Heves megyei aprónyomtatványok 13/B
Henrik Ibsen (1828 - 1906) Ősi, hajózó-kereskedő patrícius családból származott. Hatéves korában érte apja teljes anyagi tönkremenetele, a család elszegényedése, szétzilálódása; érzékenyen tapasztalta meg a deklasszálódást, hányódó apja ködfaragó romantikusságát, anyja és leánytestvére pietista szektásságát. Alsófokú iskolái után 1844-ben gyógyszerésztanoncnak adták Grim- stadba; nyomorban és kiszolgáltatottságban élt. Első irodalmi próbálkozásaira az 1848-as forradalmak ihlették; két diák barátjával republikánus közösségben, himnikus-utópista lelkesültséggel, minden hagyományosság ellen lázongva írta első verseit, köztük a lengyel, majd a magyar szabadság- harc elbukásán búsongókat. Első verse 1849-ben jelent meg. Megvetette a hazugságot, a képmutatást és az elnyomást. Műveiben a szabadságeszme nem politikai, inkább morális köntösben jelenik meg. Eszmény és valóság ellentéte sűrűsödik írásaiban drámai konfliktussá. Hősei megpróbálnak saját erkölcsi normáik szerint élni, de kísérletük — az el- nyomorodott eszmék világában — balul üt ki. Drámaírói pályája 1850-ben indult. Sok darabot írt, kezdetben romantikus drámákat, míg megtalálta sajátos hangját és kifejezési eszközeit. Munkásságában határkő a költői szépségű Peer Gynt, amely szakítás a romantikával. Ezután korának társadalmi problémái foglalkoztatták. Nem adatott meg neki, hogy hazájában élhessen. Rengeteg támadás érte. Életének legnagyobb részét önkéntes száműzetésben töltötte. Hatvanhárom éves korában tért vissza hazájába. Még kilenc évig szakadatlanul dolgozott. Az író utolsó társadalomkritikai remeke Kísértetek Az ibseni életműnek van két — meghatározó jelentőségű - drámája, melyeket mindig együtt szoktak emlegetni. Az 1879-ben született Nóráról, és az ezt követő (1881) Kísértetekről van szó. Mint ismeretes, az előbbi az önálló, a férfival egyenrangúvá avatott nő apológiája volt. Első drámai jelzése azoknak a rezgéseknek, melyek mindjobban erősödve, megrepesztették a családi élet talaját. Ibsen a Nórában újraértékeli a házasságot, és egy korszerű, új asszonytípus alakját rajzolja meg a hősnőben. De nem áll meg itt útján; még mélyebbre hatol a családi élet hazugságaiban. A Nóra miatt ért támadásokra a Kísértetek megírásával válaszol. A drámát így minősiti egyik neves irodalomtörténészünk: ,,A szinte még természeti, vérségi, nemzetségi szenvedélyek és a felcsillanó korszerűség tragédiája, a felszínen polgári radikális bírálattal, mélyében moralizáló nihilista diagnózissal. Ez Ibsen utolsó, nyíltan agresszív, társadalomkritikai remeke." Miről van szó? Egy megrázó sorstragédiáról, melyben Alving kapitány bűneiért fia lakói meg. Miért? Elsősorban azért, mert az anyának - Alvingnénak — nem volt elég erkölcsi bátorsága széttépni a gyűlölt hazug viszonyt; nem tudott, nem mert szakítani a konvenciókkal. A látszatot többnek hitte a valóságnál. Alvingné is tesz egy bátortalan menekülési kísérletet még fiatalasszony korában; hátat fordít a züllött férjnek, othagyja a házat, mely nem otthon. Tehát Nóra útjára lép. Csakhogy visszafordulI A drámatörténetben ezért nevezik Alvingnét a ,,hazatért Nórának". Lássuk, hogyan alakul sorsa? Kicsapongó, szertelen életű férjét nem képes megjavítani, nem őrizheti meg otthona tisztaságát sem. (A férj elcsábítja a cselédlányt - a viszonyból kislány születik, akibe később szerelmes lesz a törvényes fiú, vagyis a lél- testvér.) Féltett, s rajongásig szeretett gyermeke előtt kiderülnek a biológiai titkok, a hazugságok, s leég az a gyermekmenhely, mely az ,,erkölcsös" apa emlékére építtetett. Egyszóval porrá omlik a képmutatás, a hazugság minden bástyája. A ,, hazatért Nórát" a reíormálás, a javítgatás kicsinyessége tette tönkre: megkeseredett és összetört asszony lett. ítéletei maliciózus tűszúrások. Elvesztette erkölcsi fölényét, azt a - virtuális - többletet, amivel még Nóra-korában rendelkezett. A reíormálás végigvitele közben túl erősen kötődik a polgári élethez. A reformátor szándék, mindennapos küszködése elpusztítja benne az embert is. Hazugságról — a fehérizzas hőfokán Miként annak idején Gogol köpenyéből az orosz irodalom, úgy Ibsen zsakettjének szárnya alól a modern dráma bújt elő. Idézzük is híven, amit Arthur Miller ir róla összegyűjtött drámáinak előszavában: Ibsen a múltban felhalmozott bűnös cselekedetek következményeinek kibontásában mester. Lélektana csakugyan a múlt bűneit kutatja. Hogyan torzítja el a jelent, befolyásolja s alakítja át: a tegnap. Ibsen drámáiban, mire felmegy a függöny, az elhatározó cselekedet már megtörtént, már befagyott egy szituációba, az újabb mozgás csupán a dráma fehérizzásának hőfokán olvasztja ki azt, ami visszavonhatatlanul, jóvátehetetlenül elvégeztetett. A korlátolt, maradi, szenteskedő, kicsinyes norvég életből kimenekült a világba. Hősei is menekülnek. Kisebb részük — például Nóra — a világba: legtöbbjük a világból. Mi a lényeges baja annak a társadalomnak, mely fbsen hőseit menekülésre készteti? Nyilvánvaló, hogy a 70-es, 80-as, 90-es évek norvég társadalma az egész századvégi polgári társadalmat jelenti. A hibák, amelyek ezt a társadalmat az Ibsen alkotta rokonszenves hősök számára elviselhetetlenné teszik, erkölcsi természetűek. A szociális kérdést egyszerűen nem látja az az Ibsen, aki pedig ifjú korában majdhogy börtönbe nem került a munkásmozgalommal való szoros kapcsolata miatt. Ha Ibsent megkérdezzük: mi a baj a te társadalmadban, ahol királyok, miniszterek, trösztvezérek, diplomaták, katonák nincsenek, de ugyanúgy hiányoznak belőle a proletárok is? — egyetlen szóval azt feleli: a hazugság.
