Heves megyei aprónyomtatványok 8/C
Egy musical 1937-ben születtem — Kaliforniában. Ez az észak-amerikai állam elég messze esik Miskolctól — így hát elképzelhető, milyen kalandos úton jutottam el idáig. Persze, egy önéletrajzban nem mondhatok el mindent — csak a legfontosabb dolgokat; lehetőleg röviden. Úgyis az első, személyes találkozás a döntő: a premier — amire december 13-án kerül sor; végre-vala- hára! Nem titkolom, hogy magas lámpalázzal várom ezt a napot. Talán hazárdjáték ez, hogy musicalnek játszom meg magam — és éppen 13-án, pénteken; méghozzá Luca napján! Ilyenkor álmodják meg a lányok az első szerelmüket . . . Igaz, hogy ez csak babona, és nem méltó hozzám, hogy higgyek benne. Ezt nem dicsekvésképpen mondom — inkább azért, mert hozzátartozik az önéletrajzhoz. Édesapám, John Steinbeck, a nagy kritikai-realista író, mindig az igazság fölismerésére és kimondására nevelt — babonákról sose mesélt nekem . . . Mégis különös mostanában a közérzetem, mert mióta megszülettem, sok minden voltam már — de musical még soha! Eredetileg mint regény jöttem a világra — és nagy szerencsét hoztam a családomnak. Apám, aki vándormunkásként kezdte életét, és később mint rosszul fizetett névtelen újságíró folytatta - igazán hálás lehetett nekem, mert én húztam ki a csávából. önéletrajza Szinte egyik napról a másikra híres lettem. így ismerte meg a világ John Steinbeck nevét. Az emberek azért szeretnek engem, mert róluk beszélek: az egyszerűekről, a kisemmizett nincstelenekről, és nem szépítem ám a dolgokat! Mindig az igazat mondom. Megbízható vagyok, mint egy realista biblia. Elárulom, hogy csakis ez a titka a tartós sikernek, sőt, talán a halhatatlanságnak is, mert az igazság, ugye, nem évül el soha. Jöhet idő, amikor nem szabad kimondani, de akkor a jövőben annál nagyobb az értéke. Apám, sajnos, meghalt a 60-as években, pedig nem is volt még öreg, de hát, mint említettem: igen sokat küzdött, amíg fölnevelt bennünket. Később már nagy lett a család. Megszülettek a testvéreim, és elindultak a világhír felé — azon az úton, amit én: az ,,Egerek és emberek" már megnyitottam előttük. Az „Érik a gyümölcs", a „Lement a Hold" és még sok híres regény került ki apám alkotóműhelyéből. Nobel-dí- jat is kaptunk — mert minden Steinbeck-mű az egyetemes békét és testvériséget hirdeti. Később, mikor nagyra nőttem — azonnal önállósítottam magam. Becsavarogtam az egész világot — sőt, még színházban is fölléptem. Apám akkor már levette a kezét rólam, de nem ellenezte színpadi karrieremet. Eljutottam Budapestre is, ahol országos hírű sikerem volt a Madách Színházban. Ezután Szegeden, Győrben és még több nagyvárosban mutatkoztam be a magyar közönségnek. Persze akkor még szó sem volt musicalről. Ez a műfaj csak később, a háború után jött divatba. A 40-es években mint dráma kerültem színre. így ismerkedtek meg velem azok is, akik ritkán olvasnak regényt . . . Ahogyan az ember sorsában is vannak hullámhegyek és völgyek, ugyanúgy: a művek élete sem ível zavartalanul fölfelé. A háború utáni kavarodásban én is hullámvölgybe jutottam. Egy időre megfeledkezett rólam a világ. Rám szállt a por a könyvespolcokon. Senki sem törődött velem. Unalmamban mélyen elaludtam azzal a szomorú belenyugvással, hogy talán sosem ébresztenek föl többé. Több, mint tíz éven át szundikáltam a Széchenyi Könyvtárban, amikor végre — 1971 decemberében, egy szürke téli reggelen — valaki váratlanul leemelt a polcról, és átvitt az olvasóterembe. Sárga és gyűrött voltam a hosszú magányosságtól, de az illető, aki fölébresztett, úgy gyönyörködött rajtam, mintha valami díszpéldány lennék; aztán egy mélyet sóhajtott: „Végre megtaláltak! ...” — „Éppen engem kerestél?" — kérdeztem meglepődve. — „Bizony! Bejártam utánad az ösz- szes antikváriumot és kerületi könyvtárat — teljesen hiába . . . De most megvagy, és többé nem engedlek el!" — mondta a nő, mert ilyen erőszakos csak egy nő lehet — és rögtön elkezdett firkálni, jegyzetelni. — „Mit akarsz tőlem?" — kérdeztem bizalmatlanul, de azért titokban boldogan nyújtózkodtam a hosszú, unalmas pihenés után. — „Musicalt nevelek belőled! Mától kezdve én vagyok a nevelőanyád! Ugye, szót fogadsz nekem, és olyan leszel, amilyennek elképzeltelek?" — „Én nem tudom, mit képzeltél, de megnyugtatlak, hogy van tehetségem az átalakuláshoz. Formálható anyagból vagyok, és mindenütt a világon, bármilyen műfajban megállóm a helyemet. Voltam regény, dráma, film ..." — „Jól van, ne dicsekedj! — intett le nevelőanyám szigorúan. — Ismerem az életrajzodat. De ez nem bizonyít semmit. A musical, az más dolog. Könnyű műfaj — amit nehéz megírni. Rengeteg időt, munkát kell áldozni rá. Sokan azt mondják, hogy nem éri meg a fáradságot. De hiába, nekem ez a hobbim! Tudod, mi a hobbi? . . ." — „Hát már hogyne tudnám! — feleltem büszkén. — Hiszen angol az anyanyelvem! Azt jelenti, hogy: Szenvedély . . . Neked a musical a hobbid . . . De mikor fogunk mái énekelni?!" — nyűgösködtem türelmetlenül. A váratlan újjászületés, méghozzá zenekísérettel — olyan nyugtalanná tett, hogy nem győztem kérdezősködni: „Mondd, mit fogunk énekelni? ..." — „Az életbevágóan fontos dolgokat: szerelmet, csalódást, félelmet . . . Ha az ember már ott tart, hogy egyszerű beszéddel nem tudja kifejezni azt, ami történik vele — akkor szólal meg a zenekar ..." — „Hol a zenekar?! Hallani akarom a zenekart!!" — követelőztem izgatottan. — „Csönd legyen! — súgta nevelőanyám ijedten, és gyorsan rám csapta a fedelet. — Egyelőre a könyvtárban vagyunk, és a kutya sem törődik velünk, úgy hogy jobb lesz még egy ideig szerényen viselkedni. Mindennek eljön az ideje — csak nagyon lassan . . . Először is zeneszerzőt kell keresnem. Ö lesz a nevelőapád. Az ő tetszését kell megnyernünk, ami nem könnyű dolog, mert a zeneszerzők kiszámíthatatlanok és szeszélyesek! ...” Ilyen izgalmas és biztató volt az ébredésem. Később azonban egyre szomorúbb lett a sorsom, úgy hogy sokszor arra gondoltam: jobb lett volna regénynek maradni, és békében aludni tovább a könyvszekrényben ... De nevelőanyám néhány hét alatt musical-librettóvá varázsolt engem, és fölöltöztetett egy szép, rózsaszín dossziéba. Ekkor kezdődött a kálváriám. Téptek- cibáltak, megdicsértek, leszidtak; utaztam egyik hivatalból a másikba, a fővárosból vidékre, és újra vissza. Hónapokig hevertem íróasztalfiókok mélyén, portásfülkékben félredobva — elvesztettek, és újra megtaláltak . . . Nem akarom mindezt elmesélni, mert emlékezni sem szeretek arra, hogy mennyit szenvedtem, amíg végül a miskolci színháznál gondos kezekbe jutottam. Az évekig húzódó vita és várakozás után — csak 1973 nyarán ismertem meg nevelőapámat: Körmendi Vilmos zeneszerzőt. A Múzeum kávéházban találkoztunk először. Szép, rózsaszín ruhám addigra már elrongyolódott a sok veréstől — amit idegenektől kaptam. De Körmendit — mint afféle bohém fiút — nem riasztotta el az én elhanyagolt külsőm és zaklatott, cégéres múltam. Látszott rajta, hogy ő az az ember, aki nem ijed meg, nemcsak a saját — de a más árnyékától sem. Én legalábbis azonnal megéreztem, hogy az ő kezében lesz belőlem igazi musical. Azt hiszem, ez a rokonszenv kölcsönös volt. Szinte az első pillanatban megszerettük és értettük egymást. Körmendi gondosan eltett engem az aktatáskájába, és hazavitt. Ott aztán egy kicsit megijedtem, mert munka közben úgy szétdobált engem a zongorán, hogy ahány lapból állok, annyifelé repültem! Mikor ezt jól elintézte, akkor keresni kezdte a lapok sorrendjét — persze hiába. Rámripakodott, hogy teljesen értelmetlen és zűrzavaros vagyok. Szidta nevelőanyámat, és szidta saját magát, amiért egyáltalán szóba állt egy ilyen nővel. Mérgesen elrohant a Rádióba, onnan a Tévébe, onnan haza; ránézett a zongorán szétszórt papírhalmazra, bűnbánóan megtépte szakállát, és tárcsázott. Félóra múlva megjelent nevelőanyám, türelmesen rendbe rakott, és rám adott egy vadonatúj, almazöld ruhát. így már egészen másképp néztem ki — de nem sokáig, mert a Körmendi-féle munkafolyamat még nagyon sokszor megismétlődött: szerteszét repülés a zongorán, elrohanás, Rádió, Tévé, bűnbánat, szakálltépés, segélykérő telefon — és jött a mama rendet csinálni. Ilyenkor persze dolgoztak is. Legalábbis ők munkának nevezték azt a csúnya zajt és handa- bandát, amit ott csináltak. Regény koromban, John Steinbeck íróasztalán, nem gondoltam volna, hogy az alkotómunka ennyi haszontól onkodással és lármával jár. Nevelőapám zongorázott, a mama rámondta a zenére költött dalszöveget — közben összevesztek, megbékültek, felváltva magasztalták vagy becsmérelték egymás munkáját, firkáltak, dohányoztak, javítottak, csereberéltek — aztán teljesei összezavartak mindent. Félévi szakadatlan rendetlenkedés után, mégis musical lett belőlem — úgy hogy végre-valahára megszabadultam neveletlen nevelőszüleimtől. A sok megpróbáltatás és izgalom után, most, azt hiszem, nagyon finom társaságba kerültem: Sík Ferenc rendező és a miskolci színészek foglalkoznak velem. Én legalábbis jól érzem magam köztük, mert lelkesedéssel és bizalommal fogadtak. Hisznek abban, hogy sikeres musical lesz az EGEREK ÉS EMBEREK! Az önéletrajz adatainak hitelességét a nevelőszülők igazolják: Pintér Zsuzsa és Körmendi Vilmos
