Heves megyei aprónyomtatványok 5/H

Az Orfeusz című szimfonikus költemény 1854-ben ké­szült, első fogalmazásban, mint Gluck „Orfeusz”-ának bevezető- és zárórészeként elgondolt kompozíció. Még ugyanebben az évben elkészült a végleges változat, amelyet Liszt — mint többi szimfonikus költeményét is — Carolyne Wittgenstein hercegnőnek ajánlott. A kompozíció nem programzene. Lisztnek nem volt szán­dékában Orfeusz és Euridike sokak által megrajzolt alakját és történetét zenéjében életre kelteni. A mű­höz írt előszavából egyértelműen kiderül, hogy kép­zeletében Orfeusz, a képzőművészetben is gyakran ábrázolt, lyráját pengető költőként és muzsikusként jelent meg, aki mint a Művészet erejének megteste­sítője, arra volt hivatott, hogy megnemesítse az em­beriséget. Néhány gondolat Liszt soraiból: „És még ma is, midőn az emberiség a kinyilatkoztatásból is­meri a legmagasztosabb morált... melyeket a tudo­mány és az emberi ész filozófiai kutatásai világosítot­tak meg, midőn szinte túlfinomult civilizáció veszi körül ... az emberiség szívéből buján sarjadzik az ösztön, a hajlam a vadságra, irigységre. A művészet feladata az, hogy ezt az ösztönt szelídítse ... Orfe­usz az, a művészet az, mely ... hatalmas hangzatát, mint szelíd, de ellenállhatatlan fényt önti ki azon el­lenálló, akadékoskodó elemekre, melyek minden em­ber szívében, minden társaság belsejében véres har­cokra bujtogatnak”. LISZT: ORFEUSZ — szimfonikus költemény HALÁLTÁNC — Parafrázis a „Dies irae” dallamára A mű első vázlatai 1830-as évek végén készültek; vég­leges alakját húsz évvel később, 1859-ben nyerte el. Ihletője a pisai Campo Santo nevű temetőkertet kö­rülvevő folyosó falán látható freskó volt amelyet ma a művészettörténet általában Francesco Traini alko­tásaként tart számon. A freskó 1350 körül készült a nagy pestisjárvány idején. Traini félelmetes látomá­sai (köztük a „Három halott és a három élő találko­zása”) Lisztben mély benyomást keltettek. Alaptémá­ul a halotti szekvencia, a Dies irae gregorián dalla­ma szolgált. Ennek anyagából a szerző a kezdő vers­szak önmagában is nagy kifejezőerejű melódiáját használta fel, s ezt azután a variációs technika mű­vészi eszközeivel fejlesztette tovább. A kompozíció hangulatának jellemzésére Liszt tanít­ványától Göllerichtől idézzük a következő sorokat: „A harangok mély búgása indítja útjára a haláljelöl­tek menetét, amelyben ott látjuk az élete delelőjén álló férfi mellett a gondtalan ifjút, a gúnyorosan fennhéjázó kétkedők mellett, a cella csendjében áhi- tatos imába merült barátot, a nyers harcos mellett a gyenge hajadont, a vígan játszadozó gyermeket.” 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom