Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-25 / 47. szám
HETI SZEMLÉ Szatmár-Németi 1914. november 25. ontásnak forrását ebben a megelőző szellemi harczokban találjuk meg. Az emberszeretet meggyengülése, sőt hiánya zuditotta az ártatlan népekre is e rettenetes viharokat. A tekintély megvetése okozta, hogy ime az emberiség sorsa, üdve a nyers erőre, tömegre és a fegyverekre van bízva. És az a balga hit, hogy az emberi tevékenység és haladás egyedüli czélja: az anyagi jólét és az uralomra vágyás kielégítése. Ha a szellem harczának ilyen törekvései ellen vennők fel a küzdelmet: a békeség visszaszállna a népeknek leikébe, országába, tűzhelyeibe. Mert az igaz,békét a Megváltó hozta e földre. És ezt a boldogító békességet Krisztus Urunk a testvéri szeretetnek alapjaira helyezte. Erről a szerétéiről győzte meg a világot a maga példájával és tanításával. Sose beszéltek annyit a testvériességről, mint korunkban. De sohasem vétkeztek annyit ellene, mint most. A kapzsiság, az önzés, a nemzeti, szellemi javak és örökségek feláldozása az anyagért: erősebben elválasztotta az emberiséget egymástól, mint a hegyek, várak és sánczok. A mióta a társadalmi tekintélyt függetlenítették az Istentől és mindent csak az emberi észnek akarnak fentartani: azóta a szeretet, a jog és kötelesség viszonya teljesen felbomlott. Nem gondolják-e a népek fejedelmei, hogy a nemzetek veszedelmét jelenti, pusztulását, mikor az evangéliumi tanítást eltávolítják az iskolákból. — Istennek szentelt személyek ezek — válaszoltak a mieink. — Mivel foglalkoznak ezek a béke szüzei ? — Betegeket ápolnak ; tanítanak ; dicsekszenek a mi szolgáink. — Hát miért nem futottak el ők is, kíváncsiskodott egyik kozák. Hiszen az egész város elszaladt . . . — Hja, ezek a jó lelkek — válaszolják a mieink — egészen a jó Istenre bízzák sorsukat. Az orvos urak is elmenekültek. Ezek a jó lelkek, az apíczák itt maradtak 370 elmebeteggel, bolonddal és sok súlyos betreggel. Nem hagyhatták magukra ezen sze encsétleneket. Megsajnálták és itt maradik velük. Mind — egy szálig. Csaknem ötvenen. Mig ez a beszélgetés folyt . . . egész csapat kozák verődött már össze. Nagy csődület hallgatta a szolgálók beszédét. — Mindjárt láttuk, hogy ezek a békességnek szüzei lehetnek — beszélt az egyik értelmesebb altiszt. Nem is bántjuk őket egy ujjal sem . . . Sőt gondunk Jesz reá, hogy mások se nyúljanak hozzájuk. Daj Bozse . . . Köszöntek ... és elvágtattak. * Délelőtt 11 óra volt. Vendégek érkeztek a kórházba. Két városi ur kiséretében bérkocsin jött az orosz törzsorvos, egy alorvos és egy gyakornok. Behajtottak az udvarunkra. Lovas kozákok kísérték őket. Nagyon jói érezhették magukat, mert arczuk diadaltól sugárzott. És folyton nevetgéltek az összecsődült szolgaszemélyzetre. A törzsorvos tudott annyit németül, hogy megértethette magát. Nem tűrte, akarta, hogy izraelita ember tolmácsolja szavait. Körútra indult a kórházban. Megtekintette az I. és második pavillont. Láthatóan tetszett neki a rend és tisztaság. Nem győzte Szerető leikével fordul újra és újra a szent atya annak hangoztatására, hogy a jólét, a boldogság... a krisztusi szellemnek, az örök életnek munkálása nélkül e földön soha állandó és igaz nem lehet. Vajha Istennek úgy tetszenék, hogy mint a Megváltó születésénél: úgy az ő pápaságának, főpapságának kezdetén is, mint a békét hirdető és meghozó hangok szálljanak végig a föld egész kerekségén az ő szavai. A kenyér november 25 én túl nem a megszokott régi kenyér járja a világhírű búzatermő országban. A malmok és kereskedők csak keverve hozhatják a lisztet forgalomba. És nem lesz nullás liszt. A búzába árpát, a rozsba kukoriczát és burgonyát kell keverni. A pékek nem süthetnek luxus süteményeket. Meg kell szokni a kevert kenyeret! Szakértők állítják, hogy a keverékből sütött kenyér éppen olyan tápláló, sőt táplálóbb lesz, mint a fehér kenyér. Csak az ize lesz más ! Ez az iz naponkint eszünkbe juttatja — hogy háború van. A takarékosság nagy ideje. A kormányzat is figyelmeztetni akar ezzel a háborús kenyér izével, hogy a takarékosságot nem csak most, de a jövőre nézve is meg lehet, meg kell tanulni. Ha a béke idején nem tanultuk meg. Sőt nagyot vétettünk a takarékosság ellen. A magyar társadalom könnyelműen élt — a közelebbi pénzbőségek, váltóképességek és részvény mánia idejében. Még azután is. Fittyet hányt a legnagyobb és legérthetőbb pénzügyi igazságnak, hogy nem szabad többet költeni, mint amennyi a jövedelmünk. A legutóbbi évtizedben a fényűzés oly fokot ért el, mintha az emberek versenyre keltek volna, hogy ki tud elébb tönkre menni. Aszonyaink ruházkodását már a nagyobb jövedelmű férjek sem tudják viselni. A férfiak rendes jövedelmükéi mellékfizetésa nővéreket magasztalni. A sebesülteket is meglátogatta, valamint az irodát. Most egyszerre a kórházi igazgató lakását kívánta látni; de már ekkor a nyugtalanságnak észrevehető jelei között erősen érdeklődött, hogy nincs e itt valahol bomba elrejtve. És vájjon a hegyek felől nem lepik e őket meg a mieink ágyúi. Az ezekről való beszélgetés közben, mint a szélvész rohan be az udvarra egy orosz lovastiszt. Kipirult arczczal és örvendezve jelenti, hogy ismét megvertek egy magyar csapatot. A csapat nagyobb részét foglyul ejtették. — Hurráh 1 kiáltott fel a törzsorvos, szinte örömiltasan. Huráh! Aztán óhaját fejezte ki, hogy a kápolnába mehessenek. Áhítattal lépett oda be. Mélyen meghajlott és vagy tiz perczig imádkozott. Mire szívélyes búcsút intve — eltávozott. A főnöknő * nővérrel d. u. 2 óra felé fáradtan jött az ebédlőbe, a hol mi egybe- gyülve voltunk. Érdekes, hogy az udvarra, ha az orosz katonák a nővérekkel valamit beszélni akartak, mindig előre vetették a kérdést: — Magyarszki ? — Szesztriczka ? — Katholiczi? * Ebéd után ismét a kápolnába men tünk. * segédlelkérz áldást tartott. S a mi énekünk újra és újra felhangzik. Mikor e szavakhoz értünk : — Nagy Asszonyunk, mutasd meg, hogy nemzetünk . . . szinte elhallgattunk és elfojtott hangon végeztük be. Kisirt szemekkel, szótlanul bolyongtunk aztán be és ki. A kozákok minduntalan betekingettek a kerítésen. Köszöntésüket fej - hajtással viszonoztuk. De másként ügyet nek tekintették. A fő jövedelmet — speku- láczióktól várták. Úgy éltek, mint a szerencsejátékosok. Leányaink a kereső pályára özönlettek az egyszerű, polgári otthonból is. Mit ér ? A kereset a fényűző ruházkodásra megy. Hát bizony ráfér a mi társadalmunkra egy kis háborús tanitás. Meg háborús izü kenyér. Ez a háborús izü kenyér szimbólum, hogy Magyarországon a nemzet ellen vét, a ki a mindennapi kenyeren nem tudja megtanulni a takarékosság erényét. Megadjuk. Mi deresedő férfiak többször olvastuk, tehát mintegy átéltük azt a dicső történeti pillanatot, mikor a mi édes hazánk szintén veszedelemben volt. Es Kossuth Lajos pénzt kért az országgyűléstől, tehát a nemzettől a honvédség felszerelésére. És a rendek egyhangú lelkesedéssol, a tettekkel egyenlő erejű elhatározással kiáltották fel: — Megadjuk! * Ez a történeti pillanat ismétlődött meg most, mikor a nemzet kormánya a haza népéhez fordult. Ellenség fenyegeti hazánkat ma is. És barbár ellenség. A nemzet kormánya, miután már negyed esztendőn át tart a háború, csak most fordult az itthonmara- dottakhoz. És nem ajándékért. Nem áldozatokért. Csak kölcsönért. Tehát oly szívességért, készségért, a mit sokszor idegenekkel szemben is — felebaráti szeretetbői megteszünk. Mi pedig itt e hazában testvérek vagyunk. És a nemzet megmozdult. Nagyobbik része testének és lelkének oda fordult a harczterek felé. A hol a mi hőseink mindent . . . vérüket és életüket . . . adják oda a nemzetnek. És úgy értette meg a szót, mintha az ő lelkűkből szállana a kérés felénk. Az oroszlánoktól. A haldokló hősöknek búcsúzó ajkáról. A harcztérről, a hol az ellenség folyton szervezkedik. Újabb és újabb erőket visz. Rengeteg fegyvert gyárt ... És milliárdo- kat eszik. * sem vetettünk reájuk. Ők most már megszólítani sem naertek. ... És eljött az est. Az a csöndes szomorú alkonyat. És kezdete a zuhanó, hosszú éjszakának, melyről azt szokták hinni, hogy virradásra sohasem bontakozik ki Bizony, alig-alig szenderegtünk valamicskét. Minden legkisebb zajra felriadtunk. Milyen is a fántázia a nagy, hosszú, néma éjszakában. Kályhánk, mely máskor olyan meleg barátunk, most folytonosan nyugtalanított. Mintha a léghuzam is az ellenség mellé szegődött volna. Erősebben lélegzett., mint máskor. Szabadabban nyargalt a szél benne. S aszerint, a mint birta a nyargalást, hol gyöngébb, hol fájdalmas, fenyegető hangon dudorázott. Mi azt képzeltük, hogy talán elhullott vitézeinknek lelke tér vissza és viaskodik még most is az ellenséggel. Imádkoztunk. Éjfél pedig elmúlt, mikor kissé mélyebben elszenderedtünk. De kora hajnalban már ablakunk alatt vágtató kozák lovas-csapatok lármája ébresztett fel. Gyorsan felöltözködünk és a kápolnába sietünk. A házban nagy csend, — nyugalom. És a régi rend. Reggeli után érdeklődtünk, hogy merre, hova vágtattak a lovas kozákok kora hajnali órában. Mondotta szolga személyzetünk, hogy a városban, az itthon maradt csőcselék, ruthé- nek és vagyontalan zsidók gazdátlan házakat törnek fel, és raboltak. Ezekre lövöldöztek az őrök. És jól raegkergették őket. De nemcsak a városban, hanem főleg Szia tinán történtek ilyen dolgok. Csakhogy ott a kozákokkal gyűlt meg a bajuk. Bocskón is rémes tetteket vittek végbe. Sőt asszonyokat és leányokat is bántalmaztak. A gyárigazgató kaslélyába is behatoltak, a bútorokat összevagdosták. Még a zongorának sem kegyelmeztek, összevágták és beronditották.
