Heves megyei aprónyomtatványok 9/G

cSzabó Jlászléi'ól

Az egri születésű szobrász a magyar képzőművészek középnemzedékének egyik legmegbízhatóbb tehetsége. Műveit műgond, szakmaszeretet jellemzi, alkotásai hivatásérzetének komolyságáról tesznek tanúbizonyságot. Két évtizedes pályafutása során soha nem adott ki félkész árut a kezei közül, nem ismerte a könnyelműség kísértéseit, a henye megoldások kényelmét. Neves és sokat foglalkoztatott művésztársainál — bizony — gyakorta tapasztalható felületesség, mutatós külsőségesség; a közületi megbízatások halmozása többnyire kapkodással, meggondolatlansággal jár.

Szabó Lászlónak jócsengésű neve van a legmegbecsültebbek között, kisebb-nagyobb feladatot is kapott már szépszámmal, valahány tennivalójához mégis odaadással, figyelemmel fog hozzá, körültekintően mérlegeli, milyen módon, mely eszközökkel fejezze ki közlendőit, hogyan tegyen eleget a társadalmi igényeknek, a maga elképzeléseinek. Rendkívül körültekintően érleli ki azt, hogy egy-egy motívumot, megadott témát, plasztikai gondolatot miként öntsön formába. Ezért van aztán az, hogy munkássága érdekfeszítően változatos benyomást kelt, a szobrászati műfajok valamennyiében eredeti eredményekkel dicsekedhet, portré, egészalakos kompozíció, többfigurás együttes, emlékmű, kisplasztika, érem, dombormű egyaránt megtalálható termésében. De az igénybevett anyag tekintetében is sokféleképpen értelmezi kötelességeit, maga farag kőbe, fába, személyesen gondozza bronzöntvényeit — legyenek azok nagyobbméretűek vagy kisebbek, intimhatá- súak, köztéri elhelyezésre készültek. Szobrai megszületésében, létrehozásában — az alkotás, megvalósítás valahány fázisán keresztül — személyes részt kér magának, műtermét csak olyan mű hagyhatja el, melyet minden vonatkozásban magáénak mondhat. Különös felelősségérzetet tanúsít mestersége feltételei iránt, nála elképzelhetetlen, ami a szobrászok körében elég sokszor előfordul, hogy amikor mintájuk végleges alakot ölt, kőfaragókhoz, bronzöntőkhöz kerül, már kikerül ellenőrzésük alól, a gazda szeme nem követi a kivitelezés folyamatát.

Az alakítás személyessége, a szobrász értő gondossága teszi Szabó László munkáit olyany- nyira egyénivé. Minden dolga magán viseli mesterének kezenyomát, a közönség ezért joggal érzi, hogy a szobrok tanulmányozásakor magával a művésszel találkozik. Pedig a művészettörténészek, műkritikusok, műbarátok a szobrászatot — a képzőművészet más ágazataival szemben, a festészethez, a grafikához hasonlítva — általában semlegesebb, elvontabb műformák szokták minősíteni. Szabó László érdeme, hogy plasztikai megnyilatkozásainak — bármilyen célból készüljenek is azok, akár monumentális funkcióval, akár meghitt mondanivalóval — vallomásszerű hangvételt tud biztosítani. S ezt csakis áldozatos koncentrációval, elmélyülő elemzéssel érheti el, szobrainak közvetlen megmunkálásával, a formálás kétkezi vállalásával. így válik a művész hivatásához méltóvá az, amit csinál. Mert nem marad közömbös a teendőivel szemben; amikor márványt vés, fémet kalapál, egyúttal véleményt mond, eszméket hirdet, nézeteit fejtegeti, érzéseit érzékelteti. Azt teszi, amit a világ már évezredek óta elvár a művésztől, gondolkodásra késztet, megértésre nevel, a lelkek békéjét szolgálja, az emberi együttélés harmóniájának megteremtésén dolgozik.

Pogány ö. Gábor