Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-04 / 44. szám

2

„HETI SZEMLÉ

Szatmár-Németi 1914. november 4.

liáz . . kocsma. Nézze csak kegyelmes uram. Akár be is mehetünk, hogy gyönyörködjünk az öklökben, melyek asztalokhoz csapódnak. Es a kurjongatásokban, melyek a „hurrah!“ helyett hangzanak.

. . A vutkiról, a muzsik pálinkájáról Írnak az újságok, Nem pirulunk-e, mikor a mi pálinkás kocsmáink életét és szabadosságait szemléljük. A

Az országgyűlés összehívása. Az

országgyűlést akalmasint november vége felé hivja össze a király rövid ülésezézsre. Az első ülés természetszerűen csupán formális lesz, melyen a királyi kézirat fölolvasása után a kormány beterjeszti a vármegyei tisztviselők megbízásának meghosszabbításáról szóló törvényjavaslatot és még egy-két kisebb jelentőségű javaslatot és jelentést. A törvény- javaslatokat kiadják a bizottságoknak, a melyek még aznan elintézik azokat és már másnap a képviselőház elé terjesztik. Azután alkalmasint megállapítják a sürgőséget és ilykép a harmadszori olvasással együtt legföljebb négy napig fog ülésezni a képviselőház és egy legközelebbi napon a főrendiház mire az országgyűlést újabb királyi kézirattal elnapolják.

Mibe kerül Németországnak a háború ? Berlinből jelentik : Wolf Gyula tanár hires nemzetgazdász előadást tartott arról, hogy mennyibe kerül a német birodalomnak a háború. Megállapította az előadó, hogy a modern háború összes kiadásai naponkint minden katona után hat márkára rúgnak. A most folyó háborúban azonban a leggazdaságosabb számítás szerint is minimum hót márka esik minden emberre. Á háborúban résztvevő egész hadsereget számítva, száznegyven, talán százötven millió márka a kiadás naponta. Németország negyedévi háborús kiadása körülbelül három és fél milliárd márka, tehát a négy és fél milliárdos hadi- kölcsön körülbelül újévig fedezi a kiadásokat.

— Jézusom fájdalmas arczát látom. És be kell vallanom e látomásra, hogy bűneinkért büntetsz minket igazságos Istenünk. Végtelen irgalmasságod megelégelte immár. Csapásokra emelted fel igazságos kezedet, Uram. S mi biinbánattal hajiunk meg alatta. Oh uram ! Mit határoztál nemzetünk sorsáról? Légy irgalmas. Ne pusztíts el minket haragodban. Vesd reánk jóságos, megbocsátó atyai szemedet. Megtérünk. Jobbak leszünk. Ez mindnyájunknak kérése, imádsága ezekben a nehéz napokban.

. . . Megdöbbenve hallottuk már szeptember 30:án, hogy az ellenség vármegyénkben van. És — a határszéli falvakat, kisebb városokat elfoglalta.

A tömeg e hírre fejét veszti. A menekülésre gondól mindenki. S mint a vizek áradata özönlik a városból (Mszigetről) kifelé. Amerre tud. Vagy 30.000 nyi lakosságból alig marad pár ezer.

De nem csuda. Olyan hajmeresztő, rém hirek röpültek ide, hogy bizony minket is próbára tett a menekülés vágya. Ám, a kötelességnek, az engedelmességnek arany- lánczai fogva tartottak. Hiszen tudtuk, hogy ennek a láncznak erősítő, támasztópontja a mi Jézusunknak kezében van. Ő akarja, hogy maradjunk. Az ő akarata, az ő vágya a mi akaratunk és vágyódásunk.

Egyik csatát a másik után vesztjük a Kárpátokban és a közel csatatereken. így rohamosan közeledett városunk felé az ellenség.

E napon, okt. 1-én este felé Rahón volt egy ütközet. Vesztettünk ! A vesztett csatából néhány katona városunkba fut. A kórház udvarára rohannak. Egy káplár harsány hangon kiáltja.

— Élvesztettük a csatát. Gyorsan itt lesz az ellenség. Azonnal szállítani kell a betegeket.

A kórháznak minden csengőjét rémesen rángatják. Mindenki felriad. Pár pillanat ugyA király szózata.

Az ellenség betöréseinek borzalmait^szen- vedte át, hála Istennek rövid ideig Észak magyarország és Szlavónia népe.

A barbárság nyomaira lehet akadni e vidéken. Nem csak a menekülés izgalmát állotta ki ezeknek a vidékeknek népe. De súlyos vesztességet is szenvedett. Szétdult otthont talált, ingó és ingatlan javait barbár kezek, fegyverek és orgiák pusztították.

A király atyai szive is megmozdul e pusztítás hírére. Atyai szive megindul. Szózattal fordul a megpróbáltatásnak kitett alat- valókhoz, mely szózatból vigasztalás egyben a jobb időknek, uj életnek erős reményei fakadnak. A bölcs, a népét szerető agg király szózata igy hangzik :

— Kedves gróf Tisza! A monarchia összes népeit olyan nagy erőfeszítésekre hivó háború a magyar szent korona területét sem kímélte meg. Szlavóniának és északkeleti Magyarországnak egyes vidékei ki voltak téve az immár győzelmesen kivert ellenséges betörés pusztításainak. A reájuk zudult szenvedés szivemet fájdalommal tölti el. Atyai részvétem fordul hü alattvalóim felé, akiknek személye és vagyona annyi veszélynek volt kitéve s gazdasági exisztencziája ilyen érzékeny kárt szenvedett. Bizalommal várom tőlük, hogy a hazafiui áldozatokra kész lelkierővel viselik el a reájuk mért megpróbáltatást s nem veszítve ei bizalmukat a jobb és biztosabb jövőre, tettrekész féríiiassággal fognak az újraépítés nagy munkájában részt venni. Utasitom kormányomat, hogy a háború által közvetlenül sújtott vidékek sorsát különös gondoskodás tárgyává tegye s az erre hivatott helyi tényezők bevonásával tegye meg mindenekelőtt a fenyegető Ínség elhárításra szükséges lépéseket. Biztosítom e vidékek lakosságát, hogy számíthat további messzemenő gondoskodásomra s bizton remélem, hogy mielőbb kiköszörülheti a jólétét ért su lyos csorbát s újból megvetheti boldogulásának és kulturális életének biztos gazdasági alapjait.

Kelt Bécsben, 1914. évi október 25-én.

Ferenc József s. k.

Gróf Tisza István s. k.

szólván és mindenki útra készen van. Talpon voltak a jó nővérek is. Lehető gyorsasággal bekötözték sebesültjeinket. Más része pedig jó meleg teáról, ruháról gondoskodik, hogy gyorsan elkészítsék a betegeket is. A nővérek most könnyes szemekkel tudatják a betegekkel, hogy még az éjjel elszállítják őket.

Szivettépő jelenet következett.

— De ugye kedves nővérek is velünk jönnek . . . kiáltozták.

E kérdésre feleletet nem kaphattak. A hallgatás látszólag elszomorította őket. Elborult arczal, kedvetlenül készülődtek. Akadtak olyanok, akik kérve-kérlelték az apá- czákat:

— Hagyjanak minket itt. Haljunk meg inkább — itt a nővérekkel.

A szállítás éjjel 12. órakor megkezdődik. És e közben egy megrázó jelenet következett. Egyik vitéz katonánknak talán a szive repedt meg fájdalmában. Mielőtt ugyanis a hordágyra tették volna: egy szivet rázó sóhajjal kiadta lelkét.

Az első pillanatban ijesztő csend követte ezt az elmúlást. Aztán felhangzottak a menekülő betegek búcsú hangjai. Mintha ők is utolsó útra mennének.

— Isten áldja meg 1

— Isten velük . . .

— Isten fizesse meg jóságukat!

Ilyen szavakat hallhattunk a menekülő betegektől.

A kötözéseket a jó nővérek végezték. Áz orvosok ugyanis elmenekültek már. Egy sem maradt a kórházban. Eltűntek. S velük eltűnt a nővérek kocsija, két ló a kocsissal egyetemben. Ezeket is elvitték a doktor urak. Tudomásunk sem volt róla.

A minisztériumból jövő parancs, hogy senkinek sem szabad távozni — már nem találta a kórházban az orvos urakat. Utoljára maradt Hegyi főorvos, de mikor hirét vette, hogy a várost bombázni fogják — ő is távozott.

A háborús üzletek. Ha már az uzsoráról beszélünk, ne feledkezzünk meg azokról az úgynevezett élelmes (tényleg azonban csaló) emberekről, akik a háborút czégérnek használják üzleteikhez, lovakért kapott utalványokat egyes „élelmesek“ kiilömböző mesék segítségével potom pénzen megvették a gazdáktól, sőt azt is olvastuk, hogy egyes vidékeken a papírpénzt vették meg a néptől hasonló mesemondásokkal olcsón. Legutóbb azonban olyan híreket olvashattunk, hogy a határszéleken a földet és a házat vásárolták meg mindenféle rémhírek terjesztésével valósággal nevetséges árakon. Alig hisszük, hogy ezek az élelmesek nyugodni fognak és megelégszenek azzal, amit eddig harácsoltak. Komolyan figyelmeztetünk tehát mindenkit, hogy a háború ezen hiénáinak hitelt ne adjon, hanem amint nyomára jön annak, hogy községében valaki hasonló üzelmeket folytat, azonnal tegyen róla jelentést a járási főszolgabírónak. Ott majd segítenek a bajon és tudni fogják a módját, hogyankell a nép fosztugatását megakadályozni.

Iskoláink helyzete.

Irta: Bodnár Gáspár.

Soha sem osztottam, a nagy önvédelmi harcz kezdete óta azoknak felfogását, a kik ebben a világháborúban, nemzetünk jövőjét eldöntő küzdelemben „a kultúra folytatását, megszakithatatlanságát a nennet elsőrendű szükségletének“ jelölték meg.

Tiszteltem és tisztelem a szép ideát; megértem Tisza István nyilatkozatát is, hogy „a tanításnak folytatódnia kell“ ; de ezt a felfogást, ezt a kijelentést — itt körös-körül északon, északkeleten csak akadémikus kijelentésnek értékelem, melyet a gyakorlat, az események, az itthon való kötelezettségek harcza — fájdalom — agyon üt és a rideg valóságnak valóságává tesz. Tehet, lépten- nyomon.

És nem először most. És nem csak nálunk Magyarországon. És nem csak a világháború és hazánknak a létért, a jövőjéért folyó nagy harczai idejében.

Voltak a mi hazánknak, a mi városunknak más ellenségei is. Itt ott három évtizedes tanítóságom ideje alatt reánk tört a kolera.

A nővérek tehát egyedül maradtak. Mély hittel. Istenbe vetett bizodalommal, erős lélekkel és nyugodtan fogadták most már a mindig rémesebb és rémesebb híreket. Egy tekintet a tisztelendő Főnöknőre, megmentette őket a félelemtől. Az ő arcza e nehéz, izgalmas napokban is jóságtól és bizalomtól sugárzott. A bátor férfi nyugalmával járt köztünk. Eloszlatta rettegésünket, aggodalmainkat. Isten után benne bíztunk. Mint hü leányai hozzk mentünk, ha szivünket szorongó érzések fogták el. Ő bölcs volt most. Egy okos szavával, anyai szeretetével, jóságos kezének simogató beczézésével erőt és kitartást öntött lelkűnkbe. Épületes nyugodtsággal intézkedett mindenben és mindenről. Az ő kimagasló, tekintélyes alakjával, mint Krisztus hős leányainak vezére járt és vezetett mindnyájunkat. Megrázták az ő lelkét, idegeit is az események, de meg nem törték egy pillanatra sem. Sőt soha jobban, mint most.. . a krisztusi hittel és nyugalommal szállott szembe a rómhirekkel, hogy azokat a maguk értékében mutassa be mindenkinek. S ha kell. .. az ellenséget is fogadjuk . . sőt ápoljuk is.

Mert a betegek közül már kérdezte is egyik beteg.

— Hát az ellenséget is oly szeretettel fogják ápolni a kedves nővérek, mint minket?

— A mi Jézusunk, feleltek a nővérek — az ellenségszeretetet is szivünkre köti. Mi az ő nyomdokait követjük, szólott a nemes lelkű főnöknő.

A világi betegek szinte csudálattal tekintettek a főnöknő tiszteletre méltó alakjára.

. . No de, kissé letértem az események egyenes útjáról. Ott szakadt leírásom fonala, hogy a kórházunk betegeit a vasúthoz száli- tották . . . Egyik részét kocsikon vitték, a gyógyulófélben levők gyalog mennek. Lassan, szomorúan, könnyes szemekkel, elborult lélekkel.

Már virrad . . és a szállítás még mindig tart. Folytatjuk,