk arra, hogy az összes ilyen technikusoknak ideális munkaviszonyokat biztosítsunk! Húsz év múlva Oroszország lenne a világ legelőrehaladottabb országa!

Lenin orosz volt, aki sokáig élt Oroszországon kívül és fi- gyelmeseen tanulmányozta országát, mely messziről színesebben és fényesebben látszik. Helyesen értékelte az ország potenciális erejét, a nép rendkívül tehetséges voltát, mely még kevéssé jut kifejezésre mert nehéz és szűkös múltja során még nem ébredhetett életre, de mely a fantasztikus orosz élet sötét alapján mindenütt aranyos csillogással ragyog.

Lenin, a világnak ez az igazi nagy embere — meghalt. Halála nagyon fájt azoknak, akik ismerték.

De a fekete halál még élesebben kidomborította az egész világ alőtt Leninnek, mint az egész világ dolgozó népe vezérének jelentőségét.

...És még nem volt ember, aki olyan igazán rászolgált volna a világ emlékezetére, mint ő.

Ünnepi Lenin-est Egerben

A Magyar Dolgozók Pártja

megyei és városi bizottsága, a

megyei és városi tanács, a Magyar—Szovjet Társaság április 21-én, szombaton este 7 órakor az egri Gárdonyi Géza színházban ünnepi estet rendez Vladimir Iljics Lenin születésének 86.

VITA

évfordulója alkalmábóL ünnepi

beszédet Dorkó József elvtárs, a megyei párt vb. tagja mond.

A műsorban szerepelnek az egri Gárdonyi Géza Tanítóképző énekkara, Ruttkai Oltó, színházigazgató, Varga András, az Aluni Operaház művésze.

Merre tart ifjúságunk'/

Közömbösség ? Felelőtlenség? Szándékosság?

írásaimban gyakran örömmel adtam hangot kedves élményeknek, amiket a munka, vagy a mindennapi élet más területeiről lestem el. Ifjaink, lányaink nagyobb részére azt mondhatjuk, hogy feladataikat korukból fakadó lelkesedéssel oldják meg, s magatartásukban is eltűnőben a szabadosságból. avantgardizmusból fakadó nyegleség. Egyre több példát látunk az idősek, nők és kis gyermekek iránt meg- nyüvánuló figyelmességre, udvariasságra is.

De — és az a de, ami fájón figyelmeztet — még ma is sok a negatívum. S ha megnyugszunk a helyzet bizonyos mérvű javulása láttán, úgy járunk, mint a mesebeli kisfiú, aki egy kosár barackot kapott, de a benne lévő egyetlen rothadt szemtől az egész megromlott. Kis hibák szülik a nagyot, egyetlen helytelen magatartásé gyermek, vagy serdülő megronthatja egész környezetét.

Tehát van még tennivalója a szülőknek, a pedagógusoknak és az egész társadalomnak. Nem akarom a szülők és a pedagógusok elsődleges felelősségét kisebbíteni, csupán a vita természetéből eredően most a társadalmi feladatokról, a társadalom felelősségéről szeretnék szólni.

M-ék közelünkben laknak. Az édesanya otthon van, takarítás közben kitekint fiacskájára, a négyéves Pistire. A család szemefénye” nemes szórakozással tölti idejét: a

szomszédban dolgozgató öreg nénire kiabál:

— Mit csinál az a vén boszorkány?

Az utcán jönnek-mennek. Néhány hasonló korú gyermek „beáll a játékba”, s most már kórusban kiabálják:

— Vén boszorkány! Vén boszorkány!

A felnőttek egy része — mintha más bolygón élne — közömbösen megy tovább. Mások fejüket csóválgatják, s legfeljebb egymásnak hajtogatják:

— Lám, milyen neveletlenek ezek a mai gyermekek!

Amikor végre akad valaki, aki rájuk szól, megkapja a választ:

— Mi köze hozzá?

S mit csinál a mama? Amíg „csendben”, „zavartalanul” megy a játék, jólesően mosolyog:

— Milyen életrevaló, okos fiam van! Jól megmondja a magáét!

Az „illetéktelen beavatkozás” láttára azonban a csirkéjét féltő kotló vadságával és elvakultságával pocskondiázza a vakmerőt, s végül könnyekig meghatódva odaszól fiának:

— Gyere be, Pistikém, még Játszani sem engednek az utcán!

Nyilvánvaló, ha a járókelők egységesen rosszallóan lépnek fel, mama és gyermeke — ha

nem is azonnal, de több hasonló eset következtében lassacskán megnevelődik.

Iskolások mennek haza a Foglár utcán. A Kisipari Vállalat pincebejárata és az úttest szintje között jó nagy a különbség. Az egyik kisfiú kikapja társa kezéből a táskát és lehajítja a körülbelül kétméteres mélységbe.

— Fogadjunk, nem mersz utána ugrani!

Ha mer, ha nem mer, a táska lent van, nélküle nem mehet haza, de a többiek kinevetnék, ha lemenne a bejárathoz és így kerítené meg. Leugrik. Olyat zuhan, hogy az ember szívét hasítja a hangja. De szerencsére semmi baja nem történt, vigyorogva néz fel:

— Ne, te híres, ugorj utánam, ha mersz!

Mi az, hogy ugrik! Illetve ugranak. Mert most már vérszemet kap a többi is, repülnek a táskák, sapkák, utána a gyermekek.

És a felnőttek? Hiszen így öt óra tájban igen nagy itt a forgalom! De felesleges tovább mondanom. Lásd fentebb, A mottó megint csak:

—• Milyen rosszak a mai gyerekek!

A Városgazdálkodási Vállalat dolgozói szorgos munkával sokfelé fásították az utcákah tereket a múlt évben. Mennyi él ma még ezekből? És kik végezték ezt a pusztítást? És kik nézték közömbösen? Ügy gondolom, könnyű válaszolni. S a fatördelők közt nemcsak óvodások, iskolások vannak, hanem a felnőttebb ifjúság öntudatlan tagjai is.

Kell-e még több példa? Lehetne tucatjával hozni, de felesleges. Inkább nézzük, mi a tennivaló — szerintem.

A közömbösség a legveszedelmesebb az összes szlmpto- mák közül, amivel a felnőttek nagy része a fiatalság felé fordul. Vagy tévesen úgy gondolják, hogy megvan nekik a saját egyéni problémájuk, minek avatkozzanak bele olyan dologba, ami nem tartozik rájuk, — vagy félnek közbelépni, hiszen nem érzik maguk mögött a többi felnőtt, az egész társadalom súlyát. Pedig ha arra gondolnának ilyenkor, hogy ezekből a fiatalokból kerül ki esetleg személy szerint is az én utódom, aki odaáll a gépem mellé, aki azon a földön dolgozik, ahol én, vagy az íróasztalomon végzi a munkáját, bizonyára nem lennének ilyen közömbösek.

A felelőtlenség eredhet az előbbi közömbösségből is. de a megelégedettségből, önelégültségből is fakadhat. „Én elvégzem a munkám, amilyen jól csak lehet, azon túl hagyjanak nekem békét”. Az ilyen ember nem veszi észre azt, hogy mi történik körülötte, legfeljebb akkor dühösödik meg, ha a járdáról éppen őt meri lelökni egy „kölyök” és altkor jön a vélemény.

— Ilyenek ezek a mai fiatalok !

Még szomorúbb a helyzet, ha a szülő részéről tapasztal az ember közömbösséget és felelőtlenséget. Sokan közülünk úgy vélekednek, hogy „elég nekem a magam gyerekével bajlódnom, ml közöm a másokéhoz?” Azt hiszem, elég, ha ismét a már idézett barackmesére hivatkozom.

A legsúlyosabb tényező a szándékosság Miért? Ez már kimondottan ellenséges cselekedet. Nem azt állítom, hogy maga az illető is ellenség, de annak a malmára hajtja a vizet. Hiszen élnek még köztünk olyanok, akiknek örül a szívük, ha ifjúságunk részéről a legkisebb fegyelmezetlenséget is tapasztalják. Az ilyenek ragyogó arccal, kaján vigyorral mutatnak még a kicsit.élén- •kebben, — de egyébként" rendesen — játszó gyermekre is.

— Lám csak, ezek azok a híres úttörők, diszisták?

Hát lehet olyan ember — becsületes dolgozó —, aki szándékosan fegyelmezetlenségre tanítja ay, ifjakat? Tessék csak utána nézni, hány szülő, rokon, vagy ismerős biztatja a gyermeket például arra, hogy iskola helyett menjen neki dolgozni és végül írásban igazolja hogy betegség miatt hiányzott. Hányszor tapasztaljuk, hogy felnőtt hazudni, csavarogni visszafeleselni tanít gyermeket,

Mi tehát a tennivaló annak érdekében, hogy az ifjúságunkban még meglévő hibák is eltűnjenek?

Röviden: az egész társadalom, minden egyes ember személyes felelősségérzete, a közömbösség kiirtása, s az ellenség ilyen irányú rombolásának leleplezése, megakadályozása.

Halasy László