Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-15 / 15. szám
XXIII. évfolyam. /IM 15. szám. 1 Szatmár-Németi, 1914. április 15. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelés szerkesztő : l)r.' BAKKAY KÁLMÁN. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. | A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Etting-ei* dános tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyilttér sora 40 Aller. ----------------A lst|> megjelenik minden szerdán. I Pe 1 tá m a d ot t! Irta : Csernooh János dr., Magyarország herczegprimása. Tavasszal nvitolt sírok fölött járunk. Amit az ősz ('ltemetett, az uj életre kel. Ellenállhatatlan törvény húzza ki a csirákat, nyitja a rügyeket, bontogatja a bimbókat, tí az ember lelkében is megelevenedik a vágy az élet után. Nem alszik ki ez a vágy soha, de most itt az idő, mikor hangosabban jelentkezik. A tavasz törvénye uralkodik az emberen is. S az egyházi évnek is megvan a maga tavasza. Bár soha el nem hagyja a katholikus embert a halhatatlanság hite és reménye, bár soha meg nem feledkezik az apostol intéséről: Emlékezzél meg, hogy az Ur Jézus Krisztus föltámadott halottaiból, (1. Tiro. 2. 8.) mégis különös erővel tör ki belőle a hit husvétkor, az egyházi év lavaszi ünnepén. Ilyenkor nyitott sir mellett állunk. Derengő hajnalon sietünk oda az üres sirhoz és elragadtatással hallgatjuk az angyaltól az élet evangéliumát: A názárethi Jézust keresitek? Nincs itt: Feltámadott 1 Amit az adventnak sejtelmes heteiben mint reményt a szivünkben őrizünk, amiért a nagyböjt gyásza alatt éhezünk és virrasztunk: azt most-husvétkor diadalmas érzéssel kiáltjuk bele a világba: Hisz- sziik a testnek föltámadását és az örök életet. Hisszük, mert Krisztus föltámadott halottaiból, az elhunytak első zsengéje (I. Kor. 15. 20) Első zsengéje ő az elhunytaknak, akik mind föltámadnak. A holtak közül az elsőszülött ő (Kol. 1. 18.), mert amint ő a halálból ujraszületett,jugy njrasziilet- nek utána mind a holtak. Amint Adámban mindnyájan meghalunk, úgy Krisztusban mindnyájan meg- elevenittetnek (1. Kor. 15. 21.) Hiszünk s a mi hitünk biztos és csalhatatlan, mert megdönthetetlen tényen alapszik"? Krisztus feltámadásán. Ennek a nagy és üdvözítő ténynek az emlékezete a husvét ünnepe. Millió és millió keresztény ember ujjong és lelkesedik ezen az ünnepen, inert bizonyosságot nyert, hogy lelkének nagy tavaszi vágya az örök élet után nem üres álom és csalóka délibáb, hanem a biztos jövendőnek előérzése, a Teremtőtől beleoltott törvényes erőnek mozdulása, amely biztosan eléri czélját. Amint a földbevetett mag nem csalódik, hanem a természet biztos törvényei szerint kikéi, mikor a napsugár keltegeti: úgy az ember lelke az örökkévalóságba száll, mikor a harsonák hangja keltegeti. Boldog húsvéti hit! Uj nemzedéket neveltél ezen a földön. Az első husvét előtt a pogány ember legnagyobb átka volt a reménytelenség. Fájdalmas ellentét volt szivének meleg vágya és a halál hideg ténye között. Nem volt rá bizonyítéka, hogy a szivének van igaza, nem a halálnak. Szomorúságában vádolta a végzetet, amely az embertől megtagadta az örök életet (Ovidius). Halottjainak sírja fölött csak az emlékezés árnyait kereste. Az élet kialudt fáklyáját a pogány nemtők a sírokon lefordítva tartották. Mintha örökre kialudt voln-i. A keresztények a hit sugárzó alakját állítják a sírokra ezzel a a felírással: Föltámadunk. A keresztet szegezik a sírokra, amelyen TÁRCZA A. k&plciny-kongresszus. Irta: T1BAI KÁROLY. Jó lesz, ha ezt a néhány sort nemcsak a káplányok olvassák el, hanem mások is : papok és czivilek egyaránt. Hogy miért, az csak a végén sül ki. Minden becsületes történetnek — úgy dukál — hogy bevezetése is legyen. Ennek a históriának bevezetéséül szolgáljon az, hogy tulajdonképpen Ungváron kezdődött, ahol jó néhány évvel ezelőtt káplány voltam. Köztudomású dolog, hogy Un váron káplánykodni nagy sor. Nagyobb, mintha az ember püspök volna. Miért? — kérdik talán. Egyszerűen azért, mert püspök igen sok van a világon ; de „l'r ungvári káplánja, széles e föld kerekségén az én időmben csak kettő volt. Most már — az igaz! — három van 0 tempóra! O mores! Ungvári káplányságomhoz igen sok emlék fűződik. Ezek között a legkimagaslóbb tény az, amikor jó princzipálisom legfelsőbb elhatározásából kifolyólag a világ összes Ká- rolyainak Károlyává nevezett ki az egyszerű de sokatmondó „Karolisszime“ titulussal ruházván fel a dijak elengedésével csekélységemet és hogy e kinevezésnek látható jele is legyen, nem kutyabőrt nyomott a markomba, de reámadta a 17 éves, zöldes felleghajtó köpenyegét, amelyet azóta immár magam is 13 éve viselek „jó kedvvel s bőséggel“. Komolyan mondom, hogy zajos közéleti tevékenységemnek ez volt az egyedüli, felsőbb helyről származó, kézzelfogható elismerése. Bocsássanak meg — kérem — ha a bevezetésnél még egy kissé elandalgok. De . . . hiába I . . . vannak nekem más ungvári emlékeim is. Nevezetesen: itt követtem el a józan ész ellen az első merényletet, amikor — sajna! — a versfaragás mesterségére adtam az eszmék sokasága miatt forrongó fejemet. Itt történt az, hogy amikor a napi fárasztó munka után nyugalomra tértem, úgy éjfél tájban felvert Eperjesi bácsi, a harangozó és ezek voltak az én: „Kincses éjszakáim.“ Néha megesett, hogy éjfél utánig sem aludhattam és mikor reggel felé javában húztam volna a csendest, akkor zörgetett be hozzám a kórházi szolga és ez volt az én „Bíboros hajnal“-óra. Az sem volt ritkaság, hogy az első tanóráról zavart ki Pus néni, a bába: ezek voltak az ón „Borongás, mélabus "eggel“aim. Megtörtént az is, hogy javában ebédeltem és ebédközben ragadott ki valami hivatalos ügyben a látóhatáron megjelent pasas és ilyenkor igy sóhajtottam fel: ezek az én „Derült nappal“-aim. Az is előfordult, hogy délutánonként leültem kaláberezni és veszítettem derüre-borura: ki vonná kétségbe azt, hogy ilyenkor voltak az én „Víg oVd“im ? Szóval, változatos és költői volt az én ungvári életem minden tekintetben. És hogy hü legyek az elbeszélésben, meg kell még jegyeznem, hogy Ungváron hagytam két fogamat, viszont Ungvár nekem örökemlékbe adott egy elpusztíthatatlan — tyúkszemet. Ilyen ideális módon kvittolni Európában ember és város ,egymással még soh’ sem kvittolt! És most közkivánságra — áttérek a tárgyalásra. Egy enyhe, tavaszi verőfényes délben történt. Kifáradtan jöttem haza az ebédre. Alig vártam, hogy asztalhoz üljek, amikor főnököm ideadta a napi postámat. Meg se nézem, ha egy hatalmas boríték szemembe nem ötlik. Kíváncsiságból egy-kettőre felbontom, egy nagy kartonlap volt benne; rajta szórul-szóra a következőket olvastam: Tisztelt kartárs w ! Az igazság megsemmisítő erejével hat reánk az a tudat, hogy manapság, amikor a társadalom minden rétege kezdve a kéményseprőkön szervezetekbe tömörül, mi édes hazánk káplányjai, teljesen szervezetlenül, egyesületbe nem tömörülve, viseljük az élet terhének mindinkább reánk ‘ nehezedő súlyát. Ez továbbra igy nem maradhat 1 Jogos kívánságaink meghallgatásra sehol sem találnak. Nem csoda, hiszen külön-külön és nem együttesen hangoztatjuk azokat. Elhatároztuk ezért, hogy egy országos káplányi kongresszus keretében szervezkedünk, tömörülünk. Meg vagyunk győződve a felől, hogy e kongresszuson, amelynek idejét későbben fogjuk jelezni, a tisztelt Kartárs ur is föltétlenül megjelenik. Kartársi üdvözlettel : Kormos László, az országos káplányi kongresszust összehívó százas nagybizottság A) jelzésű 25-ös főosztályának C) betűs, ezimzéssel megbízott háromtagú küldöttségének elnöke.
