Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-12-03 / 49. szám
XXII. évfolyam. Szatmár, 1913. deczembep 3. 49. szám. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Ha echo volna . . . Szatmár; 1913. decz. 3. (+) Jorgensen, a nagy dán iró, a converliták finom in tűi f iójával a legrejtettebb csodákra bukkan, a melyek fátyolos sötétben maradnak még a kegyelem világosságában élők előtt is. Különös nyomokat vizsgál. Lent az örvényes mélységekben, az élet profundissimáiban kezdődnek. De fönt a szentség magaslataiban vesznek el. Jörgensen — nem úgy, mint Szt. Ágoston, a ki cédrusokat lát összeroppanva, apostolokat Judássá változva — nézi azokat, a kik sötét lelkek voltak és királyaikká nőttek, cloacában úsztak és angyalszárnyakat bontottak, dantei utakat járlak be és rémes iszonyatok infernójá- ból küzdötték föl magukat. Valóban csodálatos nyomok. Sárosak, feketéllők, de végre a glóriák fénylő özönében ragyogók. Hangjuk durván dübörög lentről, de profundis — és diadalmasan csendül meg fönt, in excelsis. A Magdolnák, az Ágostonok, a a Cortonai Margitok nyomai ezek. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. Az aljasságból fönségre jutottaké. A kiknek nyomait jó olvasni, hogy herosoknak készüljünk. Hogy nyugtalanokká, elégedetlenekké váljunk. Hogy otthagyjuk a kényelemnek, a közönségességnek szélesre taposott országutját. Hogy ne legyen beállítva a mértékünk grammokra, de mázsákra. Hogy megértsük és valljuk az evangélium sokat kívánó türelmetlenségével: — Ne csak annyit, a mennyit kell,,de a mennyit lehet! És a Jörgensen-látta nyomok azt beszélik, hogy sokan — a kik mélyebbről kezdték — vannak előttünk, hivó szavakkal sürgetnek a törpéktől lehetetlenségeknek hitt erőfeszítésekre. . . . Úgy gondoljuk legalább, hogy Jörgensen ezt olvasta ki a mérhetetlen magasokba vivő nyomokból. A leghosszabb és leghősiesebb útból, a mit csak emberlélek megjárhat. Es nem magának olvasta ki . . . * * * Itt a mi tájainkon lefokozott vágy tál anságban élünk. Határunk a kell, és azt is messzinek érezzük. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Ettiug-ei* JAnos tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése I korona--------------- Nyilttér sora 40 fillér. --------------A lap megjelenik minden szerdán. A jörgenseni jelszót: a mennyit csak lehet — nem ismerjük. Már a kell is sok, a lehet pedig lehetetlen. Fölvetettük — hogy csak a jelentősebb tervekről szóljunk — a katholikus egyesületek centra- lisálását egy kultúrpalotával; szervezeteink egységes irányítását egy egyházmegyei igazgató által ; a napilap megteremtését a Pázmány- sajtó telkén épített bórház és egy könyvkereskedés jövedelméből; sajtónk fejlesztését s ezzel tanítóink ainbitiójának fölébresztését elemi iskoláink számára irt és sajtónk által kiadott tankönyvek utján; az Irodalmi-Kör vándorelőadásait egyházmegyénk városaiban — még egy fáradt válivonást sem kaptunk válaszul. Két esztendeje agitálunk az egyházmegyei sajtóalap megteremtése érdekében — megmozdultak huszan, a kik erejükön fölül nagy áldozatokat hoztak. De meg lehet-e az a sajtó alap az ezrek nélkül? Majdnem negyedszázados a nyomdánk és most talán bérbeadására gondolunk, ha godolunk egyáltalán sajtónkra. Nemrég Organizátor a szükségAlkony a Campagnári. ügy búcsúzik el a nap a Campagnától, Rómának a magyar pusztára emlékeztető sivatagjától, mint a haldoklók, akiknek kevés az idejük és sok, nagyon sok a mondani valójuk; mint akik telesirják utolsó pillanataikat, s a terhes könnyfátyolon rezdül meg a lelkűk. Mint az anya, akinek gyermekei fürtös fején törik meg a szeme s még egyszer, utoljára akarja megáldani a kis családot. Mint az ifjú, akinek még oly sok energiája van, oly sok tennivalója lenne a világ körül. De sietteti valami, az a valami, amit az embereknél halálnak, a magnál meg a természet vastörvényének nevezünk. Ha csodájára járnak a déli, olasz égnek, amelynek felhőtlen kékje olyan mint egy ártatlan gyermek ragyogása, úgy meg kell csodálni az alkonyati eget is, mint egy nagy művész utolsó remekművét. Mert művész a nap. Művész, mikor reggelenkint megtöri a sötétséget, mikor darabokra szaggatja az éjszaka árnyait s a fekete, tornyos felhőket világgá kergeti; mikor korongjával befutja az eget s útközben fénybe, ragyogásba, csillogásba borit eget, földet. De a legnagyobb művész akkor, mikor megáll az esti ég peremén s a csendesen, lomhán fekvő Campa- gnának küldi utolsójjstenhozzádját. Ilyenkor beleönti mindenét az alkonyatba, kirakosgatja sok szépségét, színeire szedi önmagát. Ilyenkor elmúlik a reggel csillogása s a Campagoára terülő sötét foltok felett ki- gyulnak a nap színei. Először csak a fehér mellékszinei jelentkeznek, mint amolyan csendes praeludiumai grandiózus oratóriumoknak. S aztán kigyul a szinek tömege, a haldokló nap befutja a szinek skáláját. Az aranysárgára halvány vörös fátyol borul, mintha messzetüzek gyorsfutása volna; a haragos vörös meg valami nagy csatatérré teszi az eget, ahol még az elébb kardok villogtak, ágyuk dörögtek, most már azonban minden a háború adója, a kiontott vér. S mig a sugarak utoljára még egyszer bekalandozzák az eget s lázas, halotti csókkal átölelik a Campagnáf, a nap eljut végső pontjához. Alatta a tenger morajló hullámai ringanak, mögötte meg foszlányos, fekete fátyolba burkolva hallgat a Campagna. A körülötte szétszórt dombok városkáiban kigyulnak az éj társai, a sárga fényű gázlámpák s a Campagna vaksötétségébe belevilágitnak a pász tortüzek szétszórt fényei. Melankolikus mindig a Campagna. Olyan, mint valami sárga 'testű, nagy halott. Körülötte, rajta, benne sírok, fölötte a halál rémei, a halál követjei: a láz, a malária. Ha süt a nap, lázas álmát alussza, szellő nem rezdül, élet nem pezsdül, csak fullasztó, ma- láriás lehellete szedi áldozatait: azokat a bus-tilinkós, sápadt arczu ciociarokat, pásztorokat, akiknek vonásain úgy tetszik mindig nekem, mintha a maláriás halált olvasnám. S az éltetadó nap megfosztja a Oam- pagnát az élet jeleitől. Lehorgasztott fővel, sápadt színnel kezdik a fűszálak a haldoklást. Olyan bus ez a haldoklás; s annál busább, mert az emberek életében is párja van. Olyanok ezek az árva fűszálak, mint a mi tüdőbetegjeink, akik napról-napra fogynak s akiknek sötét szemkarikáiba, az arcz két lázas rózsájába beleírta a halál a nevét. Egy biztos Ígéret, hogy nemsokára jönni fog. S a learatott földet, a buzavetóseket ilyenkor a nyár végén fölgyujtják az olaszok, mintha segíteni akarnának a pusztulásnak. S a Campagna hátán sárga és fekete foltok tarkán váltogatják egymást. Nagy a különbség a két szin között, de itt mindakettő egyet jelent: halált, pusztulást. Szépség kiséri az árnyat. Á temető rothadó csontjait tarka gyepszőnyeg s feslő-fa- kadó virág födi be. A korhadó fakeresztek fölött bókoló ciprusok gyászolnak s legalább egyszer egy évben, halottaknapján, az emlékezés kijár hozzájuk. így van a Campagna is. Sárga, fekete, aszott hátára ezüst hímzéseket raknak az olaj erdők. Szigetek a Campagna sivárságának tengerében. Itt-ott egy- egy kiásott sir, ház avagy egész város. A múltak emlékei, a múlté, amikor még a Campagna a jelen nagyságában élt s nem a múlt dicsőségén rágódott. A turisták és régészek úgy térnek vissza a múlt emlékeihez, mint a késői unokák az apák sírjához. A halotti nótát pedig a vihar fújja. Az Lapunk mai száma ÍO oldal.
