Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZG
A társadalmi felelősséget Williams hol valóságos, hol képletes konfliktusok útján mutatja be. Vannak drámái, amelyekben nyíltan, feltolt sisakrostéllyal ábrázolja az ember és a társadalom összeütközését (Orpheusz alászáll, 1957, A'z ifjúság édes madara), s vannak olyan drámái, ahol a nyílt színen játszódó konfliktusok csak látszólagosak, képletesek. Ezekben a művekben érezhetők leginkább a csehovi hatások: Williams is ugyanolyan áttételesen szerkeszti meg konfliktusait, mint Csehov, ahol nem a „pisztoly" elsülése a fontos, hanem ami mögötte van; egy emberi élet végső összehúzódása: Blanche és Stanley konfliktusában tulajdonképpen két egyformán magányos és szerencsétlen ember áll szemben egymással. Csak magányosságukat különbözőképpen kompenzálják, a nő tudatosabban, a férfi szinte öntudatlanul. Stanley a durva testiséget választja, Blanche a lelki emóciókkal gazdagított testiségbe menekül. Szembenállásuk nem az „egészségesen" megnyilvánuló társadalmi és a különcködő, enervált erkölcsiség összeütközését példázza. A williamsi „mögöttes" konfliktusok itt is, és legtöbb művében az egyes ember és a társadalom kibékíthetetlen ellentétét idézik. Mindeddig a harminchárom évvel ezelőtt írt saját .szövegemet idéztem, mert mindenféle "cenzori" beavatkozás ellenére máig is vállalom T. Williamsról írt soraimat. 1962-ben, a dráma magyarországi bemutatójakor nem volt könnyű efféle, lényegében elismerő összefoglalást adni (persze az itt citáltak csak töredékei az akkor közölteknek) az amerikai íróról. Számtalan elítélő kritika jelent meg azidőtájt, hisz a marxista kultúrpolitika nehezen fogadhatta el a "bomló imperialista kapitalizmus" belülről ábrázolt látleletét, mely nem illeszkedett a "szocialista realizmus" követelmény rendszerébe. A központi pártsajtó, de még a polgárinak tekinthető lapok is elutasító kritikákat közöltek. Az egyetlen értő bírálat Pilinszky Jánosé, az egyház lapjában, az Új Emberben jelent meg. A briliáns előadásról azonban senki sem mondhatott elítélő szavakat, mert a Vámos László rendezte ősbemutatón Tolnay Klári és Pécsi Sándor pályája csúcsára érkezett s felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg a nézőket. Aztán teltek az évek a "puha diktatúrában", egyre inkább fellazult a művészeti "elvárások" kötelme s így egyre több vidéki színház vállalkozhatott a zseniális dráma bemutatására Debrecentől Zalaegerszegig, sőt a 80-as évek vége felé a pesti Vígszínház is újrajátszottá Almási Éva főszereplésével. Ám egyetlen új rendezés sem érhette el az eredeti bemutató ovációt kiváltó sikerét, pusztán a kritikák hangneme változott: a mű elismerése egyértelműen elismerővé változott. Végigolvasva a vidéki (és pesti) előadások bírálatait, - mi, akik szerencsések voltunk, mert láthattuk az 1962-es ősbemutatót - megállapíthatjuk, hogy e produkciók mind-egyikében jelentkeztek egyensúlyzavarok az új meg új rendezői elképzelések révén. A mérce mindvégig az első bemutató maradt. Harminchárom év telt el azóta. Csak reménykedhetünk, hogy az egri vállalkozás nem csak új kísérlet, hanem mérföldkő lesz a darab hazai pályafutásán. (Kónya Judit)
