Heves megyei aprónyomtatványok 1/F
a helyszíni tudósítását olvashatnám. Nagy iskola volt számomra ez az 1950-től 1970-ig tartó riporterkedés: amikor úgy éreztem, hogy nem férek cl benne, abbahagytam.” (Karinthy F. interjú, 1976.) „Szülőföldjéről hozta makacs következetességét, konokul tiszta világszemléletét, kérlelhetetlen őszinteségét. Azok közé a magyar írók közé tartozik, akiknek írásművészetét a kezdetektől meghatározta a szülőfalu tája, nyelve, lakossága. A legtöbbet és a legszebbet tette, amit a művész bölcsőhelyével tehet: szimbólummá kerekítette. Addig bírálta, csipkedte, ostorozta gyermek- és ifjúévci színterét, a falut, a járást, a megyét, míg a magyar vidéki valóság jelképe lett; aki akár Galgóczi-könyvek lapjain, akár Galgóczi novellákból, filmjeiben találkozik véle, ráismer önnön világára.” (Magyar Nemzet, 1978. IV. 3.) „Mint író mindig onnan indultam, ahová a szociográfus eljutott. A szociográfiának célja van, a művészetnek oka - és ez minőségi különbséget jelent. (...) vagyis mindig tudtam, de egyre erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy erről az egyre bonyolultabb és lassanként áttekinthetetlen részletgazdagságú életről a szépirodalom eszközeivel többet, fontosabbat tudok elmondani, mint az ún. dokumentum irodalommal. S egyre jobban zavart, hogy riportjaim, mert a „felfedezés” néha „szenzációt jelentett”, az irodalmi közvélemény és talán az olvasók előtt is eltakarták, árnyékba borították a novellistát, a szépírót. Riportjaim anyagát ellentétben novelláim egy részével - kizárólag a falu szállította. Nem véletlenül tiltakoztam a „parasztíró” megnevezés ellen: az író mindig az ember képviselője. Ez a legtöbb, amit tehet, és ami ennél kevesebb, azzal nem érheti be. (...) írásaimban soha nem a parasztot kívántam ábrázolni, hanem az embert, aki történetesen falun él. És méghozzá az a „falu” sem hasonlít többé a faÉdesanyja portréja 7
