Heves megyei aprónyomtatványok 8/D
A szereplők megszólalnak (Görgey után szabadon) Anatómiai közelkép — Cuki vagyok, az . . . Miért érdekes az, hogy honnan? Mi? Vagy valaki mégis kíváncsi. Hát ezt semmiképpen nem ajánlom. Az élet úgyis olyan rövid, s aki netán most teljesen oktalanul feltátaná a pofáját, hát kénytelen lennék . . . Márpedig, mint szeretett smasszerem mondta . . . Már valakit megint az érdekel, hogy mit mondott? Úgyse értenétek, ahhoz szellemi magatartás kell, hogy az ilyesmit... Nekem igenis hogy van szellemi magatartásom! Meg vagyok értve? Továbbá vannak őseim! Vegyétek tudomásul, hogy senkinek nincs és nem is lehet annyi őse, mint nekem. Vagy azt meri mondani valamelyikőtök, hogy nem olvasta a nevem abban az izében, a gótajiban? No ugye, hogy mindenki olvasta! Nem vagytok ti olyan hülyék . . . Úgyhogy már csak azt kell kinyögnötök, hogy szerethet-e még valakit Cuki úron kívül lluska. Na jól van. Nem is ajánlom nektek, hogy mást szeressen . . . — Hát kérem, ez mégiscsak nonszensz, hogy nem ismertek fel azonnal! Igen, igen, tudom, hogy volt némi malőr az utóbbi időben a magyar királyságban. Hogy úgy mondjam, a történelem vasfoga zúgva szállt el a fejünk felett. Keserű lett a vérünk a történelem viharától. De hát azért baj nincs. Csak tegye mindenki kezét a tarkójára! Úgy, úgy. Hát ez lehet ugye a tárgyalási pozíció. Nálam a fegyver, a ti kezetek a tarkón. Ugrálni nem ugrálhatnak senkik sem, még a bolha is moccanás- talan. Legfeljebb a nemzeti bolha ugrálhat. Nohát hapták! S most vissza a Gothai Almanachot, a földet, a történelmet, hogy mindennel meg legyek elégedve. — Ugye meghallgatnak, kérem tisztelettel. Oly sok szenvedés után remélem, hogy remélhetem: megértő emberek közé kerültem. De hisz érzem én így is, hogy nemes szív dobog az önök keblében. Jaj, elnézést, még be sem mutatkoztam. Meg mél- tóztatnak engedni? Köszönöm, nagyon köszönöm. Bizony volt idő, mikor ezt a nevet... De én ellenálltam! Hisz éppen ezért szenveatem annyit, hogy volt erőm és bátorságom , . . Pardon, egy bejelentést kívánok tenni —teljes tisztelettel. Ennek a bejelentésnek persze vállalom — mint ahogy eddig is vállaltam a veszélyt, sokkal nehezebb időkben is — minden konzekvenciáját. Egyszóval, van szerencsém tisztelettel közölni — mert meggyőződésem, hogy ezzel hazafias kötelességem teljesítem —, amennyiben az előttem szóló urak, úgymint bizonyos Cuki úr az alvilágból, továbbá a Méltóságos, hogy úgy mondjam . . . Na, de mégse. Ne szólj szám, nem fáj fejem — mondta apám, néhai K. Müller. Pardon, megjegyezni kívánom — csupán a félreértések elkerülése végett —, hogy a „néhai" ugyebár az nem előnév. — Emberséget az emberségnek I Kétségtelenül szép jelszó. Méltó arra, hogy egy humanista a zászlajára írja. Én fel is Írtam és fennen lobogtattam ezt a zászlót. S mi lett a fizetség? Mint a kultúra hordozóját, a magasabbrendű élet ígéretének letéteményesét, pisztoly- cső elé állítanak. Hát kik közé keveredtem én, a tökéletességre törekvő - mondhatnám a fausti - ember? Én, akinek szent küldetésem van, aki az értelem uralmát akarja megteremteni! Az első adandó alkalommal megragadom a stukkert, s akkor a humanizmus nevében . . . Igen, legfőbb ideje, hogy erőt mutassak! Én, Kiss, az intellektuel. — Hej, lluskám, látlak-e még? De hát maguk nem is ismerhetik az én Puskámat. Pedig micsoda fáintos, mejjes rozmaringvirág az . . . Isten- uccse nem is adnám oda a kerek világért! Legfeljebb egy hold jó zsíros földért. Hej, atyaisten, tallérom haj, kis- piricsi faluvégén és a többi és a többi. Otthon mán pöszmög a sikér, pitymall a kátyú abba a jó főkóros világba — én meg itt az urbánusok között. Ámbátor tán mégsem hiába . . . Hej, ica- rica kukoricaszár! Mert, hogy egy holdacskát azért már kaptam, vagyis, hogy ígértek. Kell ez, kell az a főd, de kellene a mordály is! Akkor aztán — bumm, bumm az anyátok fűzfánfütyülő-rézan- gyalos, hej, hogy az a rezervátumfalvi istennyila csapjon belétek ... Ha eccer a mordály a kezemben, akkor aztán felszántjuk az egész várost; egyetlen lakás sem maradhat parlagon. Ugye, édes lluskám! De látlak-e még? Vagy itten veszejtik el a te nagyvérű Mártonodat? „. . . írásomban a valóság játssza a főszerepet, csak olyan anatómiai közelképben, hogy az már abszurdnak tetszik." Nem a Stukkerről mondja ezt Görgey Gábor — a mondat évekkel a dráma születése után fogalmazódott meg de erről a műről is mondhatná. Ilyen anatómiai közelképben, mint amit ez a darab felmutat, valóban sohasem láthatjuk sem az alvilágot, sem az arisztokráciát, sem a kispolgárt, de az intellektuell, meg a vidéket sem. Mégis, nehéz lenne tagadni a figurák és a helyzetek valóságalapját. Ha tagadni tudnánk, elvesztené a dráma minden Izgalmát. Hiszen az abszurdban — bármennyire is furcsán hangzik — mindig a valóságelem a legizgalmasabb. Ezt a stukkerjátékot (csak valamivel abszurdabban és véresebben) már lejátszotta a történelem. Görgey nem tesz mást, mint hogy közelképben leimutatja a játék szereplőit, s az általuk előidézett szituációkat. S csodák csodája — bár átéltük, átszenvedtük ezeket a helyzeteket — csak most látjuk igazán (anatómiai közelképként), hogy micsoda széditő mélységek fölött lebegtünk, s hogyan szavaltunk akkor biztonságról és boldogságról. A bekötött szemű Charlie jut eszünkbe, aki boldogan és szabadon köröz görkorcsolyájával az áruház emeletén, s mi rettegve (nevetve és könnyezve) figyeljük, vajon megteszi-e azt az egyetlen centimétert, lezuhan-e? A műfaj ismerői tudják: itt nincs lezuhanás, nincs katasztrófa. De azt is tudják, hogy az életben kevésbé veszélyes helyzeteket sem lehet megúszni ép bőrrel. Egyszóval Görgey stuk- kere nem sül el, de minden pillanatban elsülhet. Mint ahogyan a valóságban igencsak elsültek a fegyverek. Hányszor, de hányszor elsültek! Hogy mégis élünk? Az életnek is megvan a maga abszurditása . . .