Heves megyei aprónyomtatványok 10
Kik a struccok? A címben feltett kérdésre igazán nem nehéz válaszolni, hiszen hazai berkekben is beszélünk struccpolitikáról. így hát mi is tudjuk, hogy a strucc — vihar esetén — homokba dugja a fejét; nem lát, nem hall. A megbúvó „ne szólj szám, nem fáj fejem” típusú ember tehát strucc. Bukovcan azonban tovább megy a struccság feltárásában. Ez az egyetlen madár — mondja róla —, amelyik, bár van szárnya, nem tud repülni. S ez talán még nagyobb tragédia, mint a homokba búvás. Aztán olyan is van, hogy egy-egy madár elfelejt repülni. Valamikor — fiatalon — még tudott, de ma . . . Ámbár lehet, hogy ma is tudna, de nem mer. Az elmondottak után azt gondolhatja valaki, hogy afféle parabola a Struccok estélye. Pedig hát csak a cím jelképes. Na meg ami a dráma végén hangzik el: „Már nem sólymok, csak struccok a régi jó fiúk. Már van saját homokjuk, csöndes, kellemes, meleg, háztáji homokjuk . . . elég, ha bedugják a fejüket, és nem tudnak semmiről. A homokban biztonságban van a fej . . .” Aztán hosszú szünet után így tör ki az egyik 45 éves férfi: „De hiszen mi repülni akartunk!" Kik azok, akik repülni akartak? Valamennyien érett emberek, nem egy közülük magas, de legalábbis jól jövedelmező hivatalt visel. Egy negyedszázaddal az érettségi után összejönnek, hogy ünnepeljenek. Az egykori Vili. B- re emlékeznek, tizennyolc éves önmagukra; vágyaikra, szerelmeikre. Talán sikerülne is a mindent széppé tevő nosztalgikus hangulat ébrentartása, ha nem tolakodna egyszerre közéjük a volt osztályfőnök nyugtalanító szelleme. Az iskolában annak idején mindenkit csúfoltak-becéztek, természetesen a tanárnak is van csúfneve: Harcsa. Az osztályfőnök amolyan — ma már mutatóban is alig látható — filosz volt. Gyakran idézte, fordíttatta Marcus Aureliust és a kedvenc filozófusa Seneca volt. Harcsa mindig is humanista volt, tiszta ember (más kérdés, hogy ez a mindent megbocsátó, s bölcsen magyarázó humanizmus mennyire helyes és korszerű), s mégis unos-untalan börtönbe került. Először — éppen a Vili. B-sek miatt — a fasiszták parancsolják le a katedráról, majd a felszabadulás után a túlbuzgó új emberek. De hát hogyne lett volna gyanús az ötvenes években egy régi vágású értelmiségi, aki valamiféle ismeretlen nyelven (ókori latin) a vasfüggönyön túlra küldi leveleit s feljegyzéseit... Az érettségi találkozón kiderül, hogy Harcsával kapcsolatban minden megjelent Vili. В-s lelkét nyomja valami. Megtagadták egykori mesterüket, elárulták? De jure természetesen nem. Valamiféle árulást mégis elkövettek. Elsősorban azzal, hogy hallgattak. Hogy struccok módjára viselkedtek. Hogy soha nem mertek igazán sem igent, sem nemet mondani. Mindannyian így viselkedtek? Nem, dehogy. Az egykori Vili. В nagyon is különböző karakterű emberekből tevődött össze. Soha nem voltak egyaránt bátrak és következetesek. De régen — mikor még állt az iskola, mikor még a fogason egymás mellett függtek az ázott télikabátok, mikor még megvoltak a padok, mikor még légópapírral kellett beragasztani az ablakokat — még volt közös akarásuk. Most, 45 évesen — ha nem is egyformán gyávák, illetve bátrak — már elvesztették egymást és önmagukat. Pedig úgy örültek a mai estének. Ivan Bukovcan A szlovák kultúrának és irodalmi életnek aligha van még egy olyan sokoldalú alakja, mint amilyen Bukovcan volt — írja 1976 márciusában, nem sokkal az Író halála után a Hevesi Szemlében Szőke Lajos. Az ő tanulmányából ismerhetjük meg igazán, hogy ki volt s milyen értékeket hagyott ránk ez a kelet-európai tolllorgató, akit — az annyira hasonló szlovák és magyar történelmi sors miatt — szinte nemzeti írónkként tisztelhetünk. Bukovcant a magyar közönség számára a Miskolci Nemzeti Szinház fedezte tel, mikor 1975- ben bemutatta ,,Mielőtt a kakas megszólal" cimü drámáját. Az állami díjas író röviddel a magyarországi bemutató után, 54 éves korában elhunyt. Most, mikor új darabját láthatja a miskolci, majd az egri közönség, fontos, hogy minél többet megtudjunk Bukovcan személyiségéről, indíttatásáról, emberi és írói hitvallásáról. Aki csak egyetlen darabját olvasta vagy látta, meggyőződhet róla, hogy kitűnő drámaírói érzékkel alkotott; nagyszerűen értett a jellemteremtéshez, a dialógusok megformálásához. De ennél is szembetűnőbb, hogy mennyire izgatta: milyen szerepe (lehetősége, felelőssége) van az egyénnek a változó társadalmi szituációkban. A tömegkommunikáció adta szinte minden lehetőséget felhasznált arra, hogy gondolatait, művészi formába öntött eszméit a közönség minél szélesebb rétegeivel ismertesse meg. Jogásznak indult, később lett — már jogi diplomával a kezében - riporter, publicista. Az ő nevéhez fűződik az önálló szlovák filmművészet néhány jelentős alkotása is. Ismerői úgy vélekednek, hogy Bukovcan azon szerzők közé tartozik, akik tulajdonképpen teljes sikert csak a nézők között vívtak ki maguknak. Az író először filmforgatókönyveit dolgozta át drámákká, majd önálló színpadi műveket írt. A Struccok estélye című tragikomédia egyik legsikeresebb — s máig is aktuális — színpadi műve, 1968-ban született.
