Heves megyei aprónyomtatványok 13/A
,,A remekmű készséges. Ott áll könyvszekrényünkben, vagy keretben a falon, vagy kőbe vésve, kottába sűrítve, emberi életekből történetté, példákká magasodva mindenütt, és várja, hogy megközelítsük. Nyájasan áll, de fenyegetően is: várja, hogy hozzányúljunk, sőt hív magához - de az utat, amelyen megközelítjük, minden esetben nekünk, magunknak kell megtennünk. Ez alól a remekmű nem ment fel, de a fáradtságért — mely pedig már önmagában is gyönyörűséges — sokszorosan kárpótol.” (DEVECSERI GÁBOR) Mi tagadás, Euripidész két remekművének, a Heka- bénak és az Elektrának sokáig kellett várnia a miskolci színházművészekre. Túlságosan is egyszerű lenne azt mondani, hogy az elmúlt évtizedekben hátat fordítottunk a görög klasszikusaknak. Nem erről van szó. A remekműveknek tudniillik az is alapvető tulajdonságaik közé tartozik, hogy nem lehet mindig megközelíteni, megfejteni őket. Előfordul, hogy éveikig nézünk szembe szobánk falán egy híres mester grafikájával. Természetesen szeretjük, s értjük is, de a kép még nem szólított meg bennünket. Aztán egyszerre valami iszonyú csapás, vagy megrázó öröm hatása, varázsa alatt beszélgetni kezdünk a művel. És — úgy tűnik — nincs is most semmi fontosabb, minthogy jól értsük egymást. Csodálkozva vesszük tudomásul, hogy az alkotó mindazt tudta —• s főleg ki tudta fejezni —, ami bennünk alaktalanul, fájón és szorítóan gomolyog. A képbe, kottába sűrített emberi élet a mi életünk. Értünk születtek — eszmélünk rá —, s ez sok mindent feloldhat bennünk. Persze lehet, hogy beszélni még nem tudunk erről a találkozásról. (Ne ítéljük el hát a színházi rendezőket, ha olykor vonakodnak nyilatkozatot adni.) Any- ny.it azonban mégis elmondhatunk, hogy a tragikus trójai királyné, Hekabé, miként szólított meg bennünket sorsával. Azzal a sorssal, mélynek záróköve a bosszú. Van-e értelme, célja ennek az utolsó véres tettnek? (Ismeretes, hogy Hekabé a legnagyobb kegyetlenséggel megvakítja a thrák királyt, aki meg- rablója, s gyilkosa lett legkisebb fiának.) A kérdést természetesen minden korban feltették. Bizonnyal többször és több helyen játszották úgy a tragédiát, hogy éppen ez a bosszú ragyogta be a színpadot; megtorlásra sarkallva a korabeli nézőt. De játszható úgy is ez a mű, hogy általános, nagy, feltétel nélküli békét hirdet. Mindkét változat ellentmond Euripidésznek. Az i. e. 425 körül született Hekabé a vesztett háború és a vesztett szabadság drámája. „A legszánandóbb a nő, ha rabszolgasorsra jut, elvesztve családját, arra kényszerülve, hogy férje, gyermeke, apja és testvére gyilkosát szolgálja” — írja Trencsényi Waldapfel Imre a Hekabét elemezve. A háború annyira természet- és emberellenes, hogy akit megérint (a győzőt is), az csak súlyos veszteséggel végezheti. Mikor azt mondjuk: a győzőt, már Agamemnonra gondoltunk, akinek sorsa — bár a győztes akháj hadak élén tér haza — ugyancsak megpecsételtetett. Felesége, s annak ágyasa megöli. Ezért nem lehet kifogyni a vérből; Élektrának, s Oresztésznek bosszút kell állniuk. Mégpedig tulajdon anyjukon. „A vérből már elég” — summázhatnánk hát Euripidész szavaival a két rendező, Szűcs János (Hekabé) és Illés István (Élektra) alapvető mondandóját. De nemcsak erről van szó. Hanem arról, hogy micsoda bűvös körbe kerül, aki —■ bár a legimagasztosabb érveket sorakoztatja fel — vért kíván minden csepp vérért. MILYEN VOLT AZ ANTIK SZÍNHÁZ? Arról, hogy a színpad és a színpadi felszerelés milyen volt, csak a darabok szövege alapján lehet fogalmunk. Tévedés volna azonban azt hinnünk, hogy mindazt, amiről a szereplők mint látottról beszélnek, valóban látható is volt. Eleinte még szoros értelemben vett színpadról sem nagyon lehetett szó. A kar és a szóló szereplők teljesen szabadon közlekedtek egymás közt; az orkhésztra és a színészek játéktere között tehát lényeges szintkülönbség nem volt. A korai darabokban is volt valamilyen rögtönzött háttér, mely fából és vászonból készült. Ezt hívták szkénének, ami magyarul sátort jelent. A háttér általában palota- vagy templomhomlokzatot ábrázolt. A hátteret természetesen a darabok tartalmának megfelelően másként is lehetett alakítani: ábrázolhatott sátort, sziklát vagy barlangot is. A vázaképekből arra lehet következtetni, hogy gyakran alkalmaztak olyan szikla-, vagy bokordíszleteket, mely csak derékig takarta el a szereplőket, A háttérnek (palotának) teteje is kellett hogy legyen, ahol színészek is fölléphettek. Itt jelentek meg szükség esetén az istenek, s ezért ezt a tetőt theolo- geiónnak (az istenek beszélője) nevezték. A színpadi gépek közül kétségtelenül ismerte már a korai színpad is az emelőt (darut) és persze ismerték a görög szcenikusok a zaj keltés (mennydörgés) módját is. Később jelentősebb változások mentek végbe a színpadi épületben. Többek között az orkhesztrát hátrább tolták, hogy a játéktér nagyobb legyen, a nézőteret pedig meredekebbé tették. (A nézőtéren több mint tízezer ember ült.) Szophoklész és Euripidész kései darabjait már ilyen színházban mutatták be. Előfüggöny a klasszikus korban nem volt, mesterséges világítás szintén nem, s így az előadás kezdetét a színészek megjelenése jelezte. Az előadás kora reggel kezdődött és egész nap folyamán tartott. A közönség éppen ezért evett és ivott az előadás 'alatt. A belépőjegy ára két obolosz volt (3 obolosz egy munkás napi bére), de ebben alighanem az étel és ital is benne foglaltatott.
