Heves megyei aprónyomtatványok 12/G
hon oldódik fel, a hajdani Al- maviva-kastélyból alakított gyermekvárosban találják meg életcéljukat, boldogságukat. A sziporkázóan szellemes, tudatos anakronizmusoktól tar- kálló Figaro-komédiát ismét egy kortársi kórkép követte a nyájtermészet tömeglélektanáról. Az utolsó ítélet napja című színművében egy jámbor állomásfőnök és a ráakaszkodó kacér kis fruska évődése miatt kisiklik a vonat. Szerencsétlenség, halottakkal, sebesültekkel. Az állomásfőnök bűnösségét szuggeráló, majd ártatlanságát ünneplő, végül a halálát előidéző tömeghangulat ábrázolása az unalmas vidéki kis porfészekben Karinthy Frigyes Krisztus és Barrabásának megdöbbentő erejét idézi fel az olvasóban. Két történelmi vígjáték — tanulsággal Horváth Ödön utolsó két befejezett és még életében színre került darabjában a Figaro-feldolgozás történelmi vígjátéki vonalát folytatta. Mikszáth Kálmán Szelistyei asszonyok című regényét kiindulópontként használja Falu, ahol nincsenek férfiak című vígjátékához, de már a bevezetésben leszögezi, hogy a figurákat nem a nagy magyar regényírótól kölcsönözte: teljesen szabadon kezeli a maga korszerű mondanivalója érdekében a mikszáthi anekdotikus történelmi alapokat. Mi volt Horváth Ödön mondanivalója 1935-ben az erdélyi asszonymustra és az igazságos Mátyás király történetével? Hallatlanul hiteles, plebejus szemléletű képet ad a jó szándékú reformer-király népétől való elszigeteltségéről, az egész udvari bürokrácia rendíthetetlen korruptságáról. De a romantikus női hármasfogat még többet változott Horváth alakító kezében. Legizgalmasabb hármójuk közül a Mátyást meghódító, titokzatos szépasszony, maga a szebeni grófné. Átok, boszorkányság vádja ül a családján, és ezért férje — bár szereti — eltaszítja magától. Horváth ebben, a Könyves Kálmánt idéző királyi békítésben — „elátkozott fajok pedig nincsenek" -—■ a hitleri fajelmélet tombolásának tetőfokán tesz hitet ismét humanizmusáról. Pompeji, avagy egy földrengés komédiája című darabja azt a mindennapi római életet eleveníti meg, amelyet ma a láva alatt épségben maradt tárgyi emlékek nyomán rekonstruálnak a történészek. Ezek a mindennapok sokban emlékeztetnek — Horváth Ödön darabja szerint -— a harmincas évek közép-európai kisemberének életére. A döntő különbség: a rabszolgák, a katakombákba kényszerített keresztények szemszögéből mutatja be a végnapja felé közeledő Pompejit, a belülről halálra ítélt római világbirodalmat. Az aktuális drámaíró Horváth Ödön művei a német nyelvterület haladó színpadain sikerrel dacolnak az idő múlásával azóta is. Reneszánszát drámaírói eszközeinek korszerűsége magyarázza. Különösen a mi mai, szocialista népszínházi törekvéseink meríthetnének eredményesen a sajátos horváthi „népszínműből". Horváth Ödön úgy gyúrja át a maga céljainak megfelelően ezt a sokat vitatott, 19. századi játékformát, hogy megőrzi annak tragikus-víg hangulat- változásait. Előszeretettel keres drámai cselekménye hátteréül látványos, színes népünnepséget, és ezt a keretet kora jellegzetes közép-európai társadalmának, mélyrehatóan elemzett osztályellentéteinek ábrázolására használja fel. Ezt a kontrasztos szerkesztést segíti elő — a songok brechti módszerére emlékeztető — zenei eszköztára. Az andalító dallamok alkalmazásuk pillanatában tévedhetetlenül egy-egy idilli élethazugság leleplezésére szolgálnak. Figurái nem álparasztok, mesebeli dolgos emberek, hanem a nagyváros tipikus munkásfigurái, alkalmazottai, közrendőrei, kisemberei. írói fegyvertára kifogyhatatlan kontraszteszközökben, és ezeket mindig nagyon tudatosan, nagyon eredetien használja. Brecht kortársa Dürrenmatt legjobb paraboláinak szintjét és stílusát idézik fel a nézőben és az olvasóban azok a Horváth-dara- bok, melyekben a maga korának valóságát, általános érvényű anakronisztikus múltba helyezte. Az idézett Pompejiben a klasszikus ókor, Mikszáth- adaptációjában a magyar reneszánsz, Figaro-feldolgozásá- ban a francia forradalom köntösében szólaltatja meg kora problémáit. Ez a fajta történetiség Hor- váthnál nagyszerű lehetőség a máig hurcolt emberi ostobaságok kicsúfolására, a kor hamis eszményeinek — elsősorban a fasizmusnak — ellenállhatatlanul nevetségessé, lehetetlenné tételére. Joggal írta róla néhány évvel ezelőtt barátja és műveinek gondos ápolója, Ulrich Becher: „Ha tovább él, kétségtelenül a német nyelvterületnek Brecht mellett legnagyobb színpadi költője lett volna korunkban."
