Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-12-24 / 52. szám

2 HETI SZEMLE Szatmár, 1913. deczember 24. egyszerű csillag nyomán; minket ne tudna útba igazítani a bethle- hemi csillagok miriádja? Nekik csak az volt a jel, hogy találnak egy gyermeket, pólyába takarva és jászolba fektetve; min­ket a feltámadás dicsőségében di­adalmas Istenember a maga egész fönségével hiv napról-napra, órá- ról-órára, nem kell messzire ván­dorolnunk, hogy fölkeressük, ő jön közénk, ő kopogtat ajtónkon és szivünkön s nekünk mást sem kell tennünk, mint kitárni előtte a szi­vünket. S mikor tennők azt inkább, mint ma? Uj korszak kezdődik a magyar katholicismus történetében. Lom­tárba került a szánalmas fiaskókat termelő „liberális katholicismus“ ! Helyébe a cselekvő katholicismus lépett. Megtelnek a templomok hí­vekkel és a szivek Jézussal. Reno- vabitur facies terrae. Ennek az uj korszaknak kará­csonya van most. Még sokan nem látják, nem értik e bethlehemi csil­lagot, de már sereglenek közelből és távolból pásztorok és királyok, egyszerű emberek és bölcsek egy­aránt, jönnek Isten szeretetétől ihletettek minden társadalmi osztály­ból, hogy hirdessék Krisztus orszá­gának eljövetelét, lélekkel és szív­vel sietvén Jézushoz Bethlehembe. Az Irodalmi Kör 1Y, estélye. Az Egyházmegyei Irodalmi Kör adventi sikeres szabadelőadásainak- koronája volt a negyedik, amely vasárnap délután folyt le a Cecil-egyesület nagytermében. Varjas Endre volt az előadó. A legelfogulatlanabb kritika alapján az előadás a nagy tehetség és mű­veltség munkája, gyümölcse, az elért hatás leírhatatlan. Többet nem mondok, hallani kellett azt beszéljünk mostanában csalásról. Hogy a kis Jézuska, meg az angyal-világ is csaló­dás, képmutatás. Oh csak csalódásról, meg képmutatásról ne Írjunk mi most barátom ! Angyal-szivek vannak. Lesznek. Mi azokat kiirtani, megszüntetni soha se’ fogjuk. Ba­rátom ! Ne legyünk barbárok, csak azok ne legyünk . . . Hüledezve hallja, hallgatja a fiatal iró ezeket a szavakat. Talán bizony levették lá­báról az öreget. Ellágyult. Vagy előkészüle­teket tesz az — agylágyulásra. — Szégyelnék gyermekeim közé menni. Kiégne a szemem otthon. Az enyémek kö­zött. Es a karácsony estéjén reám vigyorog­nának gúnyosan a fényben úszó ablakok, ha én ezt a czikket közölném. Siri csend. Mély hallgatás. Kinos fész- kelődés . . . — Barbár vagy öcsém . . . hangzott a szó, mintha a mélységből hangzanék. És . . a főszerkesztő darabokra tépi a kéziratot. — De uram I A mi hivatásunk 1 — De öcsém ! — Ahhoz nincs joga ... — Kéziratok nem adatnak vissza, öcsém. És jót teszek veled öcsém. Mert ha ez a papiros valamikor, nem is olyan sokára, ke­zedbe akadna . . . nagyon szégyelnéd ma­gadat. Pirulnál. Nagyon pirulnál. A fiatal iró vette kalapját. Dühösen ro­hant ki az ajtón. És rohanásában azt hatá­rozta el, hogy ilyen klerikális újságba többé tárczát sem fog Írni. A deresedő, komoly főszerkesztő pedig csendes, humoros mosoly­gás közt mormolta . . , az igazán a mi nyelvünkön megszólalt tanítást, mely az embernek Istenhez vezető útjáról szólt. Lábas Erzsébet polg. tanárképző növen­dék Krüger Aladárnak egy igen érzéses és tartalmas költeményét adta elő osztatlan tet­széssel és páratlan sikerrel. Kovács Gyula dr. rendezésével, élveze­tes magyarázattal párosulva gyönyörködtünk szebbnél-szebb vetített képekben. Az adventi cziklusos előadásokat Szabó István praelatus-kanonok, az Egyházm. írod. Kör elnöke zárta be elragadóan szép, nagy- sulyu, jelentős beszéddel. — Az adventi előadások a vegére ju­tottak, úgymond. Az advent latin eredetű szó, jövetelt (adventus) jelent. Az egyházi évszakban is lefoglalt név. Emlékeztet ez azon 4000 esztendőre, mely alatt az emberi­ség a Messiásra várt. S vájjon, miért vágyott reá? Mert kínzó sötétségben volt. A tévedé­sek útvesztőjébe jutottak az elvek minden tekintetben. Ebből várta a világosságot, a napot, a lelkek napját, a Krisztus napját. S a lelkek napja Betlehemben fölragyogott. Vi lágosságot hozott, bókét hozott, határozottsá­got adott az élet irányának. Az advent emlékeztet hát arra a hosszú várakozásra, amelyre az emberiség renaissanca következett. De úgy telszik, hogy ma is ég felé tör a kívánság „Rorate coeli desuper,“ mert sokan nem látják ezt a napot, mert nem akarják, félnek tőle, hogy ne világítson át vékony dongájukon. Sötétben bujkálnak, sivár, tartalmatlan életök. Ez a modern po­gányság rosszakaratú. A régiben meg volt a vágy a világosság után. Az újnak feje: Lu­cifer. Félrevezet, ámit. Nincs-e hát a jóknak ma is okuk, hogy várják az Isten gondolatának megszületését. Most is várakozási idő van. Munka a fő, hogy az emberiség újabb renaissance elkö­vetkezzék. Minden helyes ismeret elfogad­ható eredménye és czólja meghódolni az örök igazság előtt. Már oszladozik az advent, és e kíván­sággal : „Gloria in exeelsis Deo, et in terra pax hominibus bonae voluntatis“ zárja be az elnök az adventi cziklust. (mm. dr.) Adakozzunk a Saittlapra! Yallásellenes-e a magyarországi szabadkőművesség?*) Irta : MEZEY GYULA. Budapest, 1913. decz. 21. Két szabadkőmives-irat ismertetése al­kalmából azt a nagy jelentőségű kérdést ve­tette fel Bernát István: vájjon radikális irányzata mellett a hitükben erős, a múltat megbecsülő, a jövőért áldozatokra is kész férfiak minő magatartást tanúsítsanak ezen irányzatokkal szemben s lehetnek-e a sza­badkőművességnek tagja vagy sem ? Az ő véleménye szerint erre a kérdésre lehet ugyan igennel is felelni, de ezt az igent igen erős feltételek közül legelsőnek igénytelen nézetem szerint mindenesetre annak kellene lenni: hogy a magyarországi szabadkőmű­vesség szorosan megmaradjon működésével a „Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy“ belügyminiszterileg 1886. évi jan. 20 án 2223—VII. sz. a. jóváhagyott alapszabályai­nak keretei között, melynek 2-ik § a azt mondja: hogy a „szabadkőművesség czélja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti sze­retet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása“. Ezen nemes czélok érdekében kifejtendő munkásság ellen bizonyára senkinek sem lenne észrevétele és azoknak támogatására mindnyájan a legnagyobb készséggel fordít­hatnánk és fordítjuk is időnk, erőnk és tu­dásunk azon részét, mely kinek-kinek az élethivatásából folyó kötelességek teljesítése után még rendelkezésére áll. Kétségtelen *) A szabadkőművesség, melynek magyaror­szági páholyairól, illetve ezeknek túlnyomó többségé­ről, a legmegbízhatóbb forrásokból merítve már is­mételve kimutattuk a radikális és vallásellenes irány­zatot, városunkban is szervezkedik és a „királyi mű­vészet“ igazi ezéljait nem ismerő intelligencziánkat — a positiv hitüeket is — akarja a félrevezetés és ámítás hazug álarczában meghódítani, úgy tüntetvén föl ezek előtt ezéljait, hogy minden vallásellenes ten- denczia távol áll tőle. Jelen ozikkünket ogy protestáns férfiú, a magyarországi szabadkőművesség egyik igen alapos ismerője, a gazdatársadalmi ős kulturális moz­galmak egyik buzgó harezosa, Mezey Gyula, a ki a szatmári nagy gazdagyülésen való szereplésével olva­sóink előtt sem egészen ismeretlen, irta a szabadkő­művesség destruktiv és vallástámadó törekvéseit oly élesen megvilágítva és meg nem czáfolható adatokkal oly fényesen beigazolva, egyúttal a kérdést illetőleg annyira perdöntő adatokat tartalmaz, hogy különösen a szatmári szabadkőmives alakulások alkalmából, a vallásos irányzatnak általában, a keresztény magyar álláspontnak különösen s ezek utján a nemzeti egység nagy érdekének teszünk szolgálatot, a mikor a tanul­mányra különösen fölhívjuk olvasóink figyelmét. — Ezek a fiatal óriások nem tudják ésszel felfogni, hogy más a mi életünk és más az élet. * Pár esztendő múltán. — Hova, hova öcsém ? — Hát nem tudja bátyám ? — Mit ? — Hogy nekem már kis feleségem van. — Azt tudom ! — Hogy nekem már egy nagy fiam van 1 — Hiszen még csak néhány hónapja ! — Az mindegy. De mosolyog. De ál­mában az angyalkákkal játszik. — Nos ? — Hát megcsináljuk mi is a kará­csonyfát. — És? — Es, és . . . hát ölünkbe vesszük a kis angyalszívet. Aztán . . . — Aztán ? — Aztán elgondoljuk, mily boldogság lesz, milyen földi mennyor-zág lesz az, mikor a mi kis fiunkhoz is . . . megérkezik . . . eljön a kis Jézuska ... Mondotta a mi fiatal Írónk és elrohant. A hamvas fejű szerkesztő meg derűs mo­sollyal mormolta: — Kezdi az én öcsém érteni, hogy . . . más a mi elméletünk és más — az élet. * Újra pár esztendő múltán. A karácsony közeledik. A mi fiatal, szinte komoly férfi­úvá érett családapa az ő édes feleségével azon tanakodik, vitatkozik, hogy hát : — Mit hozzon a Jézuska ? Alig kezdenek azonban beszélgetni, berohan Laczika, meg Margitka . . . — Psz ! Hallgassunk 1 — Tudod már, apjuk? — Mit lelkem ? — Hogy a gyermekek meg ne érthes­sék, mit beszélünk, beszéljünk madárnyelven. Tudod, ezt a beszédet még akkor tanultuk meg, mikor már már boldog jegyesek let­tünk. Mikor azt akartuk, hogy csak mi ket­ten értsük . . . Meg a jó Isteni — Pompás ! És kezdődik a madárnyelv-beszéd. — Voltráállál máriálli a bazárdebazár- álliában ? (Voltál e már a bazárban). — Voltralam, sokok széprele mindene- zes vanillalla ottlala. (Voltam és sok szép minden van ott). — Mitlalala vettélélél ? (Mit vettél ?) — Vettelelem egy paparipallatát és egy kardalolorlott. (Vettem egy paripát és egy kardot.) Laczi fiú ámulva, szótlanul hallgatja ezt a titkos beszédet. De furfangos kis eszén nem fogott ki ez a beszéd sem. Mosolyogni kezdett és szüleinek nagy ámulatára emigyen szólt a beszédbe: — Csákókótrállét nemtrelem kapkap- rakok ? (Csákót nem kapok ?) * E pillanatban kopogtatás hallatszik. — Szabad! — Isten hozta . . . Isten hozott . . .

Next

/
Oldalképek
Tartalom