Heves megyei aprónyomtatványok 21/N
A MŰVÉSZRŐL MAGYAR PANTEON Borbás Tibor 1942-ben született Budapesten, a művészeti gimnáziumban érettségizett szobrász szakon, majd a képzőművészeti főiskolán — Szabó Iván és Pátzay Pál növendékeként — szerzett diplomát. 1963-tól vesz részt kiállításokon, 1966-tól a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja, s közben 1965—1977 között tanár a budapesti művészeti gimnáziumban. Egyéni kiállítása volt Budapesten, Hódmezővásárhelyen, Szegeden, Tatabányán, Dunaújvárosban, Oroszlányban, Tatán, Komáromban, Balassagyarmaton, Nyíregyházán, Mosonmagyaróváron, Veszprémben, Várpalotán, Székesfehérváron, Balatonfüreden, Keszthelyen, Ajkán, Zebegényben, ezúttal pedig az új Hatvani Galéria földszinti termében szerepel szobraival, plakettjeivel. A művész munkásságát korábban Szeged, Keszthely honorálta díjjal. Ezt követően 1979 novemberében elnyerte a Hatvani Galéria „Arcok és sorsok" című második országos portrébiennáléjának szobrászi fődíját, 1980 áprilisában Munkácsy-díjjal tüntetik ki, nem sokkal később pedig a salgótarjáni „Tavaszi tárlat" kitüntetettjei között találjuk. Köztéri szobrai Edelényben, Szalmatercsen, Balassagyarmaton, Szegeden, Dunaújvárosban, Komáromban, Budapesten, Leninvárosban, Baján, Balatonfüreden, Debrecenben, Tatán, Nyíregyházán vallanak művészetéről, alkotó tehetségéről. Borbás Tibor emberábrázoló művész. Az emberségről gondolkodó. Példákkal hozakodik elő. Azokkal ért szót, akik ismerik az evangéliumi történetet Heró- desről és Keresztelő Szent Jánosról, Heródiásról és Saloméről. A gyűrt, kapart zilált anyag és a duzzadó, gyengéd, csiszolt forma elsősorban nekik beszél torzító vágyról, tehetetlen szenvedésről és önfeledt szenvedélyről. Mert az ösztönöknek ez a feltárulkozása az ő tudatukból előhívja a krisztusi transzcendenciát. Amint Babits, Krúdy szoborportréi is azok számára többek igazán egzaltált bábuknál, akik e fél figurák megformálásában egy szellemi magatartásformával vállalt kapcsolat — esetenként kritikus viszony — intellektuális gesztusát is látni képesek. Művészünk plasztikai munkái látszólag avult, próbált eszközökkel szólaltatják meg az emberiség és a magyarság megannyi régi hangját. A maga nyelvét egyre inkább a formakultúrában és tiszta intellektua- lizmusban kereső modern művészet történetében talál ez az érzelmesség és nosztalgikus ragaszkodás régi történeteinkhez az, ami éppen a közép-európai plasztika hivatása. Néhány magyar szobrász kortársunknak egymástól egyébként független műve együtt olyan memorandum, amely az egymást érzékelni, érteni akaró egyes emberek tömegei nevében, szavak nélkül íródik, rohanó, elvontan gondolkodó világunk és sterilizálódó művészetünk szorításában. Borbás alakuló magyar panteonja sem csupán az ábrázoltak szellemi létét objektiváló portrésorozat — bár az sem volna kevés —, hanem azoknak emlékműve is, akik értik, érzik ezeket. Újabb szobraiban az embert nem mint egy-egy jelenet szereplőjét, hanem mint jelenséget ábrázolja. A fizinómiai hasonlóság iskolás feladványa helyett a karakterértékű gesztus kiválasztását, a lírai, szellemi, humán lényeg megragadását vállalja. Dőlt tengelyű tömegelrendezésnek, az üregrendszerek építményeit létrehozó anyagszervező izgalmának a magyar művészettörténetben talán Bokros Birman Dezső az igazi őse. Mesterünk azonban nem mintáz teljes figurát. Női aktok részletei, arcok és kezek közvetítik a legfontosabb mondanivalót, s ezek nagy részét drapéria hordozza, de nem romantikus redők és nem is valóságos textíliák másai. Borbás úgy hajtogatja, építi az egy-két évtizede még meg- mintázhatatlannak, sutának ismert polgári ruhát, hogy az a portrénak s a kezeknek dramaturgiai ellentéte lesz. Ez a feszültségteremtő szerep nyilvánvaló akár a Babits-szobor fejet-kezeket hordozó, roskadt hengertöredékeinél, akár a Kosztolányi elegáns szerkezetében csúcsára állított egyenlő szárú háromszög alapján nyugszik a fej, és belőle lenyíló másikat jelölnek ki a kezek, de ugyanezt a feszültséget teremti meg a Salo- me-szoborban a női tompor fényes simasága és a torzult fejek és kéz legyezőszerűen szétnyíló, kettős formájának ellentéte. Borbás Tibor szobrai általában nagy teret fognak be, hiszen az izgatott gesztusok megértésének egyik eszköze a bonyolult körvonal. De a szobrokat körüljárva a módosuló, plasztikailag érdekes nézetek szükségszerűen elvezetnek ahhoz a szemlélődési ponthoz, amely az értelem drámai közvetítője. S ez a kiállítás jól érzékelteti: a természetelvű szobrászatnak sem az ábrázolás valósághűsége az értékmérője, hanem annak belátása, hogy a szobor, mint minden műalkotás, feszültséghordozó s ezzel magatartásformát, gondolatokat és érzéseket közvetítő anyaghalmaz. W. Somogyi Ágnes Reprodukciók: 1. oldalon: Ady Lédával 4. oldalon: Salome 5. oldalon:Széchenyi
