Heves megyei aprónyomtatványok 17/M
34 Rondó - jazz m Rovatunkban ezúttal három jazz-zenészt kérdeztünk arról, hogy mik a tapasztalataik azok után, hogy hasonló korú, ugyanolyan hangszeren játszó külföldi jazzmuzsikusokkal mérték össze tudásukat? A teljes válaszok a www.fidello.hu címen olvashatók. ■ Oláh Kálmán (jazz-zongorista, a Thelious Monk Jazz Composers Competition zeneszerzői verseny győztese) Azt hiszem, egy jazzversenynek nem csak arról kellene szólnia, hogy tudásunkat ösz- szemérjük, és mindenképpen győzni akarjunk. Ezzel a gondolattal ugyanis lehetetlen igazán kreatívan improvizálni. Több versenyen nyertem első díjat fiatalabb koromban, de nem ezért mentem elsősorban, hanem hogy minél több zenésszel ismerkedjek meg és tanuljak a tapasztalatokból. Utoljára tizenegy évvel ezelőtt versenyeztem zongoristaként. Idén szeptemberben viszont zeneszerzőként nyertem el Amerika legrangosabb versenyének első diját. Ez egy egészen más szituáció volt; itt nem kellett .megmérkőznöm” senkivel, csak azért kellett kiutaznom Washingtonba, hogy a Kennedy Centerben tartott nagyszabású gálaesten átvegyem a BMI fődíját. A legnagyobb megtiszteltetés számomra az volt, hogy a kompozíciómat olyan fantasztikus muzsikusok adták elő, mint John Patitucci és Terry Lyne Carrington, majd ezt követően olyan sztárok léptek fel, mint Herbie Hancock, Wayne Shorter vagy Steve Wonder. Nem véletlen, hogy zeneszerzői versenyeken nincs korhatár, hiszen ezen a pályán több idő kell az „érettség" eléréséhez, és úgy érzem, e területen örökké tanulnom kell. Alkalmam volt végighallgatni a harminc év alatti fiatalok számára kiírt zongoraversenyt is. Örömmel hallottam, hogy egyáltalán nincs nagy különbség a magyar és az amerikai fiatal zongoristageneráció színvonala között. Úgy gondolom, hogy nálunk nagyon erős a jazz-zongora hagyomány, és ezt olyan embereknek köszönhetjük, mint például Szakcsi Lakatos Béla. Örülök, hogy a Zeneakadémia jazz tanszakán is egyre több fiatal tehetséges tanítványom van. Kívánom, hogy minél több fiatal magyar zenész jusson el hasonló versenyekre, hiszen erre a mai világban még az amerikaiaknak is szükségük van! ■ „lé? ' Foto. Szilagyi &efi ■ Szabó Dániel (jazz-zongorista, a párizsi Nemzetközi Jazz Zongoraverseny fődíjasa) Kezdjük ott, hogy a zene nehezen mérhető műfaj - hogy kinek mi tetszik, az nagyon szubjektív. A párizsi Martial Solal Nemzetközi Jazz-Zongoraversenyen ötven zongorista közül választották ki a döntősöket; el lehet képzelni, hogy milyen színes volt a paletta - egy kubai zongorista például teljesen más zenei gyökerekből táplálkozik, mint egy amerikai, norvég vagy magyar. Ha ezt nézem, egy verseny soha nem lehet teljesen igazságos, ugyanakkor mindenki egyformán esélyes. Ami Párizsban a kritériumok közé tartozott: a zenei érettség, a tapasztalat, a sokszínűség, az eredetiség, a spontaneitás, a különféle partnerekhez és formációkhoz való gyors alkalmazkodás képessége... de azt is mondhatnám, hogy a hitelesség és a meggyőzőerő számított. Nagyon sok kiváló zongoristát hallottam lenyűgöző technikával, eredeti hanggal, magas fokú muzikalitással vagy éppen látványos színpadi elemekkel, de csak néhány volt köztük, akinél ezek a tulajdonságok egyszerre jelentek meg. A döntőbe jutott versenyzők között viszont már többen voltak olyanok, akiknek azonnal lemezszerződést kínálnék, ha producer lennék. Úgy érzem, jelenleg nagyon magas a mérce világszerte, ezért is örülök a nagydíjnak. A külföldi kollégák helyzetét nehéz megítélni, épp a verseny nemzetközisége miatt. Felnőttek számára kiírt versenyről lévén szó, a résztvevők többnyire profi muzsikusok, akiknek nem a verseny az egyetlen kiugrási lehetőségük. Nyilván a New York-i zenészek inkább „tűzközelben” vannak, mint egy olasz kisvárosból érkezett zongorista. Mi magyarok valahol középen helyezkedünk el - jóval több a lehetőségünk, mint egy-két évtizeddel ezelőtt, de még nem árt mozgolódnunk kicsit a nemzetközi színtereken... ■ Bolla Gábor (szaxofonos, a Hans Koller- dfj kapcsán New York-i ösztöndíjat nyert) Két éve Bécsben az a megtiszteltetés ért, hogy Az év tehetségének választottak a Hans Koller-dlj keretében, idén pedig - szintén ehhez a díjhoz kapcsolódva - két hónapos ösztöndíjat kaptam New Yorkba. A Montreux-i és a Londoni Világszaxofon Versenyen a döntőben szerepelhettem, és az Avignoni Jazzfesztiválon első díjat kaptunk a zenekarommal, a Bolla Quartettel. Ezen a versenyen elnyertük a zsűri díját, a közönségdíjat is és Szakcsi Lakatos Róbert megkapta a legjobb szólista címet. Külföldön nemcsak a kultúra, de a jazz mint műfaj is több pénzügyi támogatásban részesül. Itthon kevés lehetőség van érvényesülni. Külföldön keresik a tehetségeket, több lehetőséget adnak nekik, helyszíneket biztosítanak számukra, mert igény van erre a zenére. Szerintem Magyar- országon még nem foglalta el méltó helyét a jazz. A magyar jazz külföldi viszonylatban nem igen ismert, ezért nehéz kiugrani. Színvonalát tekintve azonban előkelő helyet foglal el: az európai jazzpalettán talán az egyik legerősebb. Sok idősebb és fiatalabb muzsikus van nehéz helyzetben, mert nem tudnak sem itthon, sem külföldön igazán érvényesülni. A magyar jazz zenészek helyzetében az a tragikus, hogy csak akkor ismerik el őket, ha már külföldön bizonyítottak: meg kell járniuk a világot ahhoz, hogy itthon elismerjék őket.
