Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-02-05 / 6. szám
XXII. évfolyam Szatmáp, 1913. februárius 5 6. szám HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Egy évre Félévre ELŐFIZET — 8 K — f.- 4 , - , Felelős szerkesztő : Negyedévre — 2 K — f. Egyes szám ára 16 fillér. VARJAS ENDRE. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár. Laptulajdonos A SZATMÁR - EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése I korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------A. l:i |> megjelenik minden szerilHn A Krisztus-probléma.- P. BUTTYKAY ANTAL előadása. — Nem póz, ha idegenbe fülelve idézem a külföld szomszédságában dúló jelszavak egyikét : Christus ist abgethan . . . Tehát elhallgatott Krisztus? — Dehogy, nem hallgatott el — teszi ellenvetésül száz ajak. De akarják, hogy elhallgasson. Már egyszer elhallgatlatták. Kit? Azt a názáretit; a lázitót, azt a kellemetlen er- kölcstanitót, azt a békételen, nyugtalan valakit. Hallgasson el most is! Ellenség ma is. A mi kultúránk ellensége. Ezt mi nem hisszük. Ám ez a kiáltás mind erősebben hangzik, mint egy messze vihar közelgő zúgása, próbálkozók, akarnokok ajkán, sőt már itt is, a Hargita tölgyei közt is mintha süvöltene ez a vihar s rázná aKárpátok fenyveseit — Homo dif- ficilis. Deus difíilicior. Nehéz ember. Istennek még nehezebb. Élvezhetetlen. Mi még nem vesszük észre, előttünk nem eléggé hangos provokáló ez a kiáltás. Elfelejtünk lapozni annak a profundisimákkal szélmalom módjára hadonászó belletrisztikának köteteiben, amelyik nagy izgatottsággal siet rávilágítani a Krisztusarezra s onnan leszállani az ő lelkének mélyeire, de nem azért, hogy abban megfürödjék, hanem hogy járjon körülötte egy botor embernek, egy az Istent kagylóval kimeríteni akaró törpének félszeg fogalmával. Nem vesszük észre, hogy ez a bellesztrika kevésbbé naivul, de annnál fonákabban a a theologizálás vitorláinak számitó alkalmazásával elkezd a történeti Krisztusból a fantáziák országába való Krisztust faragni. Eltünteti a valóságot, hogy jelenséget csináljon belőle. Vagy arról az ideális emberről áradó zik, a kit eszményül szeretne (sic!) ugyan magának, ám a nyomábalépés föltétien kötelezettsége nélkül. S mikor látja, hogy ez nem ér semmit, kése, szive, esze beletörik, magára ölti a tudományosság mezéi, elkezd különböztetni az evangéliumi Krisztus és a Szt. Pál Krisztusa közt, a lágyság, gyöngédség, a részvét, szóval az érzelmek hullámverésének görgetője és az erő, a csattogó hatalommal évezredes helyzeteket átalakító Krisztus között. Ellentéteket hámoz ki magából az evangéliumból : Jánosnak a felhők magasáról lesikló és a synoptikusok földi port taposó Krisztusából; a hagyományok forró légkörében évezredeken át tiizoszlopkétit világitó Krisztus s a ma átéléseinek vagy hitbeli megközelítéseinek, megsejtéseinek Krisztusa is szembe kerülnek egymással; a biblia s a Krisztusregények vezéralakja egymást taszító szélsőségek. Dis- tingvál a nélkül, hogy a történelem nagy istenemberével számolna. Csinál a názáreti Jézus mellé egy Krisztustorzót. Micsoda merészség ez! Kitől ? Attól a fenkölt (?) embertől, a ki a szabadságot egy tőrőlszakadt autonómiával megadja magának, hogy úgy és olyan lehessen, a milyen lenni akar a ki azonban ezt meg nem adja annak, a kinél közelebb senki sem fért az emberiség szivéhez; a ki megmondta, hogy magához fog vonzani mindenkit, magához. Azzal a kategorikus imperati- vus-szal, a meJy isteni hatalom ! S az ilyen erővei, az ilyen hatalmi szépségekkel túláradó istenemberrel szemben hangzik — több frivolsággal, mint szellemmel: — Christus ist abgethan. Vége van! Vagy ha még nem, vége lesz! Mi ebbe bele nem nyugodhatunk! Nem lehet milliók lelki világát, a múlt és jövendőség alapjait sarkaiból kiemelni. És ez a Krisztus-probléma : hogy nem lehet kiforgatni. Habár a jelek azt mutatják, mintha hitele ingadoznék s az erkölcsi sápadtság az elmúlás szemfödelét teregetné Reá s az ő társadalmára, még azokból is, a kik a legszentebb prostitucziójához, befolyásolhatóságuk és öntudatlanságuk révén statisztálnak és asszisztálnak, ezekből is^előtör az öntudat, hogy nem megy, nem lehet, mert — nem szabad ! Miért nem szabad ? A krisztusi morálnak, a minél emberebbé fejlesztés vérre! me;:pecsételt programjának nem lehet letűnni a lelkünk egéről, mert ez az elv, igazság, egy nagy történet, visszafelé : az emberiség szellemi és érzelmi megneve- lődése; s egy csinálódó történet a jövőre: az emberiség reménye a még mindig elérhető jobbulás felé. Nekünk ilyen kilátások kellenek, s ezeket senki sem tudja adni, csak a Krisztus, a ki már egyszer megváltotta, sokszor és sokakban megtisztázta, megújította a világot. Nézzük meg a ma fölszinen levő, szerencsétlen őrjöngőnek mámorát: Nietzché ét. 0 az akarat tultengésével az embert a hatalom tetőpontjára véli emelni — s összetörik! Egyedüli nimbus e kettéhasadt szív körül, hogy pár százat, pár ezret, sikerült ideg rárigatózásba ejtenie a béke és fegyelem egyensúlyozó erőinek karikirozása révén. Mekkora argumentum a nietzschei filozófia csődje mellett azok tömörülése, a kik bizalmatlan szemmel néznek az önmagukat s másokat egyaránt marczangoló s körmük alól vért eresztett tobzódókra, a kik a Krisztust még legjobban megközelítő szokratesi életvezetés elégtelenségére is reá mutatnak abban a bürökméreggel telt pohárban, a melyik mindössze egy adag erkölcsi knikebeint s nem harmonikus finálét illesztett az önismeret nagy zászlóvivője életének végére. Ha végigsiklik tekintetünk e vergődések fölött s megpihen azon a nyugodt Krisztus- arezon, érzem hogy a bizonytalanságok és kalandos bölcselkedések útvesztőjéből hazakerültem. Ebben a lélekkel tele Krisztus tekintetben megtalálja a férfiúvá lenni akaró önmagát, az erős asszonnyá lenni akaró azt, a kihez mindig nyugodt szívvel megyen, hiszen nem unhatja meg. Nagy ez a christologia; döntő érvényű sokak tépelődésére, biztos irányítás megany- nyinak reménylő készségére* Idehoztuk a Krisztus problémát, mélyére néztünk, mert nem engedhetjük, hogy ez a fönséges arcz egy perezre is elhalványuljon. Tenui eum, nec dimittain. Tartjuk, el sem bocsátjuk, a perczek egymásutánjában is oldozgatni akarjuk. Az arczról leolvassuk a gondolatot s kifejtjük belőle a magunk számára a kötelességet. Kezdődjenek el az áldozathozatalok, a melyek mellett eddig eloldalogtunk. Nem arról van szó, hogy konfiteorokat mondjunk utczahosszat, ezeket más formába szeretném önteni. Az egyiket őrtűz formájában megmutatta Krüger, hivatkozva arra, hogy nekünk tömörülnünk kellene egy szerv körül, a mely megvédi és fölsorakoznunk egy organizáczió ellen, a mely botránkoztató módon eléktele- niti a Krisztus-arczot: és ez a sajtó! A mienk mellett — a másikkal szembe! De van egy másik. Találni-e nálunk Krisztusnak, az ő világának termőföldjéből a művészet terén csak egy csipetnyit is ? Ebben az országban százezreket dobálnak el kulturczimeken. Ebből a keresztény művészet ápolására vájjon mennyi jut? Ki nem látja elveszni a Krisztus gondolatait az ikonográfia elsekélyesedésében ?! Én nem kövér angyalokra, glóriás szentekre gondolok, én a művészetben a keresztény erkölcsöt szeretem látni, nem a deka- dencziát. Azt a törekvést, a mely az eltévelyedés megrajzolásában egy árnyékolással a bűnözés gonoszságát tárja fel és thémát ad az embernek elmélkedésre. A harmadik eset az, Krüger is említette, — úgy látszik, egy gyékényről valók vagyunk, — hogy egy apathiát, sőt antipat- hiát látok minden kifejezetten keresztény irányú socialis, társadalmi szövetkezéssel szemben. Az a magyar ember, a kinek szive táján a barátság melódiái rezgettek, a kinek elei olyan jól tudtak a verbunkos melódiájára tánczolni, ha egy socziális összetalálkozásról van szó, járnak egymás mellett mint idegenek, szembe kerülnek ellenlábasokként. Csak legalább megférnének egymás mellett és ne lennének egymás ellen. Csak ne néznénk el egymás próbálkozásai és vállalkozásai fölött azzal a szerencsétlen hyperkriticismus- sal. Ha valaki közelit felénk egy ideával, ne fagyasszuk belé a jótékony lelket ezzel a tilalomfává merevedett arczkifejezéssel, hogy fidonc, nekem ez nem kell. így nem lehet megállítani a magyar kér. társadalom kévéjének oldódását. E hárem téren szeretném észlelni a Krisztus arcz inspiráló tekintete nyomán a lendülést. De a magyaroknak, keresztényeknek, speciell katolikusoknak annyi kifogásunk van befelé, mikor a Krisztus arcz utánzásáról van szó. Azt mondják, nem jól kópiázzák nekünk.,Nem jól ? Én szívesen megyek abba az iskolába, a hol tökéletesebb Krisztus-profilt mutatnak, és megcsókolom a tökéletesebb Krisztus-idea megmutatójának lábát, azt mondom : Te vagy a ki érted a jelent s a jövőt, bízom benned. De mig ezt a tökéletesebb Krisztus-arczot nem tudjuk megmutatni, addig legalább a testületi szellem, az együvétartozás érzete — ab, nem — tudata álljon elő s léptessen elő mindnyájunkat ne a második sorba, de előre — a rajvonalba !