Népújság, 1955. január (1-9. szám)

1955-01-16 / 5. szám

1955 január 16. vasárnap. NÉPÚJSÁG 5 A VERSENYFELHÍVÁS UTÁN — Egy nap a Gyöngyösi XMI-es aknaüssem életéből — Látogatás a zagyvaszántói Ezüstkalászos tanfolyamon A VÁROSSZÉLI apró há- 7nk lassan el-elmaradoznak mögöttünk. Hóval borított szántóföldek, szőlők szegélye­zik útunkat. Aki tíz évvel ez­előtt is erré járt, az a csend, a téli álom birodalmát, a téli határ sivár képét láthatta. Igaz, hogy a szántóföldek most is a tél hangulatát tükrözik, mégis, ha jobban széjjelné- zünk, láthatjuk, hogy élet. ele­venség, pezseg ezen a tájon. Munkás-szállító autóbuszok za­ja veri fel a csendet. Jó lát­ható a Vált ógyár hatalmas üvegcsarnoka. Kéményéből go- molygó füst száll a szürke ég felé. Messziről nézve apró, gyu­faszál rakásokhoz hasonlíta­nak a XII-es akna fatelepé­nek kalitkái. Közelebb érve kibontakozik előttünk a fiatal bányaüzem külszínének teljes képe. Az üzemi irodák, a rak­tárhelyiségek, a hatalmas szénosztályozó, az új legény­szálló maga helyet beszélve bizonyítja, hogy államunk többmillió forintos költséggel létesített korszerű, modern bá­nyát Gyöngyös határában, adott új életet, munkalehető­séget a környező 18 község dolgozóinak. Államunk adománya nem maradt és nem is marad vi- szonzatlanul. Elég. ha ennek igazolására széjjelnézünk és megfigyeljük az utóbbi idők eseményeit. A TÖRTÉNET KEZDETE még a múlt év utolsó napjai­ra nyúlik vissza, amikor a munkába induló bányászok fi­gyelemmel hallgatták Fekete elvtárs beszédét. Az akna fia­tal ÜB-elnöke javasolta, hogy hívják felszabadulási munka- versenyre megyénk ipari üze­meit. Felsorolta a javasolt felhívás pontjait, s a végén megkérdezte: „Mondjátok meg nyíltan, elvtársak, teljesíthető ez? Meg tudunk-e vele bir­kózni?" S ekkor egymásután nyilatkoztak a bányászok, így végül is kialakult a vélemény: ,,tíát persze, hogy tudjuk tel­jesíteni. De azt is megmond­juk ám előre, hogy biztosítsák hozzá a műszaki feltételeket is.. Mindössze ennyi volt. Nem hangzottak el nagy szavak, nagy ígéretek, ök inkább a tettek emberei. A jelentések azóta mindig szép teljesítmé­nyekről számolnak be. Nem megy ritkaság számba a 120 százalékos, vagy még ennél is magasabb napi teljesítmény. A Szabad Népben, vagy a töb­bi lapban is gyakran olvasha­tunk, a rádióban nem egyszer hallhatunk azóta a gyöngyösi bányászok szép eredményeiről, a több mint 1400 tonnás túl­teljesítésről. Jogos hát az öröm és a büszkeség, mely az üzem dolgozóit eltölti jó mun­kájuk híre hallatára. A termelési jelentés rövid és szűkszavú keveset mond. Nem érezhető belőle az az erő­feszítés és küzdelem, melyet a derék gyöngyösi bányászok na­ponként vívnak a több szé­nért. Le kell tehát mennünk a föld mélyébe, a széncsaták színhelyére. Nézzünk szét ott. Így kapunk igaz képet arról, mi rejlik a néhány soros ter­melési jelentések mögött. Az egyik vágatban bosszús hangú ember köszönt ránk: „Jó szerencsét!“ — Jó szerencsét! — Mi a baj, Pusnyik elvtárs — kér­dezzük. — Mi a baj? Hát az, hogy a 15-ös fronton már megint nincs gerenda az ácsoláshoz. Az előbb is szóltam telefonon, de még mindig nem jött. Hej, pedig ha már itt volna, akkor is későn lenne. Néhány méterrel arrébb meg Zilai János fenntartó újsá­golja. — Elszakadt a csille­húzó kötél. A munka azért mégsem állhat meg. Mit te­hettem mást, nekifeküdtem és az altáróból én toltam fel a fával teli csilléket, — mondja lihegve s szénporos inge ujjá- val végigtörli izzadt homlokát. TOVÄBBMEGYÜNK. Egyre melegebb van. Először tompa, majd később élesebb dohogá- sokat hallani. Mintha a föld gyomra korogna. Robbantások ezek a 11-es fronton. Oda is ellátogatunk. Tizennyolc iz­mos, fiatal bányász vágja a barna lignitfalat. Innen a front neve is: DISZ-front. A kar­bidlámpa fénye éppen Kiss Imrét világítja meg legjobban, aki egy^ hatalmas lapáttal se­rényen dobálja hátra a tiszta szenet a kaparóra. — Vigyázz, robbantás! — fut végig a fronton a figyelmez­tető szó. Mindenki elhallgat, várakozó, feszült másodper­cek. Azután bum-bum-bum. — Sorra robbannak a lyukak­ba töltött paxitok. A légnyo­más megrezegteti rajtunk a ruhát, eloltja a lámpákat, a tetőzet kissé megrázkódik a fejünk felett, por és apró széndarabok hullanak nya­kunkba. Recseg-ropog a mel­lettünk lévő ácsolat. Az ide­gent félelem fogja el ilyenkor, a bányászok mosolyogva, csen­des humorral megjegyzik, szá­rad, igazodik. — Üjra lámpát gyújtunk, melynek fényében gyorsan úszik a robbanó­anyag kékes-sárga füstje. De nincs idő a várakozásra. Tóth Ferenc vájár, Németh Sándor és Bernáth László máris sza­porán dobálják a kaparóra a lerobbantott szenet. így nem is csoda, hogy a XI-es front ebben az évben már 260 ton­nával több szenet adott. — Még ettől is sokkal töb­bet tudnánk termelni — mond­ja Bobák László csapatvezető — ha nem lennének még min­dig kisebb-nagyobb hibák. Halljuk hát mi a panasz. NINCS EGYETÉRTÉS a há­rom műszak között. Váltáskor mind úgy hagyja itt a munka­helyét. hogy lehetetlen rajta azonnal termelni, ma is az el­ső két óra a rendteremtéssel telt el. Ennél is nagyobb hiba. hogy rendszertelen a fa-ellá­tás. Szavait Rektori Ferenc is megtoldja. — Most sincs elég fa, nem tudok ácsolni. A nyolcórás műszak egy-két órája ezért legtöbbször tétlenséggel telik el. Ha fa lenne, naponta vígan leverném azt a hat-hét köb­métert, ami körülbelül 30 fo­rinttal többet is jelentene. A X-es frontra megyünk, melynek dolgozóit Bukta Joa­chim lőmester irányítja. Kéré­sünkre elmondja, hogy 1952- ben kevés létszámmal, gyakor­latlan munkásokkal kezdték a termelést. Hónapokig nem tudtak 30—40 százaléknál fel­jebb haladni. A pálfordulás csak 1953 júniusában követke­zett be, s továbbsorolja a nagyarányú fejlődést, változá­sokat. Érthető hát, miért dol­gozik mindenki szívvel-lélek- kel a nagy verseny időszaká­ban. A faellátásra természete­sen itt is panaszkodnak. Meg arra is, hogy a legényszálló­ban semmilyen szórakozási le­hetőség nincs. A kultúrterem üresen áll, s esténkint a vá­rosba kell besétálniok szóra­kozni. Műszakváltáskor értünk ki a felszínre. Kellemes zeneszó fogad, s a hangszóróból máris értesülünk a műszak legjobb eredményeiről. A XlV-es fron­ton Szappan István 180, Pecze Balázs 150 és Bogdány Lajos 170 százalékot teljesített. A XV-ös front legjobbjai Szabó Ferenc és Purgel László 8, il­letve 7 köbméteres teljesít­ménnyel. Nekik szól hát a a nóta. AZ IGAZGATÓI irodában Zwillinger üzemvezető elv­társtól kérünk választ a leg­nagyobb panaszra, a faanyag­ellátásra. — Való igaz, hogy adód­nak elő zavarok, mert a kül­színen rendezgettük, megvál­toztattuk a fűrésztelep helyét, átszerveztük a szállítást is. Mindenki megnyugtatására közlöm, hogy mostantól kezd­ve másképp lesz. A lóvonta­tás helyett villamos vasút szál­lítja le a fát. Minden frontot ellátunk 8 órai tartalékkal, fa­tárolókat létesítünk, kiépítjük a kisvasúthálózatot. Mik még a terveik? — Továbbra is tartjuk a 120 százalékos havi átlagunkat. Folytatjuk a feltárásokat, hogy állandóan legyen jó, megfe­lelő munkahely. Versenyválla­lásunk egyik pontja is ezt kö­veteli meg. Ezért indítjuk meg újra elővájásainkon a 100 méteres mozgalmat. A fejtése­ken szakosítjuk a munkafo­lyamatokat, kísérletezünk a millszekundumos robbantással. Még egy kérdést: mi a siker, a szép eredmény titka? — Az okát abban látom, hogy tervszerű előrelátással biztosítjuk a munkahelyeket, munkafeltételeket. A többi már ebből természetesen adó­dik. ALKONYODIK, lassan este lesz. Odalenn azóta már a má­sik műszak hányja a lignitet a kaparóra. Az élet sohasem áll meg itt. Dolgoznak a kül­színen. s a föld alatt. A szén­osztályozó épületén sorra ki- gyúlnak a villanyfények. Ilyen tájban rendszerint már oda­haza a kényelmes, meleg szo­bában élvezzük a téli este szépségeit, örömeit. A villany világít, otthonunk meleg, ké­nyelmes. A rádió kellemes ze­nét sugároz. Halljuk a zene­szót s majd később azt is. hogy a Gyöngyösi XII-es ak­na hős bányászai ma is helyt­álltak. Császár István A házak között süvöltve vág­tat a szél, magával hordja a hó­val vegyes esőt. A falu dolgos népe a meleg szobából figyeli az időt. Az iskolából világos­ság szűrődik. A zagyvaszántói ezüstkalászos tanfolyam hall­gatói tanulnak itt. A gyerme­keknek méretezett padokban meglett emberek szoronganak, hogy a hosszú téli estéken meg­tanulják, hogyan lehet többet, jobbat termelni. Huszan-hu- szonketten lehetnek és éppen növénytermesztési órát tarta­nak. Êz a kedvenc tárgy, ahogy mondják, „szakmába vágó“. Benárd Géza elvtárs, a járási Talajkutató Laboratórium ve­zetője az előadó. Éppen a ve­tésforgóról magyaráz, minden­ki figyeli. Felsorolja a vetés­forgó előnyeit és szemléltetés­képpen a táblára is felrajzolta a vetésforgó beosztását. Közben kérdések hangzanak el. Mi- sinszky Mártont, a talajt gaz­dagító növényekről kérdezi. Gyorsan hangzik a válasz: pilangósnövények, trágyás ka­pások. Rabecz Lajosnak arra kell felelnie, hogy miért gyomirtó a kapásnövény. A látszólag „be- ugratós“ kérdésre mosolyogva válaszol: nem a növény a gyomirtó, hanem a növény mű­velése, a négyszer-ötszöri ka­pálás. Sokszor, a „növendékek“ is kérdeznek. Ambrus Ferenc a füves vetésforgóról érdeklődik. Az előadó válaszadás közben mindjárt felrajzolja a táblára. Itt aztán vita kerekedik, mert a hallgatók egyrészének az a véleménye, hogy nem lehet kis gazdaságban ezt megvalósítani, mások az ellenkezőjét bizony­gatják. A vitát az előadó dönti el: füves vetésforgót az üzemi gazdálkodásban legjobb alkal­mazni, de könnyen megtalál­hatják a módját, hogy a kis gazdaságokban is alkalmazzák. Az első órának vége is lett. Tíz perc szünet következett. Misinszky János bácsi fogas­kérdést tett fel. A táblára egy cifraalakú földet rajzolt, fel, az­után arra volt kiváncsi, ki tudná ezt megmérni? Sokan törték a fejüket, a kérdést Ma­rass Lajos elvtárs, az iskola igazgatója magyarázta meg. Héttől-nyolcig az ő órája követ­kezett — a számtan. Igaz, hogy a kérdés elébe vág a tananyag­nak, mert még csak a számtan „elején“ tartanak. De azért megmagyarázza: a földet há­romszögekre bontva kell fel­mérni. Hosszabb ideig beszél­gettünk Benárd elvtárssa!, a tanfolyam vezetőjével. Első kérdésünk volt, hogyan indult el a faluban ez az eredményes tanfolyam. — Múlt év áprilisában egy mezőgazdasági szakkört indítot­tam — felelte Benárd elvtárs. Nem volt könnyű a munka, az embereket nehezen tudtam ösz- szeszedni. Bizalmatlanok vol­tak, húzódoztak. De türelmes voltam, gyakran mentem hoz­zájuk beszélgetni. Aztán egyre többen jöttek, növekedett a szakkör iránti érdeklődés. Ez volt az oka annak, hogy ősszel ide kértük az ezüstkalászos tan­folyamot. Most szépen haladunk az oktatással. A hallgatókra nincs panaszom, esőben-sárban, hidegben mindig eljönnek. Pa­naszom inkább az, hogy sokan vannak, akiknek itt kellene lenniük, s nincsenek itt. Az is nagy hiba, hogy kevés fiatal van közöttünk. Kinek adjuk át a gazdálkodást, ha a fiatalok nem akarnak tanulni — kérdi Patkó Imre, amikor újból ki­jöttek szünetre. Azután a gaz­dák hivatásos vezetői sem tö­rik magukat a tanulásért — mondja Misinszky Béla, pedig egy héten kétszer mindenki tudna szakítani annyi időt a munkája mellett. A tanfolyam részvevői a gazdakörről is beszélgetnek, úgy számítják, március végén megalakítják. Jó előadók, ta- nulnivágyó, szorgalmas hallga­tók — ez jellemző a zagyva- szántói ezüstkalászos tanfo­lyamra. És, hogy a tanfolyam jó eredményekkel büszkélked­het, nagy része van ebben Be­nárd Géza elvtársnak, a tanfo­lyam vezetőjének. Sárközi Miklós KÖZLEMÉNYEK A Földművesszövetkezetek He­ves megyei Központja felhívja a volt magánkereskedőket — akik­től a földművesszövetkezetek boiti berendezéseket vettek át — hogy az ebből származó követelései­ket, melyek még r?r*i ryer+ek kiegyenlítést, legkésőbb január 20-ig jelentsék be « im ^ szövetkezetek járás1 ’ ontjal- hoz (Eger, Füzesabony, G,ör gyös, Heves). A fenti dó, ; túl bejelentéseket nem dunkban elfogadni. MÉSZÖV A Értesítjük olvasóinkat, hogy a hozzánk beküldött kéziratokat vissza nem adjuk, s azok meg­őrzéséért felelősséget nem vál­lalunk. doo«xx»oooooocooooooocooooooocooooc>oooooooocooocxxö<xx»xocxx^^ oooooocooooooocxxxxxxxxjcoocxxxxjcoaGGooccjooúcxyYyrrary^^ Velencei képeslap il indulás előtt nagy tanakodás kezdődött a napi programot illetően. A mellúszók minden­áron fürdéssel akarták eltölteni a délelőttöt, míg Gyergyák Magda, Kádas és jómagam a vá­ros nevezetességeit akartuk megtekinteni. A többség akaratához igazodva mind az öten be­szálltunk a „vízi villamos’’-ba és vidám hangu­latban, de kissé megilletődötten tettük meg most már világos nappal ugyanazt az utat, mely előző este bámulatba ejtett bennünket. A női nemnek igen nagy számú jó és rossz szoká­sai közül ki kell emelnem ama szokását, hogy bizonyos dolgokat igyekszik mielőbb összeha­sonlítani. Gyergyák Magda azonnal élt is a le­hetőséggel és ellentmondást nem törően (ezt egyébként vele szemben senkinek sem ajánlom!) kijelentette: Szép, szép, de este sokkal szebb volt! — Ezúttal igaza volt és nem is talált ellenzőre. A Canal Grande mentén álló erkélyekkel és loggiákkal díszített karcsú paloták, az oszlopok és ívek halmazaival határozottabb szebb és fes­Fábián a Canal Grandén tőibb látványt nyújtottak az esti megvilágítás­ban. Meg kell említenem, hogy Velencénél gyö­nyörű, azúrkék színe van a tengernek, melynek láttán bizonytalankodva gondoltunk arra, hogy mégiscsak jó lett volna egyet fürdeni is. Na, de ezzel már elkéstünk, mert mindig beljebb és beljebb haladtunk a Canal Grandén. A pályaud­var előtti megállónál kiszálltunk, hogy gyalog folytassuk útunkat a Szent Márk tér felé. Tér­képpel a kezünkben indultunk neki az útnak, mely egy másik városban semmi problémát sem jelentett volna. Most azonban úgy éreztem magam, mint mikor gyermekkoromban az út­vesztő nevű rajzos játékot játszottuk és az út kezdetén lévő vadász útját zsákutcákkal tűzdelt, hosszú és tekervényes labirintusokon keresztül kellett kirajzolni, hogy végül is a riadt nyuszi­hoz jusson. Velence térképe ehhez az útvesztő — játékhoz hasonlatos. A város alapításának évét 421. évben álla­pítják meg a krónikások. Velence 107 szigetből áll, melyek között 160 csatorna van, ezek fölött 378 híd vezet át. Ezek olyan adatok, melyek önmaguk helyett beszélnek. Természeti és mű­vészeti szépségekben a földkerekség első váro­sai között van. Bizánci, gótikus és renaissance stílusú ragyogó paloták és templomok sokasága ékesítik a várost. Térképünk alkalmi térkép volt, mely csak homályosan jelezte a lagúnákat és hidakat és alkalmat adott az eltévedésre. Ebből kifolyólag sokat gyalogoltunk feleslegesen, de ennek is megvolt a haszna, mert a fényes márványpalo­ták mellett eljutottunk a sikátorokba is. Ezek a szűk sikátorok, melyek ugyancsak „nevezetes­ségei” a városnak, külön világot jelentenek a külföldiek számára. Keskeny, girbe-görbe utcák, az egymássel szemben lévő házak között kife­szített kötélen száradó fehérneműk, a csatorna szennyes vize és bűze, piszkos, sötét lakások jellemzik ezeket a városrészeket. Útközben az utcán lépten nyomon bazáro sok kinálgatták portékáikat. Cipőfűzőtől kezdve szőn g mind épzelhető árut a járókelő, szeri vevő n cába akartak sózni. Meg­fogta r iá alkuba bocsátkozott ve­lük, akkor igen nehéz volt tőlük szabadulni. Utassy és Fábián egy alkalommal engedtek a rábeszélésnek és ruhaszövetre alkudtak, noha zsebükben egyetlen líra sem volt, mert zseb­pénzüket már elköltötték. Az árus 3000 lírát kért a szövet méteréért, mire a mellúszók szem­rebbenés nélkül felajánlottak 1000-et. A tárgya­lás egyszerűen és érthetően folyt: az árus ola­szul, Utassyék magyarul beszéltek és beszédjü­ket széles taglejtessél kísérték. Természetesen az üzletből nem lett semmi, pedig az árus há­rom métert már 5000 líráért is adott volna. El­képzelhető, milyen anyag volt az ... Mikor kö­zölték, hogy a felajánlott összegnél többet nem hajlandók fizetni és tovább indultak, az árus kabátjukat ráncigálva, kétségbeesetten hado­nászva velük tartott, végülis hangosan szitko­zódva, átkozódva otthagyta őket. Még szerencse, hogy ilyen könnyen megúszták! Hosszas gyaloglás után végre megtaláltuk a híres Szt. Márk teret, melyet szelíd galambok ezrei lepnek el. Odarepülnek a járókelő vállára, kezére és tenyeréből is elfogadják a galambele­delt. A nagyméretű, téglalap alapú tér két leg­hatalmasabb építménye a Szt. Márk székesegy­ház és ia Campanile. A székesegyház építése 976-ban kezdődött és csak a XII. század végén fejeződött be. Bizánci stílusban épült öt kupo­lás templomnak mozaik díszben és oszlopokban gazdag homlokzata a legmegkapóbb. A temp­lomtól néhány méternyire az óriás méretű Cam­panile (harangtorony) emelkedik az ég felé. A Doae-oalota A szekesegyhaz közvetlen közelében van Velence régi kormányzói állandó lakhelye, a Doge-palota, mely a város egyik legszebb és leghíresebb épülete. A Velencét jellemző mind­három építészeti stílusból fedezhetők fel benne elemek. Ez a csodás keverék olyan jól sikerült, hogy a palota, mint építészeti remekmű az egész világon ismertté vált. Borzadva és megilletődöt­A Sóhaiok-hidla ten álltunk a palota mellett lévő Sóhajok hídja előtt. Ezer és ezer kisember és főúr többnyibe ártatlanul ment utolsó útjára ezen a hídon ke­resztül a szomszédos épületbe, ahonnan a ha­lálra, vagy örök rabságra ítélt szerencsétlenek közül egy sem tért vissza. A Doge-palota és a börtön ma már múzeumnak van berendezve. Sajnos annyi időnk nem volt, hogy betérjünk és megtekintsük. A Szt Márk térről a Piazzetlán át néhány perc alatt ki lehet jutni a város legszebb rak­partjára. Itt tanyáznak a gondolások. Minden­féle korú, apacs öltözékü, külsőre kissé kellemet­len kinézésű emberek, akik kellő, váltakozó áron — kiből mennyit lehet kinézni — csónakáztat­ják a lagúnákon az idegeneket. Kádas szere'ett volna gondolázni, azonban rövid tusakodás után belátta, hogy felesége nélkül mitsem ér a gondol ázás. A Velencében el*öltött néhány óra csupán arra volt elegendő, hogy röviden, filmszerűen, felületesen néhány palotát, templomot és egyes városrészeket megnézzünk. Ahhoz, hogy a műem­lékeket, a várost, a lakosságot, a népet jobban szemügyre vegyük, illetve beszéljünk velük több időre lett volna szükség. Bakó Jenő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom