Heves megyei aprónyomtatványok 13/A

Jurij Vasziljevics Bondarev szovjet orosz író művészi programja: a háborút, a kritikus élethalál szituációkat nem a felső hadvezetés, hanem az egyes ember, a harcoló közkatona szemével nézni. Már a puszta élretrajzával is ezt példázza:

1924. március 15-én született, tizenhét éves korában oz érettségi bankettről megy katonának, a tüzértiszti iskolát sem fejezheti be, rögtön szörnyű megpróbáltatások sodrába kerül: a volgai csata részese. Már egészen fiatalon parancsnoki beosztásban folyvást élet-halál kérdéseiben kell döntenie. A fiatal tiszt maga is állandóan a halál árnyékában áll, éppoly kiszolgáltatottan, mint emberei. Ezt az iskolát a háború szörnyűségeinek, s az abban igaz ügyért való helytállásnak iskoláit Bondarevve! együtt milliók járták ki, köztük kiváló alkotók is, mint Golding, Semprun vagy Viktor Nyekraszov. Nem lehet csodálni, hogy a háború alapvető, meghatározó élmény lett számukra, amit máig sem tudnak „kiírni" magukból, írhattak-e másról, mint a közelmúlt megpróbáltatásáról: hiszen a sztálini idők újfajta megpróbáltatásaira egyelőre célozni sem lehetett. A háború után Bondarev gépkocsivezető szeretne lenni, de háborús jegyzeteire felfigyelnek, felveszik a Gorkij Irodalmi Főiskolára és ott a kiváló mestertől tanulhat: Pausztovsz- kij tanítványa. Bekerül az irodalmi életbe, 1953-ban novelláit kötetbe is gyűjtheti A nagy folyó címmel.

Ezután következnek a háborús regények, A parancsnok ifjúsága (1956): A zászlóaljak tüzet kérnek (1957); melyek témája az, hogyan maradhat a legkegyetlenebb körülmények között is ember az ember. Hősei többnyire fiatal tisztek, akik a háború „szakmai" dolgaiban jól eligazodnak, viszont annál bizonytalanabbak az erkölcsi magatartás kérdéseiben. Emberré értek — kellett érniök — határozott, felelős vezetővé, még mielőtt felkészülhettek volna rá.

Az utolsó ágyúlövések 1959-ben jelenik meg, és két év múlva már magyarul is olvasható. Az akkor még szokatlan háborús regény a Szovjetunió határain túl is ismertté teszi nevét, amely egy kétnapos hallatlanul nehéz ütközet bensőleg átélt, szűkszavú, szépítés nélküli rajza.

Mindez milliók problémája volt, sokan nem is számolhatnak be róla, úgy estek el, hogy nyomuk sem maradt, azért fontos máig is az írói számvetés,

Ezt követően sor kerülhet arra, hogy a kiskatonák- nak s a háborúban egészen fiatalon férfivá edzett nemzedéknek háború utáni elhelyezkedéséről — és csalódásáról — szóljon. Nem az újjáépítés nehézségei gyötrik a tegnapi parancsnokokat, nem is az, hogy e nehézségeket lelkesedéssel akarják leküzdeni, hanem az, hogy mindezt hazugság vonja hamis fénybe, hogy a légkört gyanakvás mérgezi. És itt már egyáltalán nem kézenfekvő, hogy kinek van igaza. De a háborúban megpróbált fiatal férfiak nem érzik-e joggal hivatottnak magukat, hogy megmondják, mi az, ami valóban jó és valóban igaz. Ez az 1961-ben közzétett Csend témája, Következő regényében, a Ketten- ben (1964) Bondarev magasabb művészi fokon dolgozza fel a Csendben felvetett problémakört. Abban még elragadta az indulat, itt már letisztultán, sűrítetten, bár nem kevésbé kegyetlen őszinteséggel szól ugyanarról a témáról. Ez a tömörítés a könyv legnagyobb erénye, ez teszi az újabb szovjet irodalom egyik jelentős főmüvévé.

A regény után Bondarev évekig hallgatott, készülődött, s az új történelmi látás követelményeinek megfelelően megint visszatért saját és egész nemzedéke témájához: a háborúhoz. így született meg az Égő hó (1970). A szituáció lényegileg ugyanaz marad, ami Az utolsó ágyúlövésekben volt. A vesztüket érző németek erőik összpontosításával át akarnak törni.

A túlerőben levő páncélos ékek egész nyomása néhány szovjet ütegre nehezedik. A harcosok magától értetődő hősiességgel, minden pátosz nélkül, fogcsikorgatva is kitartanak, - ezzel részei lesznek a történelem nagy gépezetének.

Az egység nagyon fiatal, de nagyon kemény parancsnoka itt nem is főhős és nem is rokonszenves, a helyettese az, aki mélyen utálja ezt az önfejű, merev tisztecskét. De a helyüket mindketten megállják a maguk módján, s noha a parancsnok felelőtlen parancsai miatt oktalanul hoznak emberáldozatokat — mégis egyaránt megkapják a Vörös Zászló érdemrendet. Vagyis kitüntetésben részesülnek azok is, akik szinte öntudatlanul kiérdemelték, s az is, aki elhamarkodott parancsaival bajt okozott. Ez a finom ironikus befejezés a regény művészi újításai közé tartozik, és nagyon mély rétegekre utal: az egész sztálini időszak bonyolult ellentmondásaira, de egyúttal minden háborús cselekvés abszurditására. A legfelső hadvezetéstől a tudatlan parasztemberig megannyi típuson, s azok tudatán keresztül szinte az egész harcoló Szovjetország óriási panorámáját kapjuk, noha mindössze két napról van szó.

Bondarev a hatalom gyakorlásának problematikáját is feldolgozza, s mindezen túl a közösségért való áldozat megkövetelésének kérdéskomplexumáig és az ezzel járó felelősség felvetéséig.