Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZA
Mesterek és komédiások Különös éjszaka Budapest ostroma után viharos gyorsasággal álltak talpra a különféle bQrmérések, kocsmák, vendéglők. így a háború után újjászülető Nemzeti Színház művészeinek, különféle rendű és rangú munkatársainak, műszakiaknak, statisztáknak sem kellett sokat keresgélniük, ha szórójukat akarták oltani. A Blaha Lujza tér környékén is gomba módra szaporodtak a kocsmák. A törzshely a patinás Keszey Vince-féle vendéglő volt, a Rákóczi út és az Akácfa utca sarkán, bár ide inkább a Nemzeti befutott művészei jártak. A kiskocsmák közül közkedvelt volt a statiszták, csóró növendékek, díszletmunkások találkozóhelye, a Parafa. Isten tudja, honnan kapta nevét, cégtábláján biztosan nem szerepelt, ha volt egyáltalán cégtáblája. A színháztól nem messze, az Akácfa utcában üzemelt a jeles műintézet. Inkább afféle söntés volt, néhány asztallal, székkel vendégmarasztalóvá téve. Ki emlékszik még rá? Ki maradt meg a régi vendégek közül? Szatmári Pista, a népszerű Sza- tyi sűrűn megfordult itt, de írásai között nem említi, kérdezni pedig sajnos nem lehet már, egy másik világban kószál színházi emlékek és fröccsök nyomában. Raksányi Kutyu, mint utolsó mohikán, biztosan mindent tud a Parafáról. Meg kellene egyszer interjúvolni ez ügyben. Ám akiről most szó lesz mint a Parafa vendégéről és egy va- lószínűtlenül furcsa éjszaka hőséről, nem más, mint Básti Lajos. Básti pályafutása nagyjából a nagyközönség előtt is ismert. A harmincas évek népszerű szőke szépfiúja a háborús évek üldöztetései után, 1945 őszétől a Nemzeti Színház tagja lett, és Fotó: Wellesz Ella hamarosan kiváló drámai hőssé, majd elmélyült karakterábrázolóvá vált. Csongort játszotta Vörösmarty színjatékában, Adámot Az ember tragédiájában, Bu- ckinghamet a III. Richardban. Armand volt A kaméliás hölgyben, Bánk bán Katona József drámájában, Theseus a Szentivánéji álomban... A legszebben beszélő magyar színészek egyike volt. A színpadot rendkívül tisztelő, minden apró kis hiányosságot indulatosan üldöző művész. Az üldözést az akadémisták esetében gyakran szó szerint kellett venni. A hosszú előadás- sorozatok alatt a növendékek idővel apró kis heccek színterévé tették a színpadot. (Amihez sajnos nemegyszer vezető művészek is példát adtak.) Ha Básti volt a színen, ezek a kis magánkomédiák csúfosan végződtek. Szeme sarkából jelenete alatt is mindent figyelt, ami a színpadon történik, és a függöny összecsa- pódása után máris odakiáltott az ügyelőnek:- írja fel! Azt is! Azt is! Ott bújkál a gazember... Es gyakran maga szaladt a renitenskedő akadémisták után, akik a díszletek rengetegében kerestek menedéket. A felírás ugyanis színházi törvényszéket, büntetést, pénzelvonást jelentett. Növendék esetében az Akadémia igazgatóságát kellett értesíteni a vétségről, persze ilyesmire nem nagyon került sor. A bölcs és sokat tapasztalt, kötélidegzetű főügyelő, Sándor Jenő egyetértőén bólintott Básti felé, de egyben egy kacsintással jelezte felénk, hogy nem kell komolyan venni a dolgot. Básti kedvelt engem, ami az akadémistákhoz fűződő, előbb említett kapcsolatát tekintve valóságos csodának számított. Igaz, jómagam rendezőnövendék volta, a színészpalánták komédiás kedve, szertelen játékossága jóval kevésbé érvényesült statisztaéletemben. Jól emlékszem arra a mozzanatra, mikor Básti felfigyelt rám. A III. Ri chard valamelyik jelenetében osztálytársammal, Békés Bandival papok voltunk, párban, imára kulcsolt kézzel álldogáltunk a színen. Egyik próbán már jelmezben voltunk, de valahogyan lazább percek voltak, talán vártunk valakire, egyszóval amolyan lődörgésféle alakult ki. El is húzódott ez a próba, így esett, hogy az akadémista lányok, akikkel együtt jártunk, belopakodtak a nézőtérré, és onnan integettek fel a színpadra, hogy mi lesz a megbeszelt randevúval, meddig próbálunk még? Mi pedig a papi talár mögül viszonoztuk a némajátékot és a suttogást. Meglátta ezt a jelenetben szereplő Básti, de rendhagyó módon ezúttal dühöngés helyett nagy nevetésbe kezdett.- Na de, tisztelendő urak! kiáltott ránk -, hogy képzejik ezt. Lányokkal cicáznak? És az anyaszentegyház? Szerencsére a helyzet groteszk humorát látta meg, nem a fegyelmezetlenséget. Ettől kezdve „tisztelendő úr”-nak szólított, és a megtisztelő cím hosszú időre elkísért. Mielőtt a Parafába visszatérnénk, el kell mondani, hogy Básti igencsak jóképű férfi volt, ekkoriban még nőtlen is, és a lányok rajongtak érte. Mondanom sem kell, hogy szigora, ingerültsége, fegyelmező hajlama kizárólag a fiúkra vonatkozott. A lányok öltözőjében mindig volt valaki, aki sejtelmes mosollyal, bizalmaskodva emlegette „La- lá”-t, míg egy másik, ügyeletes csalódott elcsukló sírással küszködve idézte ugyanezt a nevet. Egyik este, betérve a Parafába, egy nagy asztal mellett, lányoktól körülvéve Bástit fedeztem fel. Világos volt, hogy nem a borivók testvérisége vagy a kor kötelező demokratizmusa hozta ide, hanem a sok tüneményes fiatal lány. Valamelyik kis színinövendék születésnapja volt, ezt ünnepelték így, sebtiben összegyűlve az esti előadás után.- Fogjon egy poharat, „tisztelendő úr" - hangzott a megtisztelő meghívás. így adódott, hogy beszállhat- tam a hamarosan igen jó tempójúvá váló italozásba. Volt akkoriban egy fiatal kis növendéklány az Akadémián. Nefelejcskék szemű, álmatag teremtés, a jóisten is naivának teremtette. Az Úri muri Rozikájától A nők iskolája Ágneséig minden szerepet kiosztottunk neki - gondolatban. Valójában soha nem játszotta ezeket, azt hiszem, nem is maradt a pályán. Nos, ártatlan-kék szemű kolleganőnk, úgy látszik, nem bírta az italt, de mégiscsak kedvelte, vagy talán nem akart lemaradni a többiektől, tény, hogy egyszer csak az eszmélet- vesztés biztos jelei mutatkoztak rajta. Básti, mint lelkiismeretes és határozott férfi, amellett drámai hős, pattogó hangon kiadta a jelszót: gyerünk a Rókusba! Ami nem volt különösebb feladat, hiszen a régi pesti kórház egy sarokkal volt csak arrébb, kényelmesen át lehetett sétálni, kék szemű kolleganőnket támogatva. Alkoholmérgezés, ennyi volt az ügyeletes orvos tömör diagnózisa, a terápia pedig: azonnali gyomormosás. Ez persze nem lehet valami esztétikus látvány, gondoltuk magunkban, és otthagytuk a kis naivát a műtőben a doktor úr és az időközben előkerült ápolónő oltalmában. Némi lelkifurdalástól indíttátva azonban nem mentünk el, hanem ott lézengtünk a folyosón. Es akkor lassan egyre több viho- rászó, sustorgó fiatal lány bukkant fel. Áhítattal nézték Bástit. Ebben semmi különös nem lett volna, mondjuk délelőtt tíz órakor a Nemzeti Színház előtt. Vagy délután a körúton. Ezen a késő éjszakai órán, az üres kórházi folyosó kék fényei alatt felbukkanó lányseregnek azonban volt valami kísérteties jellege. Mondhatnám, maga volt a szürrealizmus. A helyzet misztikuma azonban hamarosan eloszlott, mikor az egyik hölgy végre vette a bátorságot, odasomfordált Bástihoz, és elmondta, hogy valahol az alagsorban van a kórház kultúrterme, szombat lévén éppen egy kis táncos-zenés összejövetelt tartanak, és óriási megtiszteltetés lenne számukra, ha a művész úr, csak egy kis időre, lejönne hozzájuk. Básti szokatlanul jó kedvében volt.- Gyerünk - fogadta el a meghívást. Ibolyaszemű naivánkról hűtlenül elfeledkeztünk, levonultunk a mulatozó doktor urak, medikák és ápolónők közé. Básti élvezte népszerűségét ezen a szokatlan helyen, ebben a furcsa helyzetben. Egy idő után hozzám fordult:- Merre megy ha?a, „tisztelendő úr”? Budára? En is arra megyek. Jöjjön, fogunk egy taxit, hazaviszem. 39
