Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-04 / 9. szám

9. szám

XXIII. évfolyam. Szatmár-Németi, 1914. márezius 4.

HETI SZEMLE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK;

Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f.

Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

(***) A debreczeni bombamerénylet még mindig állandó izgatottságban tartja az egész országot. Az áldozatokat nagy részvét mellett temették el, emlékük méltó megörökítésére országos akczió és gyűjtés indult meg: a részvét-iratok még mindig nagy számmal érkeznek, az újságok kivétei nélkül hasábokat szentelnek e közös ügynek, részletesen beszámolnak a nyomozásról, mely hivatva volna teljes fényt deriteni a gaztett elkövetőire, hogy azután az igazságszolgáltatás példásan megbüntesse a bűnösöket — a magyar nemzet pedig végre kérlelhetetlenül levonja a gyakorlati következtetéseket. Mindenki lázas kíváncsisággal böngészi a tudósításokat s mikor már már megoldva látja a gordiusi csomót, pár óra múlva ismét a kínos és kinzó bizonytalanságnak kénytelen magát átengedni.

Miklóssy püspökkel mondjuk : Mi nem gyanúsítunk senkit. De úgy érezzük, hogy a nyomozás helytelen és hamis nyomokon halad, hogy közben nyoma vesszen mindenkinek és mindennek — politikából. Pedig itt nem politizálni, hanem sürgősen, higgadtan és méltányosan intézkedni kell, mig egészen késő nem lesz.

*

„Isten büntetése volt“ — a debreczeni bombamerénylet: — ilyen szavak hangzottak el egy szatmármegyei községben az uj püspökséghez tartozó oláh hivők megnyugtatására. Sajnos! Vezető helyről valók e szaFelelős szerkesztő :

Dr. BAKKAY KÁLMÁN.

Laptulajdonos

A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

vak és olyan lélek kifakadásai, aki nem emberi megbízatás folytán van hivatva a hivők figyelmét, életét a szeretetre, Istenre és a mennyországra irányítani. Több helyről is jöttek ilyen hírek. Kérdezzük szeretettel és elfogulatlanul: Alkalmasaké az ilyen szavak a nép megnyugtatására, a vallásos érzés ápolására és fokozására? Mert igy újabb bombának látszik a jóhiszemű nép megtévesztésére és fanatizálására. Talán praktikusabb és inkább keresztény jellegű lenne, ha úgy a papság, mint a hivők külön külön és együttesen is összejönnének, ünnepélyesen tiltakoznának a gaztett, a gyanúsítások ellen, így bizonyára több szolgálatot tennének a vallásnak, a kenyeret adó országnak és — ezáltal saját jól felfogott érdekeiknek is.

V *

A „Magyar Földmivelő“, melyet Bodnár Gáspár országos nevű, népies, közkedvelt és minden izében tősgyökeres magyar iró 17 éven át annyi odaadással, lelkes önzetlenséggel és munkabíró erővel szerkesztett, a jelen évvel nem jelenik meg többé, — meg szűnik, — beleolvad az országosan kedvelt „Téli Esték •‘-be, ho;y legalább évenkint négy hónapig közlekedjék a magyar néppel. Őszintén fájó érzéssel veszünk tudomást e szomorú tényről. Az okokat nem kutatjuk, nem szellőztetjük ; azonban talán nem csalódunk, ha nem a szerkesztőben, hanem a mostoha körülményekben, a tárgyilagosságot nélkülöző felfogásban látjuk a titkos rugókat.

Pedig Bodnár Gáspár nem érdemli meg az ilyen elbánást. 28 ik éve működik immár az újságírás rögös és tövises mezején. Hosszú idő és ha hozzávesszük^ hogy ez a múlt féA kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Ettiug-er János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése S korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A lap megjelenik minden szerdán.

nyes és a magyar népre hasznos volt, nem Írunk nagyot, nem túlozunk. — Valaki a múltkor megrótta Szatmár-Németit, hogy nem ünnepelte meg Kiss József költő 70-ik születésnapját.'Nem akarunk ezúttal sem párhuzamot vonni, sem bárkit is ünneplésre kényszeríteni, csak az igazság érdekében kijelentjük, hogy a „Heti Szemle“ is büszke Bodnár Gáspárra, mert 28 éves fennállása óta mindig lapunk lelkes munkásai és pártolói közé tartozott. Ezért őszinte tisztelettel üdvözöljük őt a 28 ik év küszöbén, kívánunk továbbra is sikert, munkakedvet, melyet ne akasszon meg a mostoha idők szele. A becsületes munka előbb-utóbb, de biztosan diadalt fog aratni és meghozza a méltó babért.

Útban a pusztulás felé.

Irta : PILCZ EDE.

Nemzeti életünkben még' ez ideig nem játszott szerepet a tőr és a bomba. Most már megértük ezt is. A debreczeni rémes gaztett, úgy látszik betetőzése a nemzeti tehetetlenségnek és nyitánya az uj időknek.

*

Atka ennek a jobb sorsra érdemes országnak, hogy ügyeit mindig a miniszteri szobák és irodákból intézték azok, akik — nem vonom kétségbe —- európai látókörű, nagy tudású, hazafias érzésű férfiak,

1914.

márezius

4.

Szerda.

V igasztalásul.

Kehely letéve . . . üres az oltár . . .

A mécs kiégett . . . csöndes a templom . . . Valami unszol, valaki rám vár:

Jöjj velem sírni egy uj sirhanton . . .

Fekete fátylad lebbenti a szél,

Szemeid zárva, állsz mozdulatlan,

Kövült fájdalmad oly sokat beszél;

Bánatos szived vajh mit is remél?! -Minden elveszett a nehéz utón ? . . .

Nem! csak egy csillag fénylő sugára Szállt el, hogy neked, csak rád ragyogjon, Útjelző gyanánt ez életuton,

Etelka húgom.

Dickné Horváth Laura.

Szigligeti Ede.

1814—1914,

Gyermekkora első éveiben a vándor magyar színtársulat csak kegyelemből léphetett fel a virágzó budapesti német színházban : 1878-ban a Nemzeti színház díszes csarnokából temették el s megállották egy második magyar színház, a Népszínház előtt is, hogy ettől is elbucsuztassák a népszínmű atyját, mondja róla Gyulai. Pál a Kisfaludv-társaság 1879. februárjában tartott közgyűlésén. Mit mondjunk róla ma, születésének százados évfordulóján, mikor nagyjaink iángeszétől

megteremtett fővárosunk, irodalmi és művészeti mozgalmainknak középpontja, újra idegen eszmék és érzések tolmácsolója ? Hogyan idézzük fel kegyeletes emlékét, mikor tanításait, költői pályájának eredményeit nem vesszük figyelembe s oly irányban haladunk, amely minden hagyománynak kikapcsolásával, fajunk teljes megtagadásáról tanúskodik? Mintha megismétlődnének a múlt század első évtizedeinek szomorú jelenetei s nemzeti Géniuszunk újra a szellemi rabság levetett gúnyájába öltözködnék.

Szigligeti Ede két nagy elődének, Kisfaludy Károlynak és Vörösmarty Mihálynak nyomdokain haladt : a történeti tragédia és a vigjátékirás terén a magyar élet múltjának és jelenének képeit mutogatta s a negyvenes évek politikai áramlatainak hatása alatt egy uj középfaju drámát teremtett, a magyar népszínművet. S mit teszünk mi? A kosmo- polita szellemnek hódolunk s akár a komoly, akár a vig drámai nemben dolgozunk, nem ismerjük múltúnkat, nem jelenünket. Lábbal tapodjuk annak dicső emlékeit s ennek "körében maradva, nem vesszük észre a pusztuló középosztálynak és a kivándorlásra kényszerült népnek égető problémáit. Magunkból, megromlott erkölcsi érzületünkből, az élet sivár, kicsinyes felfogásából indulva ki mocsárvirágokat termelünk, amelyek szaga hódító s a magyar faj írójának koszorújába sohasem füzhetők.

Szigligeti Ede emléke ujjmutatással szolgál minden téren : tragédiában, vígjátékban, színműben egyaránt. Vajha a nemzet

nagy halottainak Pantheonjából fölidézett szelleme feltartóztatná korunkat a rombolás útjában s megértenők munkásságának nagy, igaz tanulságait.

Mint tragédiairó dicső múltúnknak majd minden drámaibb mozzanatát földolgozta. Mint Vörösmarty az eposzban, Jósika a regényben, folyton táplálta a nemzeti érzést és éb- resztgette a tehetetlen kor „puhaságra serényebb“ gyermekeit. A nemzet lelke szól belőle akkor is, mikor a megkötözött szólás- szabadság éveiben nyúl hozzá a história képeihez. 1849 ben felidézi lelkűnkben „II. Rákóczi Ferencz logságá“-nak tragikus mozzanatait s a világtörténelem legönzetlenebb alakjának képében, a magyarságnak az idegen hatalommal szemben mutatkozó örök összeütközését ecseteli; 1860. után „Az üldözött honvéd“ történetében megszólaltatja a nemzet fiainak fájdalmát. Bár tehetsége ép ezen a téren volt a legkevésbbé erős és legsikerültebb tragédiáján, a Borics egyéni tragikumán alapuló „Trónkereső“-n kívül, aesthetikai tekintetben egy történeti darabja sem jöhet komoly számításba, mégis úgy kell róla megemlékeznünk, mint a nemzet nagy tanítójáról. Szent volt előtte a történelem s azt soha meg nem hamisította. Hazafiui kegyelete visszatartotta attól, hogy lekicsinylőén szóljon a nemzet nagyjairól. Ebből a látószögből kell vizsgálnunk tragédiáit, mikor az „Ocskay .brigadéros“-hoz és a „Kurucz Feja Dávid“-hoz hasonló alkotások, ma már a ritkaságok közé tartoznak.

Vigjátékaiban is az általános emberi fél-