Heves megyei aprónyomtatványok 5/H
A HGEDŰMUZSIKA első klasszikus korszakát az 1680—1740 közötti időkre tehetjük. Ekkor, de már előbb is, kiváló hegedűkészítők egész sora dolgozott Itáliában. Amati, Guarneri és mindenekelőtt Stradivari keze alól olyan remekbe készült hangszerek kerültek ki, amelyek képesek voltak versenyre kelni az emberi hanggal. Közben kialakult az a jellegzetes hegedűtechnika is, amely minden további íejlődésnek is az alapját képezhette. A barokk kor hegedűkomponistáinak hosszú sorából különösen gyakran találkozunk a hangversenyek műsoraiban Antonio VIVALDI nevével. Művei sokáig porosodtak könyvtárakban, gyűjteményekben, s csak századunk harmincas éveiben indult meg az életművét feltámasztó munka. Ma már tudjuk, hogy Vivaldi korának egyik legmarkánsabb zenei egyénisége volt. Ez talán legjobban újszerű, sőt szokatlanul újat kereső hangszínérzékében nyilvánult meg leginkább. Művei között a legváltozatosabb hangszerekkel és hangszerösszeállításokkal találkozunk. Kéthegedűs kompozícióiban a két szólam egyenrangú, s mindkettő részt vesz a választékos zenei anyag kifejtésében. A hegedű a bécsi klasszikusok kamarazenéjében is meghatározó szerepet játszott. MOZART nagyszámú zongora—hegedű szonátája között olyan kiváló alkotásokat találhatunk, mint az F-dúr szonáta (K. 376.) vagy a B-dúr szonáta (K. 454.). Ugyancsak különleges értékeit jelentik kamarazenéjének a hegedűre és brácsára írt duók (G-dúr: K. 423., B-dúr: K. 424.). Az eszközök szerények, de annál gazdagabbak a gondolatok: a játékos, könnyed témákat, úgyanúgy megtalálhatjuk bennük, mint a szélesen áradó dallamokat. A romantika idején újabb, minden eddigitől eltérő változásnak lehetünk tanúi. Sajátos differenciálódási folyamat indult meg, amely rövidesen megteremtette az önálló előadóművészetet is. Az egyre általánosabbá váló hangversenyéletben a zongoravirtuózok mellett megjelentek a komponáló hegedűvirtuózok is. Közülük a legnagyobb, PAGANINI volt. Paganini ugyanakkor nem volt nagy zeneszerző; zenei gondolatait technikai képességei irányították, de ezt viszont olyan zseniális módon, hogy nyugodtan mondhatjuk: itt maga a virtuozitás a tartalom. Talán ebben rejlett az a hatása is, amely alól még Liszt sem tudta magát kivonni, mint ahogy Brahms vagy éppen Lutoslawski sem, hogy csak néhány nevet említsünk. Virtuozitásának bemutatására a legalkalmasabb keretet a lazább formálású tételek, a capriccio és a variáció nyújtották. A „Velencei karnevál” című művében húsz variációt hallunk egy dallamos témára. A variációk mindegyike a hegedű kifejezési lehetőségeinek egy-egy területét mutatja be 10
