Heves megyei aprónyomtatványok 6/K
Franz Kafka: A per Dráma 2 felvonásban Fordította: Szabó Ede. Színpadi változat: Szikora János és Morcsányi Géza. Díszlettervező: Itajk László m. v. Jelmeztervező: Nagy Katalin m. v. SZEREPLŐK: Josef K. cégvezető egy bankban, harmincéves Ifj. Kőmíves Sándor Grubachné, panziótulaj donós — — Bókay Mária Bürstner kisasszony, a panzió lakója — — — Németh Nóra Montag kisasszony, a panzió lakója — — — Faluhelyi Magda Franz, a bíróság megbízottja, őr — — Győri Emil Jászai-díjas Willem, a bíróság megbízottja, őr — — N. Szabó Sándor A felügyelő — — — Lukács József Kammer, bankhivatalnok, az őrök segédje — Vizi György Kullich, bankhivatalnok, az őrök segédje — — Katona János Az igazgató, a bank főnöke — — — — Szalma Lajos Az igazgatóhelyettes, K. fölöttese a bankban — Dávid Kiss Ferenc A gyáros — — — — Galambos György A vizsgálóbíró — — Tomanek Gábor A törvényszéki szolga — Szivler József A törvényszéki szolga felesége — — — — Krasznói Klára A bácsi — — — — Faludy László Hűld ügyvéd — — — Kovács Dénes Block, vádlott — — Paál László Jászai-díjas Továbbá: Sólyom Kati, Linka György, Mester István, Garay Róbert, Józsa Lívia, Szántó Judit, Fekete András, Takács Gyula, Bercsi János, Kovács László és Mészáros Antal. Rendezte: SZIKORA JÁNOS f. h. „Arcvonás nem moccant odakünn, bent azonban már talán egyetlen atom sem maradt a helyén.” Robert Musil Josef К. Az a férfimunka vár rá, hogy perbe fogja az illúziókat, leleplezze az uralkodó rend titokzatosságát, hogy élő törvény iránt ébresz- szen vágyat mindenkiben. S mindenekelőtt, hogy világosan ráeszméljen az ember kettéhasadására, s arra a félelmes tehetetlenségre, mellyel az ébresztő szemben találja magát. Josef К . .., A per hőse, ezeknek a kettős embereknek a típusa. Foglalkozása meghatározza társadalmi helyzetét. A „hatalom képviselője”, és mint ahogy a társadalom csupán hazug, elaljasult karikatúrája egy másik, sajátosan emberi, kozmikus vagy isteni rendszernek, éppúgy a foglalkozásnak és a mesterségnek is kettős jelentése van itt: bizonyos hatalom hordozója a hamis és elidegenedett világban, az emberre nehezedő bürokrata végzet egyik alkatrésze, akár a hivatalnok Kafka az Állami Biztosító gépezetében. De ugyanakkor hatalom hordozója az igazi világban is; mint Kafkának, neki is van megbízatása, de azt nem kapta semmiféle ismert hatalomtól. És mert olyan követ, aki nem tudja üzenetét hitelessé tenni, bűnös, sőt vádlott. Ennek az eredendő bűnösségnek a tudata, mely igazi élete közepébe fészkelte be magát, irányítja ezentúl munkáját és napjait. Nem lesz nyugta, míg meg nem találja bíróját, míg nem igazolja életét. Társadalmi szempontból nem érheti kifogás: feddhetetlen hivatalnok, köztiszteletben álló polgár. Ha a világ a fennálló rendszer dimenzióira korlátozódna, Kafka biztonsága teljes lenne. De életében, mely eddig nyugodtan folyt a mindennapi világ árjával, eljön egy nap, amikor kérdőre fogja magát léte jogossága felől, a létét igazoló végcélok felől. Törés következett be életében, s ez a törés szüntelenül növekszik, míg csak szakadékká nem tágul, úgyhogy végül az egész valóság újraértékelésére kerül sor. Vádlott lett egy olyan világiban, melynek elég volt egyetlen kiegészítő, sajátosain emberi vagy isteni dimenzióját felismerni ahhoz, hogy a szokásos törvények, sőt erkölcsi szabályok érvényüket veszítsék. Minden igazság, akár égi, akár földi, meginog. Minden mocskos lesz benne: mintegy varázsütésre a törvényszéki irodák piszkos odúkká, az üléstermek gyülevész népség tanyáivá változnak; láthatatlan bíróik padlásokon hozzák titkos ítéleteiket, melyek soha nem jutnak el a vádlottig. (Roger Garaudy) Kafkát „színre vinni...” Barbizonban a XIX. század közepén Párizstól, a világtól elvonultan letelepedett néhány festőművész, akik elunván és megutálván a romantikus témákat és klasszicista allegóriákat, a Természetet kívánták a maga embertől érintetlen valóságában megörökíteni. E panteista vágyban a kétségeibe merülő polgár szelleme riad föl: hiába teremtette meg az enteriőrjeit, hiába halmozott fel mindent a ,,belső”-ben, hiszen itt volt az ő igazi színtere, szorgosságában megpihenve egyszeriben ráébredt fontosságára mindannak, amely rajta kívül áll és nem az ő kézjegyét viseli magán. Mert minden enteriőr nemcsak hogy embertől érintett, de bizonyos szempontból maga az ember megkövült sugárzása. Szoba az, ami az emberből folyton árad és a tárgyak korlátaiba ütközve megdermed, úgy marad. Az a szoba, amelyre így tekintünk, még ember- meleg, mint a frissen levetett ruha. A természet nem őrzi ilyen híven az emberi jelenlétnek ezt a sugárzását. Inkább úgy tűnik: fölszippantja, magába szívja azt. Egy szobába lépve meg érezhetjük, hogy mi minden történt benne és elképzelhetjük, hogy mi történhetne még meg. A természetben nem támaszkodhatunk ilyesfajta megérzésre. Ez a képességünk cserbenhagy minket itt,-------b
