Népújság, 1955. november (86-93. szám)

1955-11-30 / 93. szám

1955. november 30. szerda

NÉPÚJSÁG

5

A Szabad Nép hírt adott arról, hogy Heves megye első traktoristája Sisa Mihály, aki az országos versenyben a 10. helyen áll.

Hogyan érte el Sisa Mihály ezt a kiváló eredményt? Vajon miben különbözik ez a Sisa Mihály az átlagtól? Mi az a többlet benne, ami ilyen hatalmas eredmények elérésére képessé teszi. Fizikai erő? Erős akarat? Pénz utáni vágj’'' Hiúság? Becsület? Vagy a felsoroltak helyes arányú keveréke? Ezen gondolkoztam, mikor hozzáutaztam a hatvani brigádszállásra. Hosszas keresés után este 10 óra felé találtam meg. Nem traktoron, hanem a hatvani Uj Tavasz Tsz elnökénél. Sisa Mihály mindennapos vendég itt. Szinte kínálkozik a mondat: mélyíti a tsz és a gépállomás kapcsolatát, no de nemcsak erről van itt szó, mert úgy hírlik, lányügy is van a dologban...._

Bemutatkoztunk. Pásztor -néni, a tsz elnöke mureival teli kancsóval adott lendületet a beszélgetésnek, melyből kialakult előttem Sisa Mihály élete és munkája. Elkerülhetetlen néhány száraznak látszó életrajzi adat felsorolása: H4 éves, szülei csányi szegény- parasztok. 1949 óta traktorista. Egy év;e dolgozik a gép. állomáson. A nyáron a mellére tűzték a ,.gépállomás kiváló dolgozója“ jelvényt és két hónappal ezelőtt felvették a párt soraiba. A 11 évvel ezelőtt oly kilátástalannak tűnő élet mennyire megfordult. Sisa Mihály havonta 2300 forintot számol le édesanyjának, azonkívül havonta négy mázsa búzát visz haza.

Ülünk az asztal körül. Csábi Ferenc, a hatvani traktoros brigád vezetője sűrűn tölti a poharakat. — Igyunk, hogy pirosodjunk — mondja, s közben dicséri Sisa Mihályt. Eátszik, büszke rá és ezt tapasztaltam, mikor a többi traktorossal, vagy Kiss elvtárssal, a horti gépállomás párttitkárával beszélgettem.

Azt hiszem, hiábavaló fáradság lenne bizonygatni, hogy a traktoros élete köny- nyű, kár volna eszményíteni, rózsaszínre festeni ezt a sokszor oly küzdelmes életet. A hideg őszi — mondhatnánk téli — éjszakában egyedül a kopár földön róni a dübörgő gépen a köröket, a hideg szél átfúj a ruhán, senki a közelben, akivel szót válthatna az ember. Nem könnyű munka ez. Nagy akaraterő kell ahhoz, hogy a traktoros kitartson addig, míg jön a hajnal, amíg megérkezik a váltás. A

SISA MIHÁLY

tárcsa kerekeire rátekeredik a gaz, a kint hagyott kukoricaszár. A vaksötétben kell letisztítani. Mindezeket persze Sisa Mihály egyszerűen, minden sajnálatot keltő célzat, vagy túlzás nélkül mondta el.

Sisa Mihályról el kell mondani azt is, hogy nem Izomkolosszus. Vékony dongájú, gyerekarcú fiatalember. Arcán örök mosoly, mely mindenkire átragad. Egyik keze- fejét a háborúban egy re- pesz szétroncsolta, másik kar-> ját egy bakról ledőlt traktor roncsolta szét és ő ezek után sem hagyta ott traktorát.

Mi a titka tehát magas eredményének? Ezt próbálom vizs- gálgatni.

Elsőnek talán gépszeretetét említhetnénk meg. Lanz Buldog traktorral dolgozik, melyet állandóan ő javít. Együtt él a géppel, figyeli a hangját, mint orvos a szívverést. A legkisebb rendellenességnél leáll és megkeresi a hibát. Ö a gépállomás Lanz Bulldog szakértője, az összes „bulik“ orvosa.

Elmesélte, hogy október óta hadakozott a tsz-ekkel, hogy vessenek már. De mindenütt azzal zárták le a vitát, hogy ne szóljon bele a tsz dolgaiba egy trak,toros. A „suszter maradjon a kaptafánál“ elv ez esetben sem lett igaz. Már csak azért sem, mert nem is olyan „suszter“ a traktoros. Kapkodtak a rossz munka- szervezés következtében és Sisa Mihály traktorának éjjelnappal mennie kellett. Egymást váltották Tőzsér Béla segédvezetővel, csakhogy minél előbb behozzák a lemaradást. Éjjel a talajelőkészítés, nappal a vetés folyt. Naponta eljárt a tsz-ekhez és figyelmeztette őket, hogy takarítsák le a földet a kukoricaszártól, mert ekkor és ekkor rááll a géppel és akadálytalanul akar haladni.

Megszervezi a zavartalan munkát és ez talán sikereinek második titka.

Persze, néha nem sikerül, mint a Dózsában, ahol a vetés idején egy reggel P-ig várta, jöjjön már a brigádvezető, hogy a vetést megkezdhessék. A vetőmag azonban még csávázatlan volt. És így 11-ig csáváztak, s addig a gépe kihasználatlanul állt a tsz udvarán.

Sisa Mihály szívügyének tartja a tsz üprét. segíti a többi traktoristákat, hogy jobban menjen a munka. Előfordult, hogy 12 órás éjszakai műszakról a brigádszállásra

hazaérve, meghallotta, hogy elromlott az egj’ik „buli“, azonnal a géphez sietett és ötórai nehéz munka után végre boldogan törölte meg olajos kezével izzadt homlokát és vidáman integetett a pöfögő gép után. Pihenésre már csak öt órája maradt, mert újra munkába kellett mennie.

Miért tette ezt Sisa Mihály Pénzért? Nem! Hisz a Dózsa Tsz-ben végzett csává- zásért, a motorszerelésért, a munka szervezéséért egy fillért sem kap. De csinálja, mert ezzel segíti a saját, a társai és a tsz. munkáját. Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért teszi mindezt, egyszerűen ezt felelte: a jövő évi kenyérért.

Ezt mondja. Lehet, hogy sokan frázisnál« érzik szavait, lehet, hogy lesznek, akik azt hiszik, hogy az újságíró adta Sisa Mihály szájába a szavakat. Akik ezt gondolják, tévednek! Sisa elvtárs olyan őszintén mondja a leírva talán frázisnak ható szavakat, hogy bárki érezheti belőle az őszinte komoly felelősségérzést. Ez a traktorista felelősnek érzi magát a gyöngyösi váltógyári munkás, az eger- csehi bányász, a hatvani Dózsa Tsz jövő évi kenyeréért és egyre többen vannak az ilyen típusú munkások, tsz tagok és traktoristák. Napról-napra több Sisa Mihály hasítja a fekete földet és ha ma még vannak olyan traktorosok,

akik rosszúl, felelőtlenül végzik munkájukat, Sisa Mihály, Stupek Benedek és a többi kiváló traktorista példája a bizonyítéka és biztató tanulsága az újtípusú ember kialakulásának.

Lejárt az idő. Tizenegy óra felé jár, búcsúzkodunk, mert Sisa Mihály éjjel 12-kor váltja Tőzsér Bélát. A kellemes melegből kilépünk a hűvös éjszakába, felettünk hidegen fényiének a csillagok. Lépteink élesen csattognak az alvó házak között. Éjfél felé jár már. Nyugodtan alszik a város és a lefüggönyözött ablakok mögött pihenő emberek nem is sejtik, hogy házuk előtt most megy el Sisa Mihály, ki a Dózsa földjére dolgozni, jövő évi kenyerükért.

Elbúcsúzunk. Sisa elvtárs alakját elnyeli a sötét, nemsokára már a traktoron ül, arcát csípi a hideg novemberi szél. de ő nem fázik. Sok még a munka...

Azt hiszem, tudom már, hogy mi a különbség Sisa Mihály és a többi traktoristák, Pálok Ferenc és a többi kőműves, Bíró István és a gyengébben dolgozó bányászok között. Lényegében semmi. Csak annyi, hogy ők már jobban tudják, miért dolgoznak, nekik már vérük a munka, felfedezték életünk összefüggéseit, azt, hogy egyformán fontos mindnyájunknak a hatvani Dózsa, vagy az atkári Micsurin ügye, a petőfibányai bányász munkája.

A Sisa Mihályok nemcsak lakói és dolgozói, hanem okos gazdái is az országnak.

HERBST FERENC

Karácsondiak a Nemzeti Színházban

Lapunk november 23-iki számában, a „Sáros falu“ című cikkben foglalkoztunk a karácsondi kultúrotthon munkájával és megemlítettük, hogy a karácsondi színjátszókat meghívták a Nemzeti Színházba, egy kis tapasztalatcserére. Akkor még kétséges volt az utazás, nem volt útiköltség. Dán Gyula kultúrotthon igazgató ezt mondta akkor: „Már pedig fölmegyünk Budapestre, ha az ég összeér a földdel, akkor is.“

Nem tudni, mi történt volna, ha ez csakugyan bekövetkezik, de az ég is, a föld is megmaradt a helyén, a karácsondiak pedig útra keltek és felmentek a fővárosba. Hogy miből? Abból az ötszáz forintból, amelyet a megyei népművelési osztály küldött nekik, no meg a saját megtar>

FEKETE GYÉMÁNTOK

íí

III.

karított pénzükből.

A Nemzeti Színházban megnézték az Ármány és szerelem előadását. Ugyanis ők is ezt a klasszikus színdarabot próbálják. — Másnap délelőtt pedig teljes létszámban összegyűltek a Nemzeti Színház társalgójában, ahol már várta őket Forgács István dramaturg. Asztalhoz telepedtek és nyájas szóval elbeszélgettek. Forgács István elmondta felfogását a darab mondanivalójáról, az alakok egyéniségéről, díszletekről, technikai kérdésekről.

A karácsondi színjátszó csoport tagjai azzal az érzéssel álltak fel a több mint kétórás megbeszélés után, hogy sokat tanultak és a színház szíves segítsége hozzásegítette őket december 9-i bemutatójuk sikeréhez.

"f- ' Kolozsvárnak két színháza '•an, egy magyar és egy ro- ••^án. Mikor az egyikben prózát játszanak, a másik ad operát és fordítva. így alkalmam nyílt minden este más operát meghallgatni és bizony nehéz lett volna eldönteni, hol játszanak jobban, hol van jobb, szebb hanganyag. A magyar opera Szent- királyi Ibolyája Gyurkovics Máriára emlékestet. A román operában Lia Hubic Vit-díjas a kedvenc. A kolozsvári közönség rajong a színházért és naponként valóságos verekedés folyik a jegyekért. Minden este zsúfolt ház előtt játszanak. A Bahcsiszeráj-i szö- kőkútnak például a 92. előadását néztem végig a magyar operában.

A színház és a színészek iránti szeretet abban is megnyilvánul, hogy virágesővel árasztják el a színpadot, pillanatok alatt kertté varázsolva azt. Ha ismételtetni akarnak, akkor lábdobogással jelzik, amit addig nem hagynak abba, míg meg nem ismétlik a kért számot. Persze ebben a lábdogobásban inkább az ifjúság jár az élen. A jegyek igen olcsók és így sok diák látogatja színházait. A román opera ezer, a magyar színház 800 fő befogadóképességű.

Nemcsak este, délelőtt is ellátogattam a magyar színházhoz. Éppen a Bánk bán főpróbája folyt. Gertrudist Poor Lili, az RNK érdemes művésze játszotta. Lobogó szemei, különös arcéle Jászay Marira emlékeztetnek. Poor Lilihez régi ismeretség is fűz. Anyám barátnője volt és gyakran ellátogatott hozzánk, amikor kicsi voltam. Párszor szavazattak előtte és Poor Lili nevetve jegyezte meg: ez a kislány drámai színésznő lesz

ezekkel a tragikus fekete szemekkel. Nem lettem színészhő, sohasem volt hozzá tehetségem. Meg is kérdezte: — Mi lett belőled? — s mikor megmondtam, mosolyogva jegyezte meg: — Azután valami furcsát ne írj rólunk. Pár perc múlva már hallani lehetett rekedtes, mély, forró iz- zású hangját. Zengtek Gertrudis szavai.

Főpróba után Hobán Jenő színházi titkár szobájában beszélgettünk. Igaz, ők sokkal több kérdéssel ostromoltak, mint én őket. — Szeretik-e nálunk a román írókat, milyen a vidéki színházi kultúra, játszanak-e klasszikust, Shakespearet, Ostrovszkijt? Mi van Tolnay Klárival?

Azután már én kérdezgettem. Elmondta Hobán Jenő, hogy az elmúlt téli színházi idényben 150 ezer néző látogatta a magyar prózai előadásokat. Hatvanöt művésze van a prózai részlegnek, köztük sok fiatal. Beszélt terveikről. Játszák majd a Néma Leventét, a román író, Lovi- nescu „Rombadőlt fellegvárát“, Kiss Jenő kolozsvári újságíró és író „Három nap egy esztendő“-jét, tervezik Shakespeare: Sok hűhó semmiért-jét is.

No * és az opera részleg? — Itt Jánosházy György veszi át a szót.

— Fiatal, hétéves az állami magyar opera. Háromszáz tagja van, 40 tagú a balett, 52

tagú a kórus, 54 tagú a zenekar, a többi a rendező, műszaki személyzetből tevődik össze. Terveik: előadják a

Traviatá-t, Álarcosbált, Bánk bánt és a Surale című tatár balettet. Elmondta azt is, hogy táncosaik nagy részét az üzemek kultúrothonaiból válogatták ki. Albu Aurél például a Herbák János bőrgyárból került a balettkarba.

Nemcsak a színházak nyújtanak szórakozást. A Hadsereg Házában Igor Ojsztrah tartotta hegedűhangversenyét a Román-Szovjet Barátsági Hónap keretében. Az Egyetemiek Házában a Zene- akadémia IV. éves növendékei rendeztek Bartók hangversenyt. A Herbák János 600 férőhelyes bőrgyári kultúr- otthonban a munkás színjátszók szerepelnek esténként. A vidám színpadon Karinthy- Majoros „Nagy ékszerész“ című szatíráját játszották. Hét moziban kitűnő filmeket adnak. A „Fel a fejjel“ c. Lata- bár-filmet már 3 hónapja adják és még mindig hosszú sorok kígyóznak a pénztár előtt jegyért. Nagyon szeretik Latabárt és sokan érdeklődtek, jön-e új filmje. Nagyon népszerű Sós Imre Ludas Matyija és Mészáros Agi is. Kedves látogatója volt novemberben Kolozsvárnak Aida Az Alföldi Cirkusz ismert elefántja végigjárta az utcákat, nyomában hatalmas gyermektömeggel.

Régi szokásként vasárnap délután a nagy piactéren sziki, bikali (Kalotaszeg), kibé- di, fenesi, kutyafalvi és györgyfalvi viseletben táncolnak a környező falvak fiataljai. A csodálatos népviselet ezer színben pompázik ilyenkor a piactéren. A szem nehezen tudja követni íorga- tagos táncukat, s a magyar népi táncot gyakran felváltja a románok horája.

Néhány szóban meg kell emlékeznem a könyvüzletekről is. Nincs olyan utca, ahol ne lenne kisebb, vagy nagyobb könyvüzlet. S az mindig tele van vásárlókkal, érdeklődőkkel. Igen sok új magyar kiadás látható a kirakatokban és a kívánságok könyvéből olvastam, hogy Szabó Pál, Veres Péter és Thury Zsuzsa a legkedveltebb magyar írók közé tartoznak. A kívánságok könyvében magyar középiskolás diákok jegyezték be, hogy szeretnék, ha Szabó Pál személyesen is ellátogatna Kolozsvárra Beszélgettem Nagy Istvánnal az „Utunk“ szerkesztőségében — készülő re fényéről. Éppen irodalmi vitára készült a Maxim Gorkij írószövetségben. Ott találkoztam Salami n László költővel, Asztalos István, Kiss Jenő és Sütő Antal íróval is. Ezenkívül még két magyar újságot szerkesztenek Kolozsváron, az Igazságot és a Nők Lapját.

A régi Romániában a lakosság 70 százaléka analfabéta volt. Ma Kolozsváron, amelyik végeredményben vidéki város, 10 ezer egyetemi hallgató van. Két színház, számtalan kultúrház, hét mozgószínház, három magyar és két román újság szolgálja a kultúrát.

TÖRÖS KAROLYNÊ

Ilyen aktív értekezleten még nem voltam. Nem kellett biztatni hozzászólásra a bányászokat az üzemvezető főmérnök beszámolója után. Sok panasz hangzik el a munka- feltételek biztosításának hiányossága miatt. Nem javítják meg idejében a szerszámokat, gépeket. Th gyűrűk beépítésével fokozni kell a biztonságot. Nem megfelelő a levegőellátás. Sok egyéni kívánságot is előhoztak, amelyek egy kis jóakarattal teljesíthetők. De bizony egymást is megbírálták! Az egyik felszólaló például kifogásolta, hogy sokan .ocsmányúl beszélnek“, különösen akkor, amikor női dolgozók is vannak a közelben. Amiatt is panaszkodtak többen, hogy sok a szerszámlopás. Ezek leleplezését kérték.

A vezetőség tagjai sorba feljegyezték a kívánságokat, de hogy hogyan teljesítették, azt nem tudom, hiszen másnap már elutaztunk Csehiből.

Kezdődik a műszak. Karbidlámpát a kézbe, indulás a mélybe.

Négyünket egy aknász ve zetett munkahelyünkre.

Az első hidegzuhanyt a kasban kaptuk. Ez az egész alkotmány nem valami megnyugtató látvány, különösen azok számára nem, akik valami fényes palota üvegtől- réztől csillogó liftjéhez vannak szokva. Hatalmas geren- daalkotmány vizes, csúszós aljjal s állandóan csöpögő vízzel. Tréfásan odaszólt Gyuri a csatlóshoz:

— Mondja, elvtárs, nem lehetne elzárni ezt a csapot a fejünk felett?

— Várjon, majd kap ettől még különbet is mindjárt! — válaszolta a csatlós, azzal áthajtotta az indítókart s mi elkezdtünk süllyedni. Dante számára kiváló előtanulmány lett volna velünk tartani , Divina Comedia“ megírásához. Figyelem magamat, mit érzek, amint a mélységbe haladok A süllyedést magát nem érzékeljük, csak azt látjuk, hogy az aknát kibélelő gerendázat rohan felfelé. Hol olyan gyorsan, hogy teljesen egybeolvadnak a gerendák, hol annyira lassúi, hogy szinte meg lehetne számolni őket. Ilyenkor a gyomrunk is változtatja helyzetét, s hasunktól a torkunkig vándorol a gyorsaság váltakozástól függően. Hogy féltem-e? Hát igen, volt egy kis szorongás bennem. Pedig még a leszál lás előtt megnyugtattak, hogy abból sem származhat baj, ha a drótkötél véletlenül elszakadna. Olyan önbiztosító van a kasra szerelve, ami párméteres zuhanás után megállítja az egész alkotmányt, s így benne levőknek semmi bajuk nem történhet. De hát ez most enyhe vigasznak számít. Csodálkozva néztem az aknászt, aki abszolút közöm- .bösséggel áll helyén.

Egy nagy zökkenővel végre leértünk.

— Na, elvtársak, most 300 méter mélyen vannak a földszint alatt — mondta akná szunk.

A kettes ereszke bejárata — ahová értünk, egy hatalmas boltíves kapu széles térséggel. A villanyvilágításban csillesínek sorait láttuk, amelyek sötét lyukakból futnak

ide. Az ereszke — széles, alag- útszerü lejtő — közepén gerendákkal van alátámasztva, s mindkét oldalán sínek futnak. Felettük drótkötél lóg, amelyre ugyancsak kellett vigyáznunk, mivel hegyes „rojt- jai“-val nemcsak a ruha, de a bőrünk épségét is veszélyes- tette.

Amíg a villanyvilágítás tartott, még csak haladtunk valamennyire. Aknászunk bér bekukkantott egy-egy oldalfülkébe, — ahol telefonisták tartottak szolgálatot — megérdeklődni a munka menetét. Egy idő múlva azonban megszűnt a kivilágítás, s karbidlámpáinkra lettünk bízva. Az út is egyre nehezebb lett. Sokszor kellett átbúj kálnunk

egyik oldalról a másikra az útban álló csillék miatt. A talpfák is egyre csúszósabbá váltak, sőt több helyen telje-* sen víz alatt álltak. Az aknász pedig most már rákapcsolt a „normális“ menetsebességre, ami azt jelentette, hogy nekünk csaknem futni kellett. Mi — a rövidek — még csak bírtuk valahogy, bár a „kobakomat“ hol az orromról kellett visszatolnom, hol röptében kellett elkapnom. (Milyen okos találmány ez a kobak! Dagadt fejjel jöttünk volna haza nélküle ) Hanem a hosszú barátok, a legnagyobb igyekezet ellenére, lemaradtak. Hogyne, hiszen nekik itt már kétrét kellett jönniök.

Úgy éreztük, hogy már egy fél napszámot megszolgáltunk, amikor végre megálltunk , egy helyen. Csurgóit rólunk a verejték, inaink reszkettek s mohón kapkodtuk a fülledt levegőt.

Csak most, hogy megálltunk, vettem észre, hogy nemcsak a nagy sietség miatt van melegünk, hanem a levegő is 30 fok körűi van. Érdekes, hogy a nyakunkba most már bőségesen zuhogó víz meg jéghideg. Legalább egy kicsit enyhébb lenne.

— Csét.... csét! — üdvözöljük a két félmeztelen embert, akiknél megálltunk.

A telepen még a köszöntés: „Jó szerencsét“, felettünk már csak , szerencsét“- tel köszönnek, itt a mélyben talán, hogy a levegővel takarékoskodjanak? — csak a legutolsó szótag maradt meg.

— Na, elvtársak, mi újság? — kérdezte az aknász tőlük.

— Ácsolunk, aztán jön a többi.

— Na, kinek van kedve itt maradni? — fordult hozzánk.

Négyünk szeme szinte egymással párhuzamosan vizsgálta körbe a helyet. Nem volt éppen a legbiztatóbb látvány. A viz ide vagy 10 méternyire. tehát nem lehet közvetlen csillékbe rakódni. Még ácsolni kell, az sem lehet valami könnyű munka. A víz pedig ömlik, mint a nyári, csepegő eső, s a láb alatt tocsogóvá gyülekezik össze. Azt meg kell hagyni, hogy maga a szénfal szívgyönyörködtető volt. Szépen függőlegesre lefaragva. s a karbidlámpák fényében úgy csillogott, sziporkázott, mintha valóban gyémánt lenne. Fekete gyémánt, ami ' számunkra annyira értékes,, hiszen ennek füzével futnak a vonatok, dolgoznak a gépek s melegítjük barátságossá télen szobánkat- (Folytatjuk.)

IIALASSV !..

— A HEVES MEGYEI I Magtermeltető Vállalat az elmúlt gazdasági évben 143 százalékra teljesítette étkezési borsó és 133 százalékra teljesítette aranyözön vetőkukorica export termelési tervét. A vállalat körzeti jel- ügyelői segítségével 100.5 százalékra teljesítették jövő évi szerződési tervüket és az országos versenyben első helyezést értek el. A szerződés- kötésben Nyeste Géza es Si- monka Béla végezték a legjobb munkát.

— A DOMOSZLÓI önkéntes tűzoltóság kultúrbrigádja nagy sikerrel játszotta Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül — című színművét.

— GYÖNGYÖSSOLY MOS községben 35 bányászház épült. Az új épületekbe még ebben az évben beköltöznek a lakók. Ugyanitt 42 ezer forintos költséggel autóbusz váróterem épül.

— AZ EGRI VAS ÉS FÉM KTSZ dolgozói november 28. napján, délelőtt 9 órakor befejezték éves tervüket. Vállalták, hogy cv végéip- terven felül 300 ezer forint értékű árut termelnek— A HATVANI Dózsa Termelőszövetkezet 1500 négyzetméteres melegágyaiban zöldségfélét termesztenek. Terv szerint már márciusban szállítják a salátát, zöldpaprikát, karalábét a város dolgozóinak.