Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-10-29 / 44. szám

4 vében a repeki jegyző éltette a plébános szüleit. Hideg őszi napon, amikor már oly nél­külözhetetlen és olyjn kellemes a sokszor megénekelt őszi napsugár — ünnepelni meg a felsőkerepeczi templom felszentelését és az uj plébános beiktatását, nem minden jelentő­ség nélküli. Ősz volt ott, a társadalmi eré­nyek, az áldozatkészség erénye virágának lankadása, ölelkezve egy nagy nevelő szen- vedelmes munkaerejének lankadásával és egy félévszázados munkásnak fáradt alkonyával, utolsó bucsusugarával. Ki egykor, a szent Alajos irodalmi társulatban „Iránytű“ stb. dolgozataival Kölcsey Parainesisét közelitette meg, 41 népnevelő esztendő küzdelmei után 77 év hajlott korával rozoga lakásból, homá­lyos templomból szerényen búcsúzott: „Az Isten törvényének utján megtartottam népe­met 1“ Utódának fényes ünnepére csak em­lékét, szellemét küldte el. És ez beszélte el: „Légy erős, mert én fáradt voltam, végezd el a munkát, a mit én már nem bírtam, légy napsugár, az, amire hivatva te vagy 1“ És az ünnep örömét vigan is vette szárnyára az őszi szellő. Szárnyalva vitte el a munkácsi temető hideg sírjához, mert fel­melegedtek az uj napsugártól. Szebb lett, kalászosabb a vidék, szebb a plébánia, de legszebb a templom. Az uj idők hálája ke­gyelettel zarándokol a múltak kialudt szik­rájához és a régi időknek kikorhadt, de be­csülést érdemlő fájához. Jegyzetek, Vegyesházasságok Szatmáron. Régóta panaszkodunk már azért, hogy a szatmári katholikus közönség lagymatag hitében, közönyös katholikus mozgalmainkkal szemben. Ha talán meg teljesiti is a szorosan vett hitbeli kötelességeket, arra már semmi­féle agitáció sem tudja rávenni, hogy hitel­veiből levonja a szükséges következtetéseket s érvényesítse azokat a köz- és magánélet minden vonatkozásában. A figyelmes szem­lélő ennek okát jórészt abban találja, hogy katholikusaink másvallásu többség közé vannak ékelve, amelynek a mienktől külön­böző, szabadabb hit- és erkölcsi elveken nyugvó világnézete átalakító hatással van a katholikusok lelki világára és akadályozza az intranzigens katholikus közszellem kifejlődé­sét. — Ámde ez egyrészt adott helyzet, amelyen változtatnunk nem lehet, másfelől nem is olyan legyőzhetetlen akadálya az erő­teljes katholikus közszellem kialakulásának, amint azt Németország példája mutatja. Ki­tartó munkával le lehetne azt küzdeni. Csak­hogy van ennél nagyobb baj is, sokkal ag­gasztóbb jelenség, amelyen tudnánk változ­tatni, ha komolyan akarnánk. De nem aka­runk. Értjük a vegyesházasságokat. A ve­gyesházasságok káros következményei a há­zastársak, főleg pedig a gyermekek hitéletére annyira nyilvánvalóak, hogy nem szorulnak bizonyításra. Csak kivételképpen fordul elő, hogy vegyesházasságokból származó gyerme­kek hithü, öntudatos katholikusok legyenek. — Előttünk van egy statisztika, amelynek adatai szerint a szatmári plébánia területén 1903. elejétől 1907. év végéig 146, az 1908. év elejétől 1912. végéig pedig 225, összesen tehát 10 év alatt 371 vegyesházasság kötte­tett. Még ennél is többet mondanak a kö­vetkező számok: az 1903 — 1907. években reverzálist adott a mi javunkra 57 fél, a re­formátusokéra 17; a következő öt év alatt 65 esetben történt megegyezés a katholikus fél és 50 esetben a református fél javára. Ahol a vallást ennyire másodrangu szempontnak tartják a házasságkötésnél és ahol ennyire kevés gondot (a katholikusoknál hanyatló arányú gondot) fordítanak a gyermekek val­lásának biztosítására, ott ugyan hasztalanul reménykedünk a kath. közszellem megerősö­désében. A vörösek „irodalma.'''' Szegény Homok Erzsi ugyancsak meg­járta a vörösek pártkongresszusán; úgy le­szedték róla a szenteltvizet, hogy még mu­tatónak se maradt rajta. Homok Érzsi ugyanis a Népszava tárczarovatának közutálatban „HETI SZEMLE“ álló hősnője, aki a Vonagló falvakban végzi csömörletes vonaglásait. Ezt Népszaváéknál irodalomnak hívják és mindeddig azt hitte Révész elvtárs, hogy ez kell az elvtársaknak. Azonban — ah mely csalódás — a sok vo- naglástól felfordult még az elvtársaknak a disznóságok iránt jól berendezett gyomra is és — tisztesség ne essék szólván — a mos­tani kongresszuson ki is adódott a tartalma. Hát ez az, amin nagyon csodálkozunk, amit nem tudunk megérteni. . . . Elvtárs urak 1 Kénytelenek vagyunk önökkel szemben is Révész elvtárs pártjára állani. A Vonagló falvak igenis irodalom — az igaz, hogy szociáldemokrata irodalom. Mit akarnak önök a Népszavától, Révésztől ? Csak nem ájtatos legendákat vagy hazafias történeteket, vagy más „polgári erkölcs“ alap­ján álló elbeszéléseket ? Ismételjük : a Vonagló falvak szoczláldemokrata irodalom és ha önök­nek ez nem tetszik, akkor önök nem szoczi- áldemokraták, akkor dobják ki programjuk­ból a szabadszerelem elvét, akkor ne legye­nek istentagadók, egyháztámadók. De amig önök ezen elvek alapján állanak, addig bi­zony legyenek tetszésükre Homok Erzsi vo- naglásai is. Ha egyszer leültek a vörös Inter- nacionale asztalához, akkor egyék végig a vörös étlapot, még ha béka is akad közte. Egy sajtópör. A herczegprimás nevének pediglen tisz­telet adassák. Leromlott erősségek, harcz nélkül elve­szett positiók, tehetetlen megnyugvások kese­rűsége örömre forduljon, hogy a herczegpri­más rágalmazói ellen sajtópört indított. Mert eddig Arany János utszéli vándora volt a magyar katholicismus. Az élet ország­úján nem ösztökélte, sürgette a haladás. Ballagott csöndesen. S ha kevély fogatán vágtató lócsiszár sárral beverte: nem porolt. Félreállt és letörölte. S ime, azok vakmerő­sége nőttön-nőtt. Utóbb már egyenesen sár- szállitó kocsikban hordták a sarat és csöbörrel, lapáttal zúdították a piszkot az élet ország­újának szerény, de a sárban már-már elme­rülő vándorára. Lapok sokasága él ma szen- záczió híján abból, hogy az egyházat támadja, intézményeit gúnyolja, papjait piszkolja, veze­tőit rágalmazza. A kinek ez nem tetszett, annak eddig reformátussá, zsidóvá, vagy mohamedánussá kellett áttérnie, akkor békén, rágalom, szitok és gúny nélkül gyakorolhatta vallását. Mostantól fogva nekünk, katolikusok­nak is meglesz a jogunk : Csernoch János herczegprimás fölmarkolta a rádobott sarat és visszavágta a piszkolódó arczába. Sajtópört indított a Nap ellen, a mely megrágalmazta. Hiszszük, hogy a herczegprimás legkö­zelebb időt szakit arra is, hogy az Úttörőt, a Népszavát, stb. bepörli azokért a förtelme- kért, a melyeket e lapok mindazzal szemben megengednek maguknak, a mi nekünk szent és drága. És hiszszük, hogy néhány toliban­dita lecsukása és az érzékeny pénzbírság végre is megállija e lapokból kitörő sárfo­lyamot. Az utszéli vándor kocsira kap és pattogó ostorral tanítja rendre az országút söpredékét. Egy böjti fölmentés. A radikális lapokban nagy fejtegetések jelennek meg a böjtről. A mi böjtünkről. Méltóztatnak ugyebár gondolni, hogy nem valami ajánló sorok garnirungjában tá- lálják föl ezt a modern embernek nagyon is megemészthetetlen valamit, a mit gúnyos mosolyok kíséretében intéztek el eddig. De most fölháborodva tárgyalják. Mert jelentkezett Valaki, a ki épenség- gel nem kicsinyli le az Egyház böjti ren­delkezését, annyira nem, hogy egy péntekre fölmentést kért az abstinentia alól, mert a szomszéd monarchia hatalmas ura véletlenül pénteki napon látogatta meg. A trónörökös kérte ezt a felmentést. Tehát látuivaló, hogy a trónörökös bőjtöl, ez a nagy ur nem mer húst enni. Hát persze, hogy fölháboritó valami ez. — „Ha Pityi Palkó rendeli alá a maga lelkiismereti dolgait a papoknak, a papok Szatmár, 1913 október 29. akaratának, (minden iskolás gyerek tudja, hogy a böjti parancs nem tesz különbséget világi és egyházi között) ezt helyeselhetem vagy nem helyeselhetem — ha szabadgon­dolkozó vagyok, sajnálhatom is Pityi Palkót, amiért lelkiismeretét nem tudja emancipálni a ráerőszakolt gyámkodás alól és a legpri­vátabb ügyeibe is beleszólást enged a világ dolgait megmerevedett és élettelen dogmák (A böjt dogmája, huh!) mércéje alá állító papoknak. Akkor azonban, amikor a trónörökösről van szó, akkor, amikor a jövendőbeli ural­kodó a maga egyéniségének, a maga akara­tának irányát éppen olyan korlátlanul fogja rányomni a monarchia két országának kor­mányzására, mint ahogy azt a mostani ural­kodó rányomja, közügy lesz az ilyen legpri­vátabb ügyből is, mert teljes joggal érdekel­het bennünket az, hogy ennek a jövendőbeli uralkodónak milyen lesz az egyénisége?“ Hát hova is jutunk, — töprengenek a kis hamisak. Hogy mer valaki bőjtölni még, — különösen akkor, ha trónörökös — az ő megkérdezésük nélkül? A vallás bacillusaitól mentes szabadgon­dolkozók szerint ebben nincs logika, mert ha a monarchiában legalább húszmillió nem bőjtöl, a trón várományosának illenék leg­alább minden második pénteken tartózkodni a hústól. A monarchia sok millió embere nem jár templomba, tehát a trónörökösnek tapintatból is legalább egy hónapban egyszer el kell mulasztania a vasárnapi szentmisét. Aztán hányán nem gyónnak, tehát a trónörökösnek legföljebb minden tizedik esz­tendőben volna szabad szentségekhez járulnia. Sőt ha valóban figyelmes és tapintatos ural­kodónak készül, bizonyos elemekre való te­kintettel ki kellene az esztendő egyes hónap­jait választania, a mikor szabadon gondolkodik, és más hónapokat, a mikor semmit sem hisz. És ezek helyett, mit csinál ez a trón­örökös ! — No azért még nem következik el Jeruzsálem második pusztulása Mert a ki ilyen tiszteletreméltó aprólékossággal meg­tartja vallásának minden parancsolatát, az nem fog senki lelkiismereti szabadságára törni. De az is bizonyos, hogy azt sem en­gedi meg, hogy statáriumot tartsanak az Égy ház jogai fölött. És van még egy jelentősége a trónörö­kös böjtjének: példát adott arra, hogyan kell a gerinczes embernek hite szerint élnie! Egyházmegyei Sajtóalap. Az ifjúság foglalt le magának egy lapot az egyházmegyei sajióalap összehozásának tör­ténetéből Es teleirta szivének tüzes lelkesedésével, bizalmával, meg azzal a vigasztaló reménység­gel, hogy az a generáczió, amely életének tava­szán, már oly komolyan átérzi a sajtó fontos­ságát és érte áldozatot hoz, az a generáczió nem is fog nyugodni, mig meg nem teremti a jelen életének legszükségesebb szervét, a sajtót. Kis, apró zárdái leánykáktól a polgári nőképző komoly törekvésű jelöltjeiig, rövidnag- rágos gimnazistától a kék talárist hordó iheolo- gusokig az egyházmegyei sajtóvasárnapon min­degyik benső örömmel — érezve, hogy a leg­nagyszerűbb tettet csélekszi — hozta meg nem kicsinylendö áldozatát. Maguktól vonták meg, tizóraijukról mondottak le, de filléreiket csillogó szemmel dobták a sajtóvasárnapi perselybe. Ilyen szép muzsikát, tavaszos kaczajnt, még nem hallott persely soha. Es micsoda türelmetlen várakozásban ég­tek ezek a fiatal szivek, mig megtudták, hogy mennyi is volt pénzben az ö áldozathozataluk eredménye. Pénzben talán ki lehet számolni, de igaz értékeiben ki tudná megmondani, hogy mennyit nőtt a mi sajtóalapunk a fiatal apostolok va­sárnapján . . . Azokkal a fillérekkel szivöket is odaadták a katholikus sajtónak. Es ezek a fia­tal szivek izzó hevülésükben terjesztői is lettek orgánumainknak. Vasárnap óta nem nyugosz- nak, mig olvasót, előfizetőt is nem szereznek lapjaiknak. Ez a fiatal gárda nagyszerűen sokat adott. — Nem filléreket, de lelkét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom