Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-08-19 / 33. szám
XXIII. évfolyam Szatmár-Németi, 1914. augusztus 19 33. szám POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. j Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , | Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. A hivő nemzet. Nincs erősebb, bátrabb és a maga igazságában bizni-tudó nép, mint a hivő nemzet. Á fönségességnek fénye övezi homlokát. A lelkiismeretnek hatalma biztosítja erejét, nyugalmát. Az alkotmányos magyar nemzet a hitnek, a kereszténységnek ölében született. A hit karjai vezetik ezt az árva, egyedülálló nemzetet Európa népeinek életébe. A keresztény hit ápolja érzéseit, nyelvét. Nyesegeti káros hajtásait. Védelmezi, fejleszti páratlanul szép faji értékeit. Örömeit megérti. Kedélyi és értelmi világának gazdagságát ismeri. Vele él a családi tűzhelyeken. Elkíséri mezeire munkái közben. Nagy, mélységes gyászaiban vele sir, gyászol. Hit és nemzeti érzés együtt, karöltve jár a nemzet utain századokról századokra. * * * És jön uj világ a magyar nemzet részére is. Az uj Magyarországban — világ szellem. Nem tántorodik meg. De látja, de szomorúan tapasztalja, hogy a nemzetet, melyet eddig a kereszténység és a nemzeti érzés együtt tartott, egybe fűzött . . . egyszerre csak ketté vágódik. Két ellentétes világnézet táborába osztja. Az uj időknek ro hanó, kiforratlan szelleme. Szomorúan látja, hogy megkezdődik nemcsak a vérvesztő kivándorlás tengeren túlra. De egyes töredékek, csoportok kivándorolnak a hit és nemzeti érzés világából is. És ők akarják képviselni a nemzetet, Hoidozni a közvéleményt. A tudomány és világszellem nevében elűzni akartair mindent, a mi a hit és nemzeti érzést táplálja. Felelős szerkesztő : BODNÁR GÁSPÁR. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. És félre akartak dobni mindenkit a világ- miiveltség nevében, a ki elméletüknek, eszméjüknek nem hódolt. A „nemzet lelkére kétségbeesés nem borult. Őrtüzeink kigyultak. Szellemi fegyvereink megmozdultak. Hitünk és nemzeti érzésünk győzelmében sohasem kételkedtünk. De nem hihettük, hogy ez a győzelem ily villámgyorsan elérkezzék. A magyar nemzet egy villám fényére, egyszeri ütésére hivő nemzetté leszen. Egy pillanat alatt egybe olvad. Egymás keblére borul a nemzeti tudat és érzés forrón, izzóan feillángoló pillanataiban. Elsepri a kétkedés, a hitetlenségnek szellemét. Éelboritja a tudományos elméletek alapján gúzsba szorított nemzeti felfogást. Ez a nemzet királyával élén a Mindenható Istenhez emelkedik, a kit e nép soha meg nem tagadott. Igazságának mérhetlen tudatában vallja és hirdeti, hogy csak egy Istent ismer: Keresztény őseinknek, apáinknak Istenét. Egy örök morált, egy erkölcsöt követ. Vallja, hogy világhatalomnál, miliárdnyi hadseregnél, büszke, korlátlan uralmu császárságnál van valami hatalmasabb. A mi diadalmasan emelkedik ki a földi erők és hatalmak között. Az örök erkölcsi igazság, melyet Isten keze ültetett a népek leikébe, mint megalkotta az örök világrendet. Ez az örök igazság népeket emel fel, ha követik. És nemzeteket ejt a bukásba. A porba.'A szellemi és anyagi bukás örvényébe. Ez az örök erkölcsi igazság, fényesen ragyogó sarkcsillag tündököl felénk. Európának komoran, sötéten elborult egén keresztül tör. Beragyogja a hivő nemzetek lelkének egét is. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Dr. Balikay Kálmán szemináriumi vice-rector czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kOzlése S korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A l íi |> megjeleni!! minden szerdán. Mi különbség van a hivő, az Isten hatalmában bizó nép és a maguk hatalmába, a gazdasági fejlődésnek mindenhatóságába kapaszkodó nemzetek közt 1 Most láthatjuk — igazán ! Halljuk Párizsnak morajló fqrradalmát. A franczia moráltól villámló és öldöklésre kész, feltépett nemzeti lelkiismeretnek zivatarait. Ismerjük az orosz nép, alattvalóknak felszabadulásért nyöszörgő lelkét. Nem vagyunk kárörvendők. De jogunk van gyönyörködni, lelkiismeretünket megnyugtatni, mikor Szent István birodalmának hivő honszerelemtől lángoló egységes, egybeolvadó népére tekintünk. Mikor hallgatjuk a nemzetnek egyszerre és egy eszméért, egy hazáért, egy boldogabb jövendőért lüktető szive dobogását. Népek életében ritkábbak ezek a nagy, felemelő, dicsőséges idők, mint az óriási üstökösök megjelenése. Szinte ott látja ez a nép, nemzeti életének egén megjelenni Konstantin tüzes keresztjét, hogy olvassa: „E jelben fogsz győzni!“ E jelben fogod megvédeni a keresztény magyar kultúrát a barbár Balkánnak és hatalmi mámorában elbó- duit orosznak világhóditása ellenében. * * * . . . Holnap Szent István napját ünnepli a nemzet. A nemzet, mely mindig keresve keresi első apostoli királyát. Hol vagy István király? Téged magyar kíván . . . Ez az ősi ének soha hatalmasabban nem szállott, nem tört ki még a nemzet leikéből, mint most. És áll a hivő nemzet nagy királyának Képek a háborús világból. A viszontlátásra. Hárman ültek a kupéban. Szótlanul, bideg arczvonásokkal, Mint az utas embereknél utazás kezdetén történni szokott. Mint talán tapasztalásból is tetszik tudni, az utazásnál nagyon gyakran két ellentétes körülmény adja elő magát. Tudniillik : konok szótlanság, merev bizalmatlanság, párosulva egyes gyanús szem- pillantásokkal, — ami aztán rendesen azzal végződik, hogy köszöntés nélkül hagyják egymást faképnél. Vagy — ez sokkal kellemesebb, néha talán érdekes is, — szives előzékenység, közlékenység, jóizü csevegés, sőt emlékezetes ismeretség. A minek a vége nem egyszer igy fest: nagyon fáj, hogy ez a mozdony ily hamar ide röpített. Köszönöm uram ez élvezetes perczeket. Ha sorsa erre vagy amarra hozza, ne kerülje el szerény házamat stb. stb. A mi három utasunk, magyar emberek szokásaként nyomban bemutatták egymást. Egy pap, őszbevegyült fürtökkel; és egy végzett jogász, eleven, mozgékony kis termetével, csinos öltözetével, ábrándos kék szemekkel. És egy katonatiszt. Még a kölcsönös bemutatkozás után is meglehetős idő kellett, hogy a siri csend megtörjön, a mi külömben elégséges volt arra, hogy mindenki kényelembe tegye magát, czigarettára gyújtson s egymásnak jól szeme- közé nézzen. — Az idők nagyon nehezek — kezdi a jcjgász — amit izgékony természeténél fogva várni is lehetett tőle — nem tudni mit hoz a jövő hét. Azt hiszem, hogy mire felébredünk, katonáink harczi sorban állanak. — Az meglehet, — szólott a katonatiszt. méltóságában teljes nyugalommal és sokat jelentő mosaly lebbent el ajkairól. — Megyünk — lelkesedett a jogász két karját felemelve, mintha legalább is öt muszkát akarna szétapritani. Megmutatjnk mi is tartalékosok, hogy nem csak parédának viseljük a tiszti ruhát . . . — Nos, ezt mondhatnám én is — fogta fel a szót a pap — ha el nem röpült volna már fejem felett az a kor, mikor én is ott állottam a harczi sorokban. S az én szivemet is hangosabb dobgásba hozta az ágyu-szó. — Hahahaha! — kaczagott fel a fiatal tartalékos, — ugyan tisztelendő ur kérem, mikor lehetett az 1 A pap az élemedett férfiú komolyságával mérte szemeit végig a fiatalemberen és ugyanoly higadtsággal szólott: — Akkor édes fiam, mikor ön még há- tul-gomboló nadrágot yiselt s a kis ábéczét tanulta. — Nemde iisztelendőséged regtmenis páter volt talán — kérdé a zavarba hozott fiatalember. — Igen uram. • — Nos, azok már csakugyan parádéznak a béke ideje alatt s uraskodnak a harczi időben is. A kor, melyben élünk, nagy dolog- talanná tette a papok hivatalát — folytatá a tartalékos tiszt ur kissé elbizakodva, — a polgári életben is. Elképzelem, mennyi dolguk lehet ott a hidegvérű katonák közt, kik elszántan, kemény szívvel lépnek a harczi sorba, hol a kemény viaskodás, harczi tűz és izgalom közt bizony kevés embernek jut eszébe, hogy ő még kis katekizmust is tanult. A bátor és vitéz katona, ki elszántan hagyta ott azokat, kiket szeretett, ki nem lát maga előtt mást, mint kettőt: az ellenséget és dicsőséget, kinek a halál egy szép szendergés, melybe mikor jut — nem tudja, de reá mindenkor készen van — már tessék megengedni, nem veheti komolyan a páter urakat. — Téved uram — feleié komolyan el- palástolhatatlan nyugtalansággal az őrnagy, (mert katonatisztünk ily rangot viselt) — téved. Ne higyje ám, hogy szegény katonáink blúza alatt szív helyett kő van; hogy az az ember, ki állásunk vas szigora alatt megfásulni látszik, nem tudja, hogy a katona is ember. Az embernek pedig Istene van, kihez ő — igaz talán nagyon kevésszer emeli fel szivét, de mikor felemeli, akkor mégis csak tudja, hogy nem generálissal, de az Ur Istennel beszél. Folytatása következik. r
