Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-05 / 45. szám
XXII. évfolyam Szatmár, 1913. november 5 45. szám HETI SZEMLE <V *1 POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 8 dollár Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Etting-er János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------A laj> megjelenik minden szerdán. A kath. nagygyűlés napjai november 8—11. Katholikus Testvérek, ott legyünk a seregszemlén! A belmisöió. Irta: BODNÁR GÁSPÁR. II. Ott hagytuk el az eszmecsete folytatását, hogy igenis a belmissiő nem szünetel a mi Egyházmegyénkben. Most is négy öt helyen folyik a munka. Templom épités, plébánia visszaállítás vagy alkotás munkája veszi fel a belmissiő szálait. Egykor elnéptelenedett hitközségekben, vagy más újra keletkezett telepeken. És ezek a missiók nem csak hitéleti, hanem nemzeti, szociális szempontokból is jelentősek. Örvendetes és megnyugtató jelenség, hogy az Egyházmegye több helyen az állam harmonikus támogatásában, jól felfogott érdekeinek istápolásával is találkozik. Organizátornak a belmissióról írott cikkét már azért is nagyia becsülöm, mert kapóra jött. Ez alkalmat nyújt abban, hogy végre olyan dolgokat is elmondjak, a mik régen a begyemben vannak. Mert jártam ám én is a Tisza- és Szamosháton. És érintkeztem a néppel. A tanyákról, járhatatlan utakon, messze földekről a templomba gyűlt magyar földmives néppel. Cselédséggel. Béresekkel. Felesekkel, konvencziósokkal. Önálló és afféle zsellér néppel. És érintkeztem közvetlenül. Lelkileg. Mikor megnyílik a szív, hogy kiszakadjanak a sóhajok. Az elnyomott keservek, bajok. És az a kis öröm is, a mit a magyar ember eldugni, eltakarni nem tud. Ismerem hát e népnek egész lelki világát. Jártam prédikálni, gyóntatni, szabad előadásokat tartani. Ismerem a csengeri, pátyodi, fehérgyarmati népet. Csak a legutolsó alkalmat emlitem, mikor egy gyönyörű oltárkép benedikálásának ünnepén fungáltam. És egy népes búcsún vettem részt például Jánkon. Mondhatom, édes uram, a lelkem sirt örömében. Elámulíam azokon a felemelő tapasztalatokon, a miket ott szereztem. Nem csak a zsúfolásig megtömött templomok, nem csak a szószéken csüggő szemek és tekintetek markoltak az én lelkembe. Hanem az a benső élet, az a bit, az a lélek megnyilvánulása, a mit én éppen a messzeföld- ről, a tanyákról, a szomszédos templomtalan és úgyszólván magukra hagyatottnak látszó földmives, munkásnép egyéniségében éreztem. Az a jelenség például, hogy éppen a Tiszahát Rómájában, Beregszászban, oly vidéknek, közeli és távoli községeknek, tanyáknak, telepeknek népét láttam együt ... a szószék, a gyóntatószék és templom körül, mely nép a kálvinisták közé ékelve, valóságos példaképe a kath. hitbuzgalomnak és — áldozatkészségnek is Bizony igaz, bizony úgy van, hogy igenis a nagy Hámnak és mindazoknak, kik utána jöttek, mindazok vetései és nagy áldozatai nem hullottak kősziklákra. Termő földre találtak. Nemcsak ott, hol templom és iskola van. Hanem azon, azokon túl is szétszóródtak, eljutottak a magvak ... és gyökeret fogtak. És mikor egyszer . . . most legutóbb, nem is oly régen, éppen a Szamoshát egyik községéből, egyházi beszédem megtartása után visszafelé jöttem, keresztül a vidéken, jó magam is láttam, hogy a közeli és távoli messze földek felett szomorú károgással, nagy csapatokban szállanak a varjak. És éreztem, mikor a lelkem erre arra szárnyalt, hogy bár meleg kupéban ülök, mégis átfutja lelkemet valami fájdalom. Valami szomorú elégedetlenség. Belesápad az arcom. Majd kipirulok a hatása alatt. Mert kérdések zaklatnak, a miket magamnak teszek fel: — Miért kell hát mégis úgy lenni, hogy Az utolsó saint-aubin-i szerzetes. LOUIS VEUILLOT. A saint aubin-i szerzetesek nem menekültek Francziaországból, amikor kitört a forradalom. Csekély számmal voltak s tágas, nagy kolostoruknak csak egy szárnyát népesítették be. Czelláik mind ugyanazon folyosóra nyiltak. A forradalmárok vad kegyetlensége nem kimébe meg a szegény, bízó szerzeteseket. Egy téli éjszakán betörtek hozzájuk s egymásután legyilkolták őket egynek, a legfiata- labbnak kivételével. Ez a legtávolabbi czel- lában lakott és elmenekült, mielőtt a gyilkosok odaérkeztek. Alig tett néhány lépést a klauzurán kívül, az gondolata támadt, hogy nem érdemes menekülnie, életét úgy sem mentheti meg: egy-kettőre rábukkan a vérszomjas sereg. Letérdelt tehát és várta a halált. Néhány órát fázódott a hóban, fagyban, de a gyilkosok csak nem jöttek. Végre hát felállott és elindult menedéket keresni. Szegény emberek könyörültek meg rajta, befogadták kunyhójukba és rejtegették egész idő alatt, amig az üldözés tartott. Mikor aztán egy kissé nagyobb volt a biztonság, visszament a kolostorba, amely a véres éjszaka óta magánosán, elhagyatottan állott és borzalmainak emlékével riasztotta magától az embereket. Küszöbét azóta senki sem lépte át. A testvérek hullái még azon a helyen feküdtek, ahol legyilkolták őket s azután rendbe hozta a feldúlt kolostort néhány régi, hü szolgával, akik ezidőtájt szintén visszatértek. Aztán csendesen éldegélt itt bosszú éveken. Imádkozott, elmélkedett, végezte a szerzetesi officiumokat. Keveset beszélt s még kevesebbet látták mosolyogni. Egy viharos estén két utas menekült be a kolostorba. A szolgák értesítették a szerzetest, aki maga menteléjük és személyesen szolgált nekik. Az utasok egyike koros férfiú volt, beteges, szenvedő vonásu ; elfogultnak, csaknem félénknek látszott. A másik, ennek fia, mintegy 20 esztendős. Miután ettek, ittak és jól felmelegedtek, az atya indulni akart. De mivel a vihar egyre dühöngött, a szerzetes azt tanácsolta, hogy töltsék az éjszakát a kolostorban. Az ifjúnak is ez volt a véleménye és óhajtása.-- Atyám nem akart bejönni. — mondotta mosolyogva — rossz fogadtatástól félt; én majdnem akarta ellenére kopogtattam a zárda kapuján. — Ez igaz, — szólt a másik — és nagyon hálás vagyok a nem várt vendégszeretetért . . . Mégis nem szeretném itt tölteni az éjszakát . . . Arczán benső küzdelem árnyéka sötétlett és inkább hebegett, mint beszélt. A szerzetes marasztalta. — Ne ellenkezzék — mondotta — van sok üres szobánk; készítettek elég helyet nálunk a forradalom alatt . . . — Igen, igen, — sietett félbeszakítani az utas — hallottam beszélni róla ... De megszűnt a zivatar, folytathatjuk utunkat.. . Borzalmas mennydörgés és vad szélroham vágott a szavába . . . Elhalványult. A szerzetes figyelemmel vizsgálta arczát. — Hallja atyám? — szólt az ifjú. — Mi történnék velünk az utón ebben a szörnyű időben s ebben a késő órában ? — Hány óra? — kérdezte férfi egyre sápadtabban, miközben gépiesen kihúzta óráját. A szerzetes az óra után nyúlt és mint aki fölismeri a tulajdonát, nyugodt méltósággal vette kezébe. Ezt hagyta czellájában azon az éjszakán, amikor a gyilkosok elől menekült. Ez az, jól ismeri. Mozdulatlan arcczal, a megindultság jele nélkül adta viszsa. — Maradjon itt — szólt az ifjúhoz. — Feküdjék le és pihenjen nyugodtan ebben az ágyban, amely az utolsó saint-aubin-i apáté volt. — Ön pedig — és itt az atyához fordult — jöjjön velem. Van egy szobám, ahol talán ön is fog tudni aludni. — Olyan komoly és határozott hangon beszélt, hogy a férfiú ellenmondás nélkül állott fel és követte. A szerzetes elvezette a folyosó végére a saját czellájába, ahonnét elmenekült a vérengzés éjszakáján. — Itt — mondotta az utasnak — talán kevésbbé lesz ki nos a nyugalom . . . Ebben a czellában nincsenek vérnyomok. A férfi térdre hullott. Az utolsó saint- aubin i szerzetes áldóan emelte fejére kezét. — Nyugodjék testvérem — mondotta szelíden s azután távozott. Lapunk mai száma ÍO oldal.
