Heves megyei aprónyomtatványok 15/M
SZENTENDREI FESTÉSZET 1928. januárjában, Réti István nyolc festőnövendékének társulásával — Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Paizs Goebel Jenő, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Ónodi Béla, Pándy Lajos, Rozgonyi László — Budapesten alakult meg a Szentendrei Festők Társasága. A társaság szervezett, tényleges működését — nyári művésztelep formájában — csak 1929 nyarán kezdhette meg. A nemzeti művészet jelszavával induló és a nagybányai festőiskola természetelvű hagyományait folytató, a művészi függetlenség megőrzésére törekvő kolónia a későbbiek folyamán olyan kimagasló, de különböző stílus- irányzatokat képviselő festőművészeket sorakoztatott maga mellé — a posztimpresszionizmustól a konstruktivizmusig, Czóbel Bélától Barcsay Jenőig —, akik a huszadik századi magyar festészet reprezentáns képviselőiként valóban művészi rangot és nemzetközi hírnevet szereztek a már korábban is festők városaként emlegetett Szentendrének. A szentendrei művészet fogalomköre 1945 után elsősorban szürrealista irányzatokat képviselő új művészekkel, az Európai Iskola tagjaival bővült, akik a munkásságával ugyancsak Szentendréhez kötődő Vajda Lajos (1908—1941) prófétikus eszményképnek tekintették (Bálint Endre, Szántó Piroska, Korniss Dezső, Anna Margit). Majd lassacskán Nagybánya örökébe Szentendre lépett. És folyton táguló, vonzáskörében nagyobbodó szentendrei művészet ma már több mint fél évszázados múltra tekint vissza. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy legnagyobb értékei, egyéniségei kibontakozzanak, maradandó műveket, jó gyümölcsöt érleljenek. A Duna menti kisváros sok vitát kiváltó művészete ma már művészettörténeti fogalom. Szentendre nélkül elképzelhetetlen az újkori magyar művészet és a kortárs művészet megírása. Szentendre, az újkori magyar festészet egyik legfontosabb színtere, a haladó képzőművészeti törekvések klasszikussá vált küzdőtere a „genius loci” varázsával vonzáskörét a fiatal művészekre is kiterjesztette. A haladó művészeti törekvéseket immár hagyományként képviselő város művészeti életének felfrissítésére az ország különböző részeiből származó fiatal művészek, elsősorban művész házaspárok számára új otthont és alkotási lehetőséget biztosított. Ennek a programnak a keretében épült fel — Gáborjáni Szabó Péter tervei szerint — a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának támogatásával, 1968-ban, a lejtős Kálvária-dombon az új szentendrei művésztelep. 1969 óta tizenöt — különféle stílusirányzatot képviselő — festő, grafikus, szobrász és iparművész dolgozik az új művésztelep műtermeiben. Az 1971-ben újjáépített régi telep és az új művésztelep, az 1973 óta fokozatosan szaporodó képzőművészeti múzeumok, az 1981 ben létesült Műhely Galéria és időszaki kiállításai ugyanolyan fontos, jellemző színfoltjai Szentendrének, mint a romantikus hangulatú városképben a boltíves régi kapuk, a görbe utcák, az egymás fölé torlódó tetők, az ablakszemes, emberarcú házak, és a várost vigyázó szerb templomok tornyai. A Szentendréhez kötődő képzőművészet olyan sokszínű és összetett, hogy képviselőinek bemutatása egyben a kortárs magyar művészet törekvéseinek egyik legérdekesebb, fontos keresztmetszetét jelenti. Ilyen sokszínű, átfogó keresztmetszetet ad ez a mostani, negyvenhárom szentendrei festőt bemutató kiállítás, melynek mintegy félszáz művet felsorakoztató anyagát az 1978-ban, a főtéri volt kereskedőházban megnyitott Szentendrei Képtár gyűjteményéből, a képtár állandó kiállításának festményeiből válogattuk. Mucsi András
