Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-25 / 12. szám

XXIII. évfolyam Szatmár-Németi, 1914. márezius 25 12. szám HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK; Egy évre — 8 K — í. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparoeoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : 13 r. BAKKAY KÁLMÁN. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivalalt illető összes küldemények, pénzek, hir­detések stb. Ettinger .János tanulmányi félü­gyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------­A lap megjelenik miudeu szerdán. A Szent-István-Tár­sulat 60 éves fennállása alkalmából márcz. 19 én lartotta saját dísztermé­ben évi közgyűlését dr. Csernoch János herczeg- primás elnöklete alatt. Különösen négy körülmény az, mely e közgyűlést kiemeli a közgyűlések megszo­kott keretéből és maradandó becsűvé teszi a magyar katholiczizmus életében: 1. a köz­gyűlés napja, 2. a külsőség, 3. a 60 éves múlt és 4. különösen a herczegprimás be­széde. 1. Szent József napját választotta az intézőbizottság a közgyűlés megtartására. Mi más ez, mint az éltető, nemesitő munka megbecsülése és komoly méltóságteljes fel­szólítás a becsületes munkára? Szent József munkás ember volt, kinek az élő hit adott erőt a munkára, a munka pedig kenyeret és boldog megelégedést szolgáltatott neki és családjának. Katholikusok! Tanuljunk e körülmény­ből imádságos munkát és munkás imádságot. 2 A külsőségek hangos bizonyítékai annak, hogy Magyarországon eddig nincs más kulturális intézmény, mely a maga ünnepi összejöveteleit fényesebb, vagy lega­lább is olyan keretek között tudná rendezni, mint a Szent István-Társulat. Ott voltak élü­kön a herezegprimással a püspöki kar tag­jai majdnem kivétel nélkül, az egyházi elő­kelőségek az ország minden részéből, a val­lás és közoktatásügyi miniszterrel a világi intelligenczia, a kath. közélet szine-virága a társadalom minden osztályából, díszes hölgy­közönség és a haza jövője az egyházi és világi lelkes ifjúság által képviselve. Katholikusok! lelkesítsen a munkában az a tudat, hogy egy olyan családnak va­gyunk tagjai, amelyel sehol sem vallunk szégyent.. 3. Mit szóljunk a Szent-István-Társu­lat 60 éves múltjáról ? Kezdete szerény volt, mint a mustármagé, de az állhatatosság, a becsületes munka 60 év alatt terebélyes fává növelték a Szent-István-Társulatot, melynek eredményei előtt tisztelettel kell ho^y meg­hajoljon minden elfogulatlan szemlélő. Va­lóban a Szent-István-Társulat ma szellemi életünk középpontja. Van nyomdája, mely a fővárosban is versenyképes. Díszterme a je­lentősebb kath. összejöveteleknél keresett, saját palotájával és helyiségeivel barátságos otthont biztosit több kath. intézménynek. Kiadványai megteremtették a kath. irodal­mat, a kath. újságírást, a kath. szellemi fegyvertárat, melyekben mindenki megtalál­hatja a szükségeseket. Tankönyveivel erősen védi a kath. tanügy megtámadott bástyáit, egyszóval a Szent-István-Társulat él, fejlődik, lépést tart a szükséges követelményekkel és virágzik. Katholikusok I Legyünk büszkék a Szent István-Társulatra és pártoljuk tehetsé­günk szerint erkölcsileg és anyagilag. 4. A közgyűlés koronája a herczegpri­más beszéde, mely valóságos programm a katholikusok számára. A herczegprimás ön­tudatos kath. életre hívja fel a magyar ka­tolikusokat, melynek egyetlen eszköze: a munka, a tevékenység. A tavalyi közgyűlésen ennek a munkának külső biztosítékairól be­szélt, melyek a dolgozó katholikusok egysé­gét, egyesülését, tömörülését kívánják. Ez megtörtént, de az eredményhez belső bizto­sítékok is szükségesek, ezeket sürgeti a her­czegprimás az idei közgyűlésen: éleslátásá­val és atyai szeretettel figyelmeztetve a katholikusokat két dologra t. i. hogy mit tegyenek és hogy mitől óvakodjanak. Mit tegyünk? Dolgozzunk állhatatosan, kitartással; ki ki a saját körében váltsa va­lóra azt, amit az egységnél, tömörülésnél szükségesnek látott, amiért akkor lelkese­dett és amit ilyenkor megígért. Hétköznapi munkásokat, kitartó, állhatatos részletmunkát sürget tehát a herczegprimás gyönyörűen kifejtve, hogy a kath. élet, a kath. vallás nem merev szemlélődés, nem nirvána után való kivánkozás, mely másnak izzadságos munkáját szánalmas mosollyal figyeli és kri­tizálja, hanem a munka, a tevékenység ál­tal megszentelt élet, mely Istenben bizva, Is­ten által segítve dolgozik és másokkal is megkedvelteti az ilyen munkát. Imádság, alázatosság és önmegtagadás szükséges a munkához, hogy bennünket bol­dogítson és hogy a társadalomra nézve hasz­nos legyen. Az imádság, az erőgyűjtés for­rása. Ügy imádkozzunk, hogy imádság után munkásabbak legyünk, mert aki imádság után nem dolgozik nagyobb kedvvel, az rosz- szul imádkozott. Az igazi munkások mind sokat imádkoztak és sokat imádkoznak. Ve­gyük el pl. az irgalmas nénéktől az imád­ságot, elvettük erejük titkát, mert eldobják maguktól a munkát, kerülni fogják az ön- feláldozást. Az alázatosság önmagunk helyes megismerése. Ki tud önismeret nélkül he­lyesen és eredménnyel munkálkodni ? Meg kell ismernünk erőnket, hogy czéltudatosan működjünk. Az alázatosság megment a csaló­dásoktól, Istenre irányítja figyelmünkét, ki­vel mindent megtehetünk. Az alázatosság védte meg mindig legsikeresebben a szabad­ságot. Az önmegtagadás uralom önmaguuk felett és- a mások fölött való helyes uralko­dásnak iskolája. 1914. márezius 25. Szerda. TARCZA Mm Másodosztálya utasok. Jó pár hete annak, hogy Viczinális ur „A mozdony“ czimü tárczája e siralom völ­gyében napvilágot látott. Azóta írem hétköz­napi türelemmel vártam, hogy vájjon lesz e valakinek szava ahhoz, a mit az említett tárcza keretében a másodosztályú utasokról, rólunk — papokról — irt. Sajnos, mélységes csend honol az összes létező és nem létező berkekben és igy mint szomorú ténybeli körülményt kell leszegeznem azt, hogy tekin­tette) az általános, sokatmondó hallgatásra, csakugyan igazat irt Viczinális ur — (igazán sajnálom hogy ez az általam a messzetávol- ból is tisztelt ur az incognito jótékony és mindent elfedő homályába rejtette a valódi nevét: de hogy ő is sajnáljon engem, én is jelenleg incognitóban Írok) — amikor őszin­tén megírta, hogy mi, — .papok — nagyon de nagyon idegenek vagyunk egymáshoz. Egy Isten ember vérével megszentelt magasztos eszme szolgálatában állunk: egy szent czélért küzdünk és mégis — nem is­merjük egymást, vagy jobban mondva, nem is akarjuk egymást ismerni. Tényleg a máso­dik osztályban utazunk: ridegen, hidegen, morogva, zsörtölődve, önzőén és nem egyszer egymásnak az orra alá nagy füstöket fújva. Még a rendesen II. osztályban utazó, nagy közéleti tevékenységet kifejtő „vigécz“ ura­kat sem követjük, a kik. ha egyugyanazon áruban utaznak is, egy-kettőre megbarátkoz­nak. Nem félnek attól, hogy az egyik meg­rontja a másik gseftjét. Mikor Géza bátyámmal a wieni eucha­risztikus kongresszuson voltam, már akkor sajnálattal állapítottuk meg mindketten a Viczinális ur -által megpendített, közöttünk ugyancsak dúló idegenszerűséget. Az egész világ egyház képviselve volt ott minden rendű és rangú papjával. És megtörtént nem egy­szer, de ezerszer, hogy egyik pap a másik­nak még csak nem is köszönt. E lehangoló tényen okulva menten elhatároztuk, hogy köszönünk mi minden papnak. Ez a művelet öt nap alatt két kalapot tett tönkre. Se baj ! És tudják e — kérem — buzgóságunknak a legtöbb esetben mi volt az eredménye ? Egy iszonyú, sokatmondó bámulás a váratlanul megtisztelt részről, amire kénytelen voltam Géza bátyámhoz igy szólni: Na, jó fiú! en­nek is hiába mutattuk meg a becsületet. Passzirt! Johann Ámonnál az Alserstrassen 14-en voltunk papok hat egyházmegyéből. Soh’se tudom elfelejteni azt a jelenetet, amikor elő­ször találkoztunk közös barátunk, János ur, fehér asztalánál. Kérem, két társaságbeli asz- szony nem mustrálja végig egymást úgy, mint ahogy mi akkor egymást végig gusz­táltuk. Igen, megvolt a szokásos bemutatko­zás az európailag elfogadott „morgás“ alak­jában, amitől egyikünk sem lett okosabb, egy cseppet sem lévén tisztában azzal, hogy tu­lajdonképen ki is a becses szomszédja és nem csoda, hogy ha a gusztáló és mustráló tekin­tetekkel együtt menten keletkezett a még „rájezolóhh“ gondolat: mi is lehet az a másik ? Szerencse, hogy a szóban forgó Ámon urnák nemcsak jó konyhája és még jobb bora, hanem egy ugrifüles, ügyesípikolójais volt,akitMagyar Zsigmond koppányszántói esperes ur radikális módon kezdett azonnal a magyar nyelvre ta­nítani általános tetszés es meg zajosabb"de- rültség mellett és ezzel egyúttal metört a jég is: és olyan testvérek lettünk mind a 14-en, mint a pinty. És mikor Viczinális urnák most már több heti hallgatással is igazolt helyes vá­gását a fenti példákkal is igazolom, kényte­len-kelletlen szemeim előtt áll a hadsereg tisztikara az ő valóban baráti összetartásra tanító eszményi példájával. Mondjuk, hogy Nagy Péter Boszniában védi csendesen a hazát, Kiss János Munkácson. Az első csak egy — zászlós, a második már őrnagy. Egész véletlenül találkoznak egy vasúti kocsiban. Mi történik? A fiatalabbik igaz „haptákba“ vágja magát és úgy szalutál, mint a karikacsapás, de a másik is jóságosán fogadja a köszönést és egy pillanat alatt a teljesen vadidegen két ember között meg van testesülve az eszme: „szevusz kriyszkámárád /“ Hol van ez

Next

/
Oldalképek
Tartalom