Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-10-22 / 43. szám

HETI SZEMLE

Szatmár, 1913. október 22.

November 9.-én. vasárnap reggel 8 órakor a Mária Kongregácziók által a nagygyűlés tagjai részére tartandó szentmise és közös áldozás.

V211 órakor 1. nyilvános {ünnepélyes) ülés.

Délután 2 órakor a Kath. Népszövetség diszülése. V25 órakor német és tót szentbeszéd és ájtatosság 5 órakor magyar szén beszéd és ájtatosság után eucharisztikus-kör- menet a Sz. István bazilika körül. 6 órakor a Mária Kongregácziók diszülése.

November 10.-én, hétfőn reggel 8 órakor szentmise. Délelőtt: körök, egyesületek, szervezetek és intézmények ülései.

Délután 4 órakor szakosztályi ülések.

V25 órakor 11. nyilvános ülés.

V28 órakor a főiskolai ifjúság ünnepélye.

November 11-én, kedden reggel 8 órakor szentmise ünnepélyes Te Deummal és közös szent áldozás. Délelőtt a szakosztályok folytatólagos ülései. Délután 3 órakor zárt ülés.

5 órakor III. nyilvános ülés.

Este 8 órakor ünnepi lakoma.

Ülések, első sorban a három nyilvános a Vigadóban lesz.

Az összes résztvevők kedvezményes vasúti jeggyel utazhatnak oda-vissza. Ezt úgy lehet megszerezni, hogy a jelentkező legkésőbb nov. 1-ig megváltja Budapesten (IV. Ferencziek tere 7. III. I. em.) a nagygyűlés jegyét (vagy 8 vagy 2 K ért) és a vasúti igazolványért beküldő 20 fillért, tehát összesen 8'20 vagy 2'20 fillért. Erre a rendezőség rögtön megküldi a gyűlések részvételi jegyét s a vasúti igazolványt. Ennek fölmutatásával a vasutak pénztára kiadja a kedvezményes jegyet.

A nagygyűlésen résztvevők a kiinduló állomásról Budapestre és vissza gyors-, személy- és vegyesvonattal az I. és II. kocsi- osztályban a használandó vonatnemnek megfeleled közvetlen alacsonyabb koesiosztályu rendesáru egész; a III. kocsiosztályban pedig féláru II. osztályú menetjeggyel utazhatnak. Az igazolvány november 1 töl november 15-ig érvényes.

TerjtsszIS a Píl/lllillll'llil I il[l!

«Páaiiiy-iplítvwini!

Kelemen Samu fotográfiája. A hol

függetlenségi, hol kormánypárti Kelemen Samuról — az állítólagos bizalmi nyilatkozatot teljesen megczáfolva — ilyen jellemzési ad pártja: „Kelemen Samu sohasem volt függetlenségi párti és ma sem az. — Kelemen Samunál csak ezégér volt és ma is az a függetlenségi elv hangoztatása.

A régi szabadelvű párt aranykorában Kelemen ur vérbeli szabadelvű volt és annak a rendszernek esküdött örök hűséget. Midőn megsümatolta, hogy a szabadelvű párt haldoklik és Tisza Istvánt elsepri a nemzeti ■ ellenállás, minden bevezetés nélkül átvedlett függetlenségi paripává. Sőt ösmert ügyeskedésével félrevezette gróf Károlyi Istvánt és Apponyi Albert grófot is, a kik őt 1905-ben a szatmári függetlenségi pártnak ajánlották. A koalitió alatt függetlenséginek mondta ma gát — sőt Csomay Imre előtt a zászlóra is j megesküdött (de nem rítus szerint). De legbizalmasabb barátja azért az a Szterényi volt a kinek vezérét: Andrássyt most Tisza és Lukács kedvéért kritizálja.

A panamista Lukács László alatt közeledett régi szerelméhez — a, 67-es párthoz. A közvetítő a hírhedt Barát Ármin volt.

Ezúttal pechje volt. Mikor már Ármin barátja utján Lukács védszárnyai alá került volna — Lukács megbukott, — pedig mily szépen tudta szatmári beszámolójakor Tisza Istvánt dicsőiteni: E kaméleon szerepet megutálta a Justpárt és Eitner Zigmond képviselő kirekesztési indítványt terjesztett a párt elé. A kitűnő orrú képviselő ezt megérezte és kilépett a pártból.

Az egyesült függetlenségi és 48-as párt Kelemen Samu urat nem ismeri.

Szatmáron is csak azok tartják függetlenségi pártinak akik siketek és vakok — vagy a kik szintén czégériil használják a függetlenségi elvet.“

Ezek után azt hisszük véglegesen el van intézve Kelemen Samu Szatmáron.

Politikai jegyzetek.

Újabb botrányok. Az elmúlt héten három újabb fekélynek a kifakadása tett elszomorító bizonyságot arról a mélységes erkölcsi romlottságról, amelyet terjeszt s melyből él a munkapárti kormányrendszer. Á klasszikus mondást: omnia venalia, a munkapárt a magáénak vallja és megdöbbentő lelkiismeretlenséggel alkalmazza a nemzeti közjavak minden ágazatára. Mindent eladóvá tesznek. Mindenből sápot húznak. A közéleti tisztességet eltemették. És ami a legborzasztóbb, a tolvajok, orgazdák és felbujtók nem is szégyenkeznek. Megmaradhatnak állásukban. Fizetett sajtójuk párját ritkító cziniz- mussal hirdeti, hogy az államkincstár meg- lopása, erkölcstelen koncessziók megvámo- lása s a hazai meg a külföldi sajtó megvesztegetése nem erkölcsbe ütköző cselekmény, hanem jogos kormányzati eszköz. A munkapárt szalonképessé teszi közhivatalainkban a panamát és a korrupciót. Igaza van Apponyi Albertnek, itt’ egy-két kivételes eltévelyedésről van szó. Nagyon tévesen Ítélné meg a helyzetet, aki csak a sópanamát, a játékbank-panamát s a Bogdanovics megzsa- rolását tudná be a Khuen-Lukács-Tisza rezsim bünéül. Tudva azt, mennyire nehezen bizonyíthatók az ilyen en gros lopások (a nagy tolvajok óvatosak szoktak lenni) s mennyi különös véletlennek szerencsés összetalálkozása kell ahhoz, hogy a vád a bíróság előtt is igazolható legyen: akkor a fentemlitett esetek egy korrupt rendszernek, vagy ha úgy tetszik, a korrupeziót rendszeresen űző kormányzatnak sötét prespekíiváit tárják fel előttünk. A bebizonyított, vagy bizonyítható három-négy panamaesetből a be nem bizonyítható panamák és lopások egész sorozatára lehet, sőt kell következtetnünk. És éppen, mert rendszerré fejlődött a korrupezió meg a panama, annak megszüntetését távolról sem biztosítjuk egy-egy tettenért panamista fejvételévei. Ha az utód megint csak „azonosítja magát“ póruljárt elődjével s ha továbbra is félmilliós kijáróknak tartozik csak számot adni tetteiről, akkor a századik munkapárti miniszterelnök alatt is változatlanul fog tovább dühöngeni a korrupció. Itt a korrupcióban fogant s a korrupcióból élő egész

arcza szinte lángol. Lehellete úgy üti meg egyszerre egész valómat, mintha egy bode- gából kiömlő alkoholos áram ömlene reám. Es nyomban hallom rezes hangját:

— Munkanélküli vagyok.

Nem lepett meg a kijelentése. Annyiszor hallottam, olvastam már ezt a szót mostanában, hogy szinte megszoktam . . .

— Pedig egészséges, munkabíró ember, a mint látom.

— No nem mondhatnám. A munka megölt. Megőrölt.

— A munka ? kérdeztem jelentős hangsúlyozással.

— Mikor még voltl

— És most egyáltalán nincs?

— Nincs, uram! De nincs ám! Hiszen az újságok is Írják.

— Oh az újságoktól még lehet sok, sok munka.

— Hanem hát, nem az a baj, uram . .

— Hát mi ?

— Éhes vagyok, kegyetlen éhes.

— Szerzek magának munkát. És akkor nem jut ilyen sorsba.

— Munkát... munkát! De éhes vagyok, hallja uram.

— Inkább talán szomjas . . . szóltam hosszú, nyomatékos hangon derűsen. A mely hangban nem mondom volt szándékosság arra, hogy észrevétessem, mit akar ő voltaképpen tőlem.

— Adjon az ur pár hatost. Hadd lakjam jól.

— Most. . . ebben az állapotban pénzt nem adok, jó ember.

— De fog adni. Én ismerem az urat. Jó szive van. Tudom. Érzem. Engem nem fog elhagyni néhány hatos nélkül. Hiszen éhen pusztulok el.

Ébben a pillanatban egy gondolat villant keresztül agyamon. Vannak pillanatok, mikor az embér hihetetlen gyorsan készen van elhatározásával. így történt velem is. A szemem egy közeli mészárszéken akad meg. Nyomban tettre váltom gondolatomat.

— Jöjjön velem — súgtam mintegy az én munkanólkülimnek, hogy ne hallhassa senki sem. Jöjjön velem észrevétlenül, csendesen abba a mészárszékbe. Ott módját ejtem, hogy jól lakjék.

Áz én munkanélkülim összeszerezzent. Meg volt lepetve. Nagy, veres, húsos keze fejével dörzsölt egyet vérben úszó szemein, aztán keservesen rám meresztő bamba tekintetét:

— Nekem pénzre van szükségem.

— Pénzt pedig nem adok most.

— Nem ad ?

— Nem ám !

— És nem ad ?

— Mondom, hogy nem adok. Jöjjön és lakjék jól.

Néhány perez . . . hallgatás. Mélységes hallgatás. Aztán újra rázkódott egyet. És rezes rekedt hangon, de csendesen mondotta :

— Hát bemegyek.

És mentünk. Benn a „székben“ rövidé sen megkértem a mészárost, hogy adjon ennek az embernek minden jót, a mit adhat és a mivel jól lakhatik — ez a munkanélküli.

— Hát aztán pakolja papirosba. Majd haza viszem.

A mészáros reám néz. Én meg reá. Titkos, láthatlan sürgöny-váltás volt ez. Sejtelmes értelmét azonnal felfogtam. Mint később megtudtam, igen helyesen tudtam meg. Értelme pedig a következő volt:

— Ne tessék engedni, hogy haza vigye. Nincs is hazája. Otthona. Itt jár-kel az utcán naponkint. Egyszer-egyszer reászánja magát a munkára. Favágásra, zsákhordásra. De ha valamit szerez, ha garast érez magánál, nincs reá mód, hogy akár pénzért, akár ételért becsalják a munkára. Most pedig ő az ételt, akár szalonnát, akár más husnemüt kap és vele elmegyen . . . negyed óra alatt pénzzé teszi. Hogy italt vehessen, Eladja társainak. Olcsón, akár egy pár garasért. Csakhogy — italhoz jusson.

Ezen titkos sürgöny-váltás után az én munkanélkülim ismét oda szólott és pedig igen türelmetlenül a mészárosnak.

— Ha mondom, pakolja papirosba. Haza viszem.

— Nem; jó ember. Itt fogja megenni, szóltam reá határozott, erélyes hangon. Ott, látom, van hely. jj(Egy asztalra mutattam.) Nyugodtan elfogyaszthatja.

— Pedig otthon jobb szeretném . . .

Én meg itt szeretem látni, hogy jól

lakott.

— Hát . . . adja ide, mormogta kényszeredett elégedettséggel . . .

... És lassan, csaknem étvágytalanul kezdette fogyasztani az elébe tett igen ízletes ételt. De aztán bele jött. Evés közben kapott étvágyat.

A mészáros csak nézte . . . nézte. Es hozzám hajolva súgta.

— Ezen emberrel se fogott még ki igy a jótékonyság . . .

... Én pedig, mint aki jól elvégezte a dolgát, indultam szokott sétámra.

A nap fáradni kezdett. Sugarai már megtörölten hullottak az esti szürkületre. Korán nyugszik a vénülni, öregedni kezdő természet, akár a tüzében, érzelmeinek lobo- gásában megcsendesedett, kihűlt ember. A hold bontakozott ki az esti köd országából. És a hold majd télen is . . . regél, mesél az öregeknek egykori emlékekről. Jobb időkről. Csendes, munkás napokról. Hogy ő is más volt régen . . . Mikor a lelkek többen és jobban megértették mi van a földön és égen.)