Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-11 / 6. szám
2 .HETI SZEMLE Szatmár Németi, 19J4. február 11. részletesebben és borzadályos módon leirt farkas-kaland nem farkas, hanem kacsa. Ezt maguk a hírlapok konstatálják és évről-évre cáfolják. De a következő esztendőben újra felülnek a maniatikus tudósítónak és jóhiszeműen közük a farkaskalandot. Most egy gör. kath. lelkészt etettek fel, a ki nyomban jelentkezett, hogy őt a farkasok nem csak nem ették meg, de nem is látott még farkast — csak az állatkertben. A farkaskaland most azonban azért érdekesebb, mint más esztendőkben, mert egyik tekintélyes napilapunk szinte felháborodva veti fel a hírlap tudósítás kérdését. A vidéki hirlaptudósitók közt — Írja igen sok lelkiismeretlen toll dolgozik. Ezek a tudósítók nemcsak egyes tiszteletreméltó egyéneknek okoznak sok kárt, de kellemet len, sőt sajnálatos helyzetbe hozzák magukat az újságokat, akik immár alig tudnak védekezni a lelketlen hirlaptudósitások ellen. Felhivja tehát az újságokat, hogy e védekezésben legyenek egymás segítségére. Hát ha ez a védekezés csak legkisebb mértékben is sikerülne s a maniatikus farkasetetőt is nyakon lehetne csípni. A reménytelenség küszöbén. A nehéz megélhetés, a munkahiány, a kereskedelem vergődése, nyomasztó pénzviszonyok és vállalkozási kedv nélkül, ég és föld között lebeg ma millió és millió ember Magyarországon. Az Ínségben vagy a kétségbeejtő erőfeszítésekkel mérsékelt nyomor megszüntetése munkájában, tehetetlenül, magukra hagyatva állanak az ország munkáslakosai. A nagy politika, a nemzeti erőt kimerítő fegyverkezés; a piaczi kikiáltók szájának betömése; a hatalmi eszközök minden téren örök időkre való biztosítása vesz igénybe minden időt munkát és tehetséget. Ezért folyik már egy évtized óta a harcz. Paktum, revisío, resolucio, parlament, erőszak, jogtalanság körül folyik a küzdelem. De a nép. A nép érdeke, megélhetése? Ki Ő visszanéz és megismer. Szilaj mosoly rutitja el ábrázatát. Összeörvendünk és ekkor megindul a beszélgetés azokról a buta, semmis vasúti témákról. így ütünk agyon kilométereket. De pardon, én most nem Buxbaumról akarok beszélni. Buxbaum még nem nőtte ki magát annyira, hogy tárczát lehetne róla Írni. Hanem a papokról, magunkról akarok Írni. Elismerem, hogy különleges téma arról írni, hogy a papok egymással szemben hogyan viselkednek. Hát úgy mint a másodosztályú vasúti fülkék utasai. Nem szemrehányásból mondom én ezt, csak úgy mondom. Hát két idegen pap valahol összetalálkozik egymással, ugyebár tapasztaltuk, milyek fürkésző pillantásokkal, szinte gyűlöletet eláruló rejtélyes tekintetekkel kisérik, figyelik egymást. Vasúti kocsiban, fürdőn, idegen városban. A közönség sunyin mosolyog ezen és találgatja magában, vájjon melyik ölte meg a másiknak az apját, hogy olyan rejtélyesen néznek egymásra. No aztán, ha mégis megindul közöttük a beszélgetés nagynehezen, ha mégis megismerkednek, hamar észre veszik, hogy vannak közös ismerőseik, akikről eltár- salogbatnak, anélkül, hogy saját egyéniségük őszinte arczképét kellene egymásnak átnyujtaniok. Végre pedig mint ismerősök válnak el egymástól. Gyölölet nélkül, sőt barátságosan. Gondolkoztam, mi lehet az oka, hogy olyan antipathiával közeledik igen sok pap a paptársához. S valami rácziót találtam, bár ez nagyon is elégtelen. Mert borzasztó gyarlóságra vall. De úgy van körülbelül. Ugyanis igen sok pap a maga útjában állónak látja törődik ezzel? A nagy politika felemészt, kifáraszt mindent. Vezető kormányembereink csak a tető díszéről gondoskodnak; az alap lehet akármilyen. Egyetlen törvényünk nincs, mely a néplélekben bírná gyökerét. Mert legfőbb törvényhozóink nem ismerik a népet. Ebből magyarázható meg, hogy minden törvényszakaszt annyi rendelet és módosítás követ, hogy sokszor a legzseniálisabb tisztviselő sem tud eligazodni benne. Pedig Magyarországon a paragrafus minden. Enélkül még lélegzetet sem lehet venni. Nyögi ur és szolga. Csak a munka, a kenyér, a megélhetés biztosítására nincs paragrafus. Pedig a vaskapcsokkal szorító vergődésben, melyben a föld népe él, önkénytelenül arra gondol az ember: segítsen az a szervezet, melynek adófilléreivel fenntartását szolgálja; segítsen az állam. Nyújtson módot, okszerű, czóltudatos gazdasági, ipari, kereskedelmi törvények létesítésével a föld népének a megélhetés biztosítására. Mert ebben az országban nemcsak az állam hivatalnokai kiálthatnak fel: segíts rajtam, a munkámért kévem. Ebben az országban eljutottunk odáig, hogy minden osztály szegény. Mindenik bukdosik a nyomorúságban és fuldoklik az adósságban. A vármegyék, az egyház, a magánvállalkozás, a községek, városok, a szabad pályák fej munkásai egyformán küzdenek a létért. — A kapitalizmus, ha a növekvő munkabér megcsorbitja a profitot, kartellbe áll s úgy szerzi vissza a v.eszendő nyereséget. Másoldalról pedig a szükséghelyzet kihasználápaptársát. A fiatalabb pap az idősebb látásakor azt gondolja, hogy ni, ez is előttem van még. Az öregebb pap pedig a fiatalabb láttára igy gondolkozik : ez is azt várja már, hogy kidőljek. És mivel épen a papok osztályában nem található két egyenlő dotáczióju egyed, hát következik a további gyarlóság, hogy a gazdagabb pedig — bizony — irigykedik rá. Mily boldogok azon ideális kevesek, akik mindezilyen mérlegeléseken felül tudnak helyezkedni! Ne tessék fürkészni, hogy vájjon az eddigiek elmondása csak bevezetés akart lenni a most következő mondanivalóimhoz, vagy pedig a most következő mondanivalóim csak úgy ötletszerűen csatoltatnak az eddig elmondottakhoz. Elég az hozzá, hogy a fentebb vázolt közgyarlóság erősen aktuális épen minálunk. Ide a vidékre rémes mesék keringenek a középponti papság egymásközötti barátságáról. Tisztelet a kivételeknek — de úgy élnek együtt — mintha másodosztályú vasúti fülkében utaznának. És sajnos, a központban hagyományos ez a kanapé-csetepatézás. Az a régi-régi papi Dalárda a nyolczvanas évek elején sok torzsalkodásra volt anyag. Később a Czeczil- egylet harakirije, a Heti Szemle körül két évtizeden keresztül dúló csatározások, meg ez meg az, meg sok egyéb, mindig a központ közvitézeinek egymásiránti féltékenykedésére, a közöttük fennálló évtrzedes lelki' tavasztalanságra vezethetők vissza. Ezen áldatlan, sűrű hidegnek, ennek a közmorózitásnak erős hire van itt a vidéken s innen magyarázható meg az a részvétlensával kétszerezi meg a tőkét. Megdöbben az ember, ha nézi a fővárosi bankok mérlegét, mily óriási hasznot tudtak teremteni a múlt évben, mikor az ország lakosai a legnagyobb Ínséggel küzdöttek. A kétkezü munkás is segít magán, szakszervezetekbe tömörül, a tömegerő súlyával lép fel s az egész munkásosztály nyomatékának latbavetésével javít helyzetén. Az ország hivatalnokosztályának is javítottak valamit a sorsán. Emelték a fizetést, ügy a hogy. Magyar módon. Alaposan semmit. A látszatnak eleget tettek. De a megélhetés gondját nem szüntették meg; a munkakedvet nem fokozták. A növekvő drágasággal szemben csak a vegetácziót tették lehetővé. De ez is valami. Hanem mi lesz az ország azon lakosságával, mely nem kérhet fi- zetésjavitást; mi lesz azokkal, akik a lehetetlen kereseti viszonyok közt élve, nem állhatnak meg szakszervezetbe sem, hogy a munkamegtagadás fegyverével csikarják ki a megélhetést? Mi lesz a föld népével, akik rohamosan mennek a csőd, bukás, romlás felé. Ki gondolkodik ezeknek a millióknak a megélhetéséről, kiknek pusztulása még súlyosabb társadalmi válságot jelent, mint a tisztviselők eladósodása ? Ki gondol arra, hogy olcsóbb legyen az élet, hogy a gazdasági, ipari viszonyok megjavuljanak és ezzel a kereseti képesség növekedjék ? Hol a kormányintézkedés, mely a föld népét és polgárságot kimenteni törekszik abból a nyomorból, amelybe a gazdasági, termelési és szerencsétlen pénzügyi viszonyok döntötték? ség, állig begornbolkozottság, mellyel idekünn fogadtatik minden eszme, indítvány, mely a központ egyes lelkes tagjaitól e lap hasábjain, vagy más uton-módon közénk, vidékiek közé származik. Tekintsünk vissza csak épen egy lépésre. Vagy nem. Nézzünk körül most. Az őszinteség, az igazi munkakedv, a patriár- chális kedélyes fraternitás vajmi fehér holló. Őszinte mosoly kevés, barátságos közlékeny- ség, egymás nézeteinek respektálása minus. Fáznak mindig s ha kettő együtt beszélget valamelyiküknek spalettás szobájábau, először megnézték, nincs-e az ágy alatt valaki, aki szavaikat továbbadhatná annak, akiről beszélnek, megtoldhatná, félremagyarázhatná, elcsavarhatná. Elvonulnak egymás elől, a társadalom elől s talán innen van, hogy odabenn oly kevéssé lüktet a katb. világi társadalom is. Legfeljebb csak a kolostorok körül. Mi ezt itt a vidéken, kasza-kapa mellett ítéljük meg . . . Mivel azonban a tisztelt szerkesztő urnák tulajdon képen tárczát Ígértem becses lapja számára, elmondok egy mesét is befejezésül. A czimét már odaírtam jóelőre czik- kem elejére. Volt egyszer, hol nem volt, még azon is túl volt egy vasúti mozdony. Ott állott készen a műhelyben tizenkét nehéz vaskereken. Tizenkét kereke, és minden legkisebb srófja ragyogóra volt kifényesítve. És a monumentális alkotásu gép _ érezte, hogy roppant erő lakozik benne. Érezte, hogy letudná gázolni a félvilágot, az erdőket, az embereket, meg a többi mozdonyokat. Várta is a boldog pillanatot, mikor majd
