Heves megyei aprónyomtatványok 19/K
A „Pulyka” az őszinte igazság Részletek Stanislaw Gebala 1984-ben született írásából Oscar Wilde egy esztétikai tanulmányban kifejtette, hogy az irodalom megelőzi az életet, hiszen a XIX. századot is lényegében Balzac találta ki. Ennek analógiájára korunkért Mrozek a felelős, hiszen minden az ő forgatókönyve szerint történik. A Pulyka kiindulópontja a fatalisztikus gondolkodásmód. Ez az 1960-ban született színdarab méltó az iménti megjegyzésekre, mivel napjainkra olyan szituációba kerültünk, amilyenről Mrozek írt. Vagyis az általános kedvetlenség uralkodik, amint azt a Pulyka egyik főszereplője, a Kapitány mondta. A pulyka nem csupán egy szerű leírása egy meghatározott történelmi szituációnak, hanem színházi partitúra, történelmünk forgatókönyve. Történelmünk - mellyel oly szívesen dicsekszünk, hangsúlyozva tragikumát és pátoszát - Mrozek szemszögéből nézve, majdnem tragikomikus. Itt nincsenek harmonikus mozdulatok, csupán hirtelen nekilendülések, lázas dulakodások és mozdulatlanság. A szituációk tragikomikussága ezekből a nekilendülésekből, dulakodásokból, s az utána elkerülhetetlenül következő apatikus mozdulatlanságból ered. Az általános „kedvetlenségnek” el kell jutni minden aktivitás - nemcsak a hivatást, hanem a szexualitást is érintő - megbénulásáig. Egy ilyen drámai pillanatban lép színre a bölcs Herceg azzal a szándékkal, hogy alattvalói elementáris aktivitását felszítsa. Amikor érezzük a teljes stagnálás feletti őszinte kétségbeesést, nem ítéljük el. Már-már mindenféle aktivitást hajlandó tudomásul venni, feltéve, ha ellenőrizheti a tevékenységet. Még a rögtönzésekbe is beletörődik, ha intézményesítve van. Persze mit ér mindez, ha a romantikus pár is - amely addig természetesen, spontán módon viselkedett - abban a pillanatban elveszti hitét, erejét, amint Állami Szerelmespárrá kell válniuk. Csak a Remete-besúgó van tele életerővel és lelkesedéssel. Mrozek fenti értelmezésének régi hagyománya van. Ez azon a rendíthetetlen meggyőződésen nyugszik, hogy a szerző kigúnyol minket, ellenünk van. Ez a tántoríthatatlan meggyőződés súgja azt is, hogy a szerző publicisztikus. Én azonban kész vagyok bebizonyítani, hogy a Művész-Mrozek, a Filozófus-Mrozek többet és távolabbra lát, mint a Publiciszta-Mrozek, a politika veszélyes szolgálatába állva. Az első Mrozek más perspektívából tekint dolgainkra. Ezért darabjaiban nincs rokonszenves és ellenszenves, nemes és aljas, okos és buta szereplő; nincs olyan figura, akivel azonosulhat a néző, vagy legalább hozzámérheti máshoz. Mrozek hősei - függetlenül attól, hogy áldozatok, vagy elnyomók - egyformán idegenek, mindannyian ugyanahhoz a világhoz tartoznak, együtt alkotják életüket, csak egymásnak tehetnek szemrehányást. Mrozek ezzel a véleményével rólunk, olvasóinkról, nézőiről alkot értékítéletet. A közönség pedig - azonosulás helyett - gyakran távolságtartással, a „jól beolvasott nekik” érzésével reagál Mrozek dialógusaira.
