Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-06-04 / 23. szám
2 Szatmár, 1913. junius 4. újra és újra föladataink elsejéül jelölte meg e kettő megvalósítását. A fontosabbnak e kettő közül is a sajtó megteremtését mondotta. Nagyszerű oratio, a mit el nem felejthetünk. És ha igazán emléket akarunk állítani neki, az Ő testamentumának végrehajtásával tehetjük: ha létrehozzuk az egyházmegyei napilapot. Bucsuzásában ezt kötötte lelkünkre e kiváltságosán nagy lélek, a ki — úgy látszik — a sajtó szükségességének hangoztatásáért küldetett hozzánk s a kinek az Ur adja meg a mennyei dicsőséget! * Mayer Béla Zomborban születtt 1838. julius 19-én. Iskoláit születése helyén, majd mint a kalocsai egyházmegye clericusa Kalocsán, Pécsen és Bécsben végezte. 1862-ben szentelték pappá. Négy évig káplánkodott Kulán és Militiesen. 1866-ban került Kalocsára levéltárosnak s utóbb szentszéki jegyzőnek. 1870 ben Haynald érsek titkárává nevezte ki. 1881-ben kanonok lett, s a tanítónők épző igazgatója és főtanfelügyelő. 1888- ban nevezték ki czimzetes püspökké. Haynald bíboros halála után káptalani helynök lett. 1904-ben Császka érsek halála után előbb Majorossy püspök, majd ismét ő lett a káptalani helynök. Szerette a munkát. Igazságszerető, méltányos kormányzó volt. Önálló gondolkozása és pártatlansága miatt a papság mindig a legnagyobb bizalommal közeledett hozzá. Hogy rendkívül értékes beszédei és értekezései az utókorra is fennmaradjanak, az egyházmegye 15 espereskerületének kérelmére ezeket 1900-ban összegyűjtötte és sajtó alá rendezte a püspök. A csaknem ezer oldalra terjedő hatalmas mii első része egyházi beszédeit, másik része tanügyi beszédeit, harmadik része pedig tudományos értekezéseit tartalmazza. Gazdag kincsesháza e könyv a szónoki mestermüveknek, a mélyen járó gondolatoknak s egy fényes elme csillogó szellemességének. 1905. október havában, mint káptalani helynököt érte őt a kitüntetés : a király szatmári püspökké nevezte ki. Az ugyanekkor kinevezett Yárosy Gyula dr. kalocsai érsekkel s másik három uj püspökkel egyetemben nov. 3-án tette le a ki„HETI SZEMLE“ rály kezébe a hivatali esküt. De ekkor betegeskedni kezdett, rokonaihoz ment Zomborba, s a dec. 21-iki püspök szentelésen Rómában már nem jelenhetett meg. Városi érsek kinevezte őt a kalocsai főszentszék tagjává, így élt a püspök Zomborban, nagyon változó egészséggel, mignem szombaton szívbaja kioltotta életét. Temetése május 26-án volt óriási részvét mellett. A kalocsai főkáptalan két tagjával : Steécz György dr. és Povischil Rikárd dr. kanonokokkal képviseltette magát temetésén. A temetési szertartást Steécz kanonok végezte. A család a következő gyászjelentést adta ki: „Tetszett a mindeható Istennek, ki beláthatatlan gondviseléssel intézi földi életünk múlandó napjait, Méltóságos és Főtisztelendő Mayer Béla nyug. szatmári püspököt életének 75 ik és áldozárságának 51-ik évében a haldoklók szentségének felvétele után folyó hó 24-én esti 8 órakor Magához szólítani. Az elhunytnak tetemeit hétfőn, e hó 26-án d. u. fél 5 órakor fogjuk az Érzsébet-tér 5. számú gyászházból a Rókus-temtőben levő családi sírboltba örök nyugalomra helyezni. Lelke üdvéért az engesztelő szentmise áldozat pedig folyó hó 27-én délelőtt 9 órakor fog a helybeli róm. kath. plebánia-templomban az Urnák bemutattatni. Zombor, 1913. évi május hó 25-én. A nagyszámú rokonság nevében: fivére, id. Mayer Károly.“ A Pázmány-sajtó ügyében vettük a a következő levelet: Nagyontisztelendő Szerkesztő Ur! Engedje meg kérem, hogy az „Álljunk meg egy szóra“ feliratot viselő cikkre, mely engem támad nagy alapossággal, én is mondhassak nehány szót. 1. A dolog lényegére tartozó megigazitást a cikk megjelenésével egyidejűleg szives volt megadni Ön s igy a sajtó vagyoni állapotának fejtegetésébe nem bocsátkozom. A sajtó megvizsgált zárószámadást terjesztett a közgyűlés elé, mely azt elfogadta. Az elfogadott számadást megküldtem mindenkinek, kiről feltételezhettem, hogy érdeklődik iránta. Ha nem olvasták el s mégis bírálnak, az az ő dolguk. 2. Azon felhívásra vonatkozólag, hogy oldjam meg az ügyet, ez a válaszom. En a legilletékesebb helyen már megtettem a megoldásra szükséges első lépést. Hogy a megoldás nem megy most a hirtelenében nagyon érdeklődők óhajának megfelelő gőzerővel, arról igazán nem tehetek. Alapos munkát óhajtok végezni s ehez idő kell és pedig több, mint egy bíráló hírlapi cikk megírására szükséges. 3. Hogy a Pázmány-sajtó nincs kényszer- helyzetben, hogy a megindulása első két évét leszámítva soha olyan jól nem állott mint jelenleg, hogy van a legszigorúbb becslés mellett is legalább 25.000 korona tiszta vagyona, azt annak idején az átadás igazolni is fogja. Legyünk türelemmel, ne ítélkezzünk idő előtt, ne Ítélkezzünk a pletykázók handa-bandázása alapján. Mindenesetre nagy könnyelműség huszonkét év óta küzdelmek közt fennálló intézményünket alap nélkül sárral dobálni meg. 4. Nem neveltem utódot, magam voltam a Pázmány-sajtó stb. — mondja áz „Álljunk meg egy szóra“ cikk írója. Ebben van igazság. Nem neveltem utódot, magam voltam a Pázmány- sajtó ! Hát tehetek én arról, hogy a helyben lakó részvényesek vagy elajándékozták részvényüket, vagy neveket nem említek, eladták féláron akkor, midőn a sajtó nem adott osztalékot! Az 1912. évben tartott közgyűlésen bejelentettem, hogy csak egy évig fogom vezetni a sajtót. Felhívtam a részvényeseket, hogy gondoskodjanak egyénről, ki tovább vezesse a sajtót. Nem gondoskodtak ! Nem, mert ma garas nélkül nincs munka. Aki valamit tesz, azonnal kinyújtja kacsóját a baksis után. 5. A cikk személyemre vonatkozó és a sorok közt vaskosan gyanúsító részére, ha hü akarok maradni eddig követett elveimhez, válaszolnom nem szabad, nem is válaszolok. Akik ismernek, nem tételezik fel rólam a nekem tulajdonított szándékot; akik nem ismernek, azoknak hiába cáfolnám a nekem tulajdonítottak valótlanságát, nem mentenének fel, mert régen bebizonyult igazság, hogy „Calumniare audacter, semper haeret aliquid.“ Ratkovszki Pál. Ne felejtsük el, hogy a liberálisok, szabadkőmivesek ás szocziáldemokraták tolvajnyelvén „a klerikalizmus“ a kath. vallást, vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. Adakozzunk ajánló sorokat ir. Lirai lelkesedéssel kiált fel ezekben a sorokban: — Ki ne ismerné Paganinit? E varázslatos művésznek nevét ? Már majdnem egy évszázada, hogy a földben nyugszik, s az emberek képzetében még mindig frissen él az ő csodás művészetének nagy emléke. Bizony bár úgy lenne, hogy a szó, illetőleg a kérdés jogosult formájában vehetnék e felkiáltást. Fájdalom, a mi kultúránk, a mi műveltségűnk, a mi tudásunk, a mi képzeteink még nem oly általánosak a hazában, hogy ezt a szónoki formát a betűk jelentése szerint vegyük. Sok-sok idő, zenei érzékünk fejlődésének foka keli ahhoz, hogy édes mindnyájan ismerjük. Ezen idő felé haladó utat tördeli, nyitja meg a magyar közönségnek Hermann László, mikor Paganini életét, működését, csudás, geniális zenei talentumát, működésének világjelentőségét bemutatja. Bemutatja lendületes, szinte lebegő stilusu előadásban, úgy, akkép, hogy bátran nevezhetjük őt nem csak a zene, de az irás művészének is. Sajnálom szinte, hogy nem részletezhetem itt ennek a tüneményes életnek, (amely élet tele van szenvedésekkel és dicsőséggel nagy, világra szóló eredményekkel) egyre raegkapóbb részeit. Milyen érdekes például, hogy e lángeszű zenésznek is gyermekkorában felragyog a misztikus, szinte csudás elem. Mint a világköltőknél. Mint a nemzeti hősöknek élte hajnalán. A Géniusz az ő élete hajnalhasadásakor már jelen van. Kolumbus Kristófnak szülőföldjén látja meg a napvilágot. Még egészen kicsi korában világhírű zenészt jósolnak belőle. Anyja úgyszólván térdein játszadozik még vele, mikor egy éjjel álmában megjelenik egy Géniusz, kitől alázatosan kéri, hogy fiát hires hegedűművésszé avassa. Ez a Géniusz igenlőleg bólint. Kilencz éves még csak Paganini, mikor először lép fel nyilvánosan, s már 15 éves korában a győzelemnek és dicsőségnek koszorúi nyugszanak lábai előtt. Rendkívüli módon megkapnak a ge- nialis művésznek önvallomásai. A bohém élet, a könnyelműség, a már-már végzetessé válható léhaságok elmondása, az őszinteség, a mi ezeket a vallomásokat követi. . . igazán szinte megszitják a művész lelkének izzó kohóját, hogy lássuk mi közönséges, mindennapi emberek, mi hatása, mi forradalma, mi tisztitó ereje van a művészetnek. „Vándoréveiről,“ „bécsi szerepléseiről,“ arról a lázról, mely Paganini művészetének nyomán kigyul, nagy szakértelemmel, lendülettel és a kornak teljes ismeretével ir Hermann. A prágai ut megkap. Festése, beálli- litása művészi kezekre vallanak. Németországi útjaiban szinte tapsoló közönségnek szegődünk. Paganini hatását megértjük, hogy aztán megértsük őt intim életének pongyolájában is. És előttünk álljon az egész ember — Paganini. * Nos, mikor ezeket a szinte megelevenedő képeket, jellemvonásokat, részleteket át és átolvastam: akkor öntudatosan, lelkiismeretesen felelek is dr. Hubay Jenő feltett kérdésére : — Igenis, most már jól ismerem — Paganinit. Most már nem nyugszik reám nézve ismeretlenül vagy csak hevének hangképzetével százados sírjában ez a varázslatos művész. Szellemét is magaménak vallhatom. Mert tudom, hogy Paganini abban volt nagy, hogy egyesítette azokat a művészeti és technikai tulajdonságokat, melyek ő előtte egyenként nyilvánultak. Mert tudom, hogy ő nem boszorkánymester volt, de lángész, a művészek művészei közül való. S ha utánam, velem együtt ezren és ezren fogjuk igy e kedvesen ömlő előadásban megismerni a geniális művészt: akkor százakat és százakat, ezreket hódított meg Hermann barátom a zenevilág számára. És eljön az idő, mikor nemcsak az olaszokról, de rólunk is elmondják, hogy lelkesedésünk általános a zene iránt. Ez az eredmény pedig több minden anyagi tiszteletdijnál. ♦ Olvasom Paganini életrajzában, hogy temperamentuma szinte lehetetlenné tette számára, hogy hosszabb ideig egy helyütt maradjon. Mennyi rokon vonása van Paganini temperamentumából az ő élete Írójának, Hermann barátomnak ? A hódítás vágyából. A mindig felfelé való törekvésből. Hogy, szüksége van megértőkre, közönségre. Őszinte, igaz és jogosan várható kritikára. . . . Csak egy kis véletlen, hogy a mi Laczink nem a kolozsvári közönségé lett. Most pedig már bizonyos, hogy szeptemberben az ős koronázó városban, Székesfehérváron fog muzsikálni. Bodnár Gáspár.
