Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-23 / 51. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár-Námfiti 1914. deczember 23. — Oh azok a haszontalan, kegyetlen muszkák. — Hát mindegyikkel beszéltél is nagy- mamuka ? — Beszéltem bizony. De legkivált eggyel, egy sebesült bácsival beszéltem sokáig. — Miért beszéltél vele olyan sokáig? — Oh kis leánykám . . . Az öreg asszony mélyen sóhajtott. Óreg szempárjában megrezzent a könnyű. Pedig minden erejéből vissza akarta fojtani. De nem sikerült. Sőt annyira nem sikerült, hogy a leányka is törülgeti szemét. Mert azokból a gyermekszemekből is hullani kezd a harmat. Az élet reggelének könnyei. Siri csendben történt e jelenet. Mintha a két gyermek, az öreg gyermek meg a gyér nekleány lelkében felszabadultak volna mindazok az emlékek, melyek csak az ő kis világukban rajzanak. Végre is a leányka cseveg: — Hát talán az a bácsi haza vágyódik — a családjába. — Csak a lelke . . . édes leánykám. (Kis szünet után, mely idő alatt Aranka homloka szinte kifeszült.) — Nem értem nagymamuka. Hogy a lelke. — Mikor elmondottam, hogy van nekem egy kis unokám, a ki perselyben gyűjtötte a krajczárokat, hogy szivart vegyek belőle a szegény sebesülteknek, hát erre a beszédre nagyon hallgatott egy ékesebb bácsi. Szegénynek, a lábát vitte el golyó. — A lábát ? — Mankón fog járni, ha felgyógyul . . . — Mankón! Sóhajtott a leány és kis kezeit csudálkozva kulcsolta mellére. — Hát a mint mondom, hogy nekem van egy kis unokám, olyan nagyon, de nagyon figyelt reám. Mikor pedig azt is elmondottam, hogy az én kis unokám nem ismerte a mamu- káját, bölcső korától én neveltem, hát mikor ezeket a szavakat mondottam, hát egészen közel jött hozzám. — Az a bácsi, aki mankóval fog járni. — Az ... az a bácsi. — És? — És mikor látta, hogy én elszomorodom és sóhajtok, hát elkezdett beszélni . . . — Az a bácsi. — Az a bácsi bizony. Azt mondotta, hogy ne szomorkodjon jó asszonyom. És adjon hálát jó lélek, hogy az Isten életbe tartotta a kis unokájának. Az a kis leányka még boldog. - Hiszen a nagymamák olyan jó mamák . . Hanem én, én ... az én kis leánykám. — Úgy bizony az ő kis leánykája. — Hogy hívják? — Bizony-bizony úgy elfelejtettem, meg nem kérdeztem. — Hát hijjuk úgy, hogy a mi kis leánykánk. — A mi kis leánykánk . . . — A mankós bácsi kis leánykája . . . — Az sem ismerte a mamukáját. Árva lett már a bölcsőjében is. Aztán a bácsi etette, nevelte. Mert nem volt ám annak a kis . . . — Mi leánykánknak nagymamukája. — Mint nekem édes jó nagymamukám. Az öreg átöleli a leányt. Mint a vénülő fának ágai szinte átfogják az uj hajtások virágát ... — Neked, neked édes kisleánykám. És mondotta tovább. Mikor már aztán felnevelkedett a kis árva csecsemő és olyan naggyá lett, mint te . . . . •— Én. mint én ? '— Mint te, hát akkor az öreg király harczba szólította az ő hü katonáit. És be kellett rukkolni; hirtelen, gyorsan, az első mozgósításra. Ott hagyta hát az a bácsi is kis árva leánykáját. — Hol hagyta? — A falu fogott fel rajta. A falu árvája lett a mi kis leányunk. — A mi kis árva lányunk. — És mikor ezeket mondotta a bácsi, a szeméből olyan nagy, gömbölyű könnyek poty- tyantak kardtól, puskától feltört kezefejére . . . — Sirt? Nagyon sirt? — Nem sirt Csak csendesen hullottak néma könnyei. Aztán mondotta ; itt az ünnep. Jön a karácsony. Mikor otthon voltam, gyűjtöttem, napot éjt egybetettem, hogy a kis Jézuskának küldhessem. És a kis Jézuska küldött is neki a múlt karácsonyra is egy kis bábot. Azóta összetört. De ő mindig mondogatta, hogy a kis Jézuska angyala megjelent neki álmában és Ígért — ha jó lesz — egy nagyobb bábot. — Egy nagyobbat? (Aranka olyan el- mélyedett szemmel kérdezte.) — Nagyobbat! De most már nem igen fog hozni. Az angyalok mind-mind elmennek a barcztérre, a mi hős katonáinknak őrizetére. A kis árvához nem jön le a magas égből senki sem 1 De senki sem. — Nagymamuka, — beszél a leány — angyalok csak az égben vannak ? — Szárnyas angyalok. — Nagymamuka, hát szárny nélkül is lehetnek angyalok ? — Ha jók, azok a kis leányok is . . . A kis Aranka szavát ebben a pillanatban elvágta valami. Valaki. Egyszerre, mintha elnémult volna annak a gyermeknek örökösen csacsogó ajka. * Hanem annál inkább tett-vett. Keresgélt, kutatott. Selyem darabokat, szalagokat kötözött, öltögetett. Mindig fürge eleven volt. Most egyszerre olyan komollyá változott. De milyen komollyá . . . Egyszer egy nap egyedül maradt otthon az öreg cseléddel. Még a nagymama cselédje volt Sári, mikor a nagymama is csak mama volt. — Sári, ha megteszel nekem valamit, megmutatom a bábomat — szólott a kis Aranka. — Bizony kár is úgy dugdosni. Mit vétettem én Arankának. • — No ne légy olyan gyermek Sári. Mindent megtudsz, édes Sári néni. — Ideje is, hogy megtudjam, miben töri a kis fejecskéjét. A leányka megragadta az öreg Sári kezét, aztán ellenállhatlan édességgel csacsogja . . . — Sári, megteszed te nekem, Sári néni édes, valami szívességet. — Hát hogyne tenném 1 — Menjünk el mi is a kórházba. Oda, a hova nagymamuka volt. A hova a szivart, a kalácsot, kávét meg a hósapkákat vittétek kosárban. Nem is kellett egyéb az öreg, hü cselédnek. Csak ennek a kis leánynak a biztatása. Milyen régen hordozza ezt a forró vágyat egyszerű lelkében. Mennyit példázgatott már ez irányban az öreg nagyságos asszonynak. El is jutott a kórház kapujáig, de az a szuronyos őr (a ki látszik, hogy sose is volt háborúban visszatessékelte.) A kosarat meg elvették tőle az ajtóban. Ő maga tehát szépen kint maradt. Egy vasárnap délután, két órakor ő maga kísérletté meg, hogy bejuthasson sebesültet nézni, siratni. De vissza neki 1 Kérdezték, faggatták: — Fia van itt? — Unokáját keresi ? Az öreg cseléd csak hallgatott. Nem tudott hazudni. Most azonban segítséget kap. A kis leánynak okosabb fejecskéje van, mint neki. De azért úgy tette, mintha elszörnyüköd- nék a terven. — Hát a jó Isten szerelmére, mit gondol Aranka ? — És te mit gondolsz, édes Sári néni ? Mélységes csend, hosszú szünet . . . — Azt gondolom . . . azt hiszem . . . — No mondjad már édes Sári néni, mit gondolsz ? — Azt, hogy Arankával talán beengednek. De, de kérdeni fogják ám . . . — Mit kérdenek ? — Hogy kit keresünk ? Kihez megyünk ? Kinek visszük? — A mi kis leányunknak, a kis testvérünknek. A mankós bácsi árvájának. —- Milyen okos gyerek — sóhajtotta az öreg. Nem mondotta ki, csak gondolta. — De mit viszünk ? — vetette oda csal- étnek a kérdést. (Mintha az öreg Sári néni már nem gyűjtött volna.) — Mit, mit ? — röpült fel a kis leány, mint a himes pillangó. Es szinte belengett a másik szobába. Akár ha szárnyai lennének. Még onnan is, a másik szobából is csattogott a hangja, mint a csicsergő madárkának, mint az ezüst csengőnek. — Még azt kérdi, mit viszünk? Es visszarepült a kis leány. Mintha a karácsony angyala hozta volna, úgy tartotta szárnyas karjain a pompába, a díszbe felöltöztetett nagy bábuját. Sári néni összecsapta ránczos kezeit . . . — A Dudukát ... a Dudukát . . . kiáltotta hápogva, kacsaszerü hangján. A legkedvesebb Dudukáját. — Azt. Őt visszük el a mi kis leányunknak. A mankós bácsi leányának. A kis árvának . . . És a két gyermek, öreg és fiatal gyermek örömei közt ott begyeskedett a felcziczomázott bábu. Érzéketlenül. A régi, mindig egyforma mosolygásával. Czifrább, ünnepélyesebb öltözetében. Es szemeiben nem csillogott könnyű. Ajakán nem hangzott sirás. Hogy ő neki most már búcsúzni kell innen. Szegényebb házba megy majd. Szegényebb kisasszony számba veszik majd. Hiszen a mankós bácsi árvájának bábja lesz már. Az utazási jegyet Sára néni váltotta. Most ugyan oda is érkezett talán a mankós bácsi árvájának falujába ? ölelő, beczéz- gető két karjába. A tanító háborús karácsonya. Irta: DR. WALTER GYULA. A fegyvercsörgés szokatlan zaját, amelyet néhány hó előtt a mozgósítás híre okozott, a lázas felbuzdulás, bámulatos lelkesedés és tüzes harczvágy lélekemelő megnyilvánulásai követték. Alig repülte körül a királyi szó a haza határait; alig rezegtette meg a harczi kürt a szivek húrjait, az Alföld rónáin és Adria hullámai felett a csatadalok mámoritó akkordjai hangzottak. Milliók és milliók lelkében lobbantak fel a lángok, amelyek Isten, a Haza és a Király gondalatá- val hősies elszántságra, haláltmeg- vető bátorságra gyulasztottak. Mintha szárnyakat kölcsönöztek volna a lég lakóitól, oly gyorsasággal özönlöttek vitézeink a lobogók alá, amelyek gyönyörű színeiben a nemzeti becsület, áldozatkészség és nagyság jelképét lengették a nyári szellő késői fuvalmai. Felháborítók, vérlázitók voltak igaz, a gálád cselszövések, nemtelen ármánykodások és gonosz aknamunkák, amelyek a megindult óriási mérkőzés külső indítékai gyanánt tekinthetők. Lehetetlen, hogy fel ne korbácsolták volna az érzések és szenvedélyek, a hajlamok és vágyak ama heves hullámait, amelyek csapkodásai örömmel elegyes csodálatot keltettek. Azokban a lelkekben minda- záltal, amelyeket ellenállhatlanul vonzottak a jogosult megtorlás utjai; azokban a szivekben, amelyekben a férfias elhatározások ébredtek: láthatatlan erők, titkos rugók működtek, amelyek — mint a gyöngyök a mélységek alján — szerényen elrejtőzve lappangnak. Azokban a kohókban aczélo- zódtak ezek az erők, amelyekben a lélek tehetségei forrnak. A kebel érzései izzanak. Az akarat hajlamai tisztulnak. Azok között az egyszerű falak között izmosodtak, ahol mint a fürkésző tekintetek kíváncsisága elől menekülő búvárok, az észrevétlen- ség csendjében fáradoznak „a nemzet napszámosai“.
