Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-10-01 / 40. szám
(■ XXII. évfolyam. V v Szatmár, 1913. október 1. 40. szám. HÜTI SZEMLE; POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 , — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparösoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Etting-er János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri kOzlése 5 korona--------- Nyilttór sora 40 flllór. --------A 1 J»j> megjelenik minden szerdán. Holt vérnek buzgása ... Szatmár, 1913. szept. 30. (+) Nápoly nem akkor lát égő, nagy tüzeket, mikor a Vezúv kiönti izzó, lángokat vető, tüzkigyókban égő, piros láváját. Van egy másik napja —évről- évre visszatérő — a mikor nem a házak gyulnak ki, nem a rétek fölperzselt virágai égnek, de lángra- lobbannak a lelkek. — Onnan felülről jön ez a sziveket meggyujtó tűz. Szent Januárius napján csodákat lát a város. Tömve a cathedrá- lis. Félelmetes csöndii várakozásban hallgat a néma tömeg. Kicsinyek, nagyok, hivők, hitetlenek, Várnak. Várják a sírok megmozdulását, a halottak megelevenedését . . . Egy aszú csontot őrző hermát lesnek, hogy adjon életet. Egy megsárgult koponyacsontot néznek, hogy abból elevenítő erő szálljon a fekete porrá vált vérre, a mely valamikor piros patakként ólt, mozgott, lüktetett a szent vértanú testében. Es hozzák a barna porrá száradt vért is. Hozzáérintik az élettelen csontokhoz . . . Száll a néma sóhaj, izgalomtól feszülő szivek forró imádsága suttog — aztán harsogó, a boltiveket megreszkettető diadalmas ujjongás ... A fekete por piros, élő vérül buzog. Eleven, él, forr, az élet melegétől tüzel. Századok óta Szent Januárins napján igy gyulád meg évről-évre Nápoly a csodás ég csodás tüzétől. A ki hitetlen volt, hisz; a ki kételkedett, megtér. És mind lobogó lángu, szent tiizekben égő szivvel néz és száll fölfelé. Ezt a napot várjuk, lessük mi is szivszorongva, a mikor nálunk, egyházmegyénkben — aszú csontok, porrá száradt vér temetőjében — megéled a halott, föltámad az élet: a mozdulatlan katholicismus. Ma csont és por, a mi valamikor élet volt. Virágzott, templomokat emelt, kolostorokat alapított, buzgóságban lángadozott. Az ősök nagy hite, égbetörő vallásossága — Pázmány is öntötte rá olaját, Rákóczi is járt erre szentekre emlékeztető leikével, a Károlyiak rózsafüzért imádkozó christianitása is szórta rá szikráit, az irgalmasszivü, örökké alkotó Hám püspök áldozatos lelkülete is adta a példát — nem halhatott ki és válhatott hamuvá. Ha csontok is maradtak mega régi testből, ha az élettelen vér maradványa már csak összeszáradt por is: ezekben a késő utódokban is ott kell lennie az előző s^entf századok templomos áhítatának, Isten-kereső vágyának, evangéliumi életének, ka- tholikus öntudatának és hitéért áldozni akaró készségének. Csak hozzá kell érinteni ezekhez az aszú csontokhoz az élet áradatát hordozó vért. Csak oda kell vinni a mai catholicum életszerző szerveit. A mint szerte az országban megébredt a katholikus érzület, mihelyt érintkezett az Eucharistiával, öntudatra ébredt a congregatiókkal, tiszta levegőhöz jutott az exercitiumokkal, missiókkal, conferentiákkal, mihelyt romlott táplálék helyett az órtelem- világositó és akaraterősitő katholikus sajtó szava jutott el hozzá : úgy kell e csodának a mi egyházmegyénkben is megtörténnie. — De ismerik-e nálunk az oltáregyesületet, a congregatiót, az exercitiumokat, a katholikus sajtót? — És mikor ismerik meg? SEisÉűi! Virágos halál. — MAGYAR BÁLINT. — 6. Az első gyászmise. Reggel a káplán mondott gyászmisét, A jó öreg pap ágyában maradt: Mint hogyha éjjel diadalt arat 8 a hajnal elöttt megérzi sebét A győzedelmes, öreg hadvezér . . . Éjjel vihar volt és zúgott a szél Már csak hűvöse maradt a fákon, A rügyek alatt tavaszi álom Remeg és az ág a nap fele hajlong. Majd ha kifakad és a duzzadó lomb A szelet kérni tudja irgalomra; Majd hogyha nevét lágyan susogja És szerelmesen szól, hogy ne fagyassza, Inkább a rózsa bimbaját fakassza A közeledő nagy esküvőre, Amit a május csacsogó szellője Köt a kert alatt nyíló ibolyával: Majd akkor talán kibékül az ággyal 0 is, az öreg, roskadozó harcos És fölkeresi majd a patak-partot Lemosni minden sebet, gyöngeséget . . . Harang kong ... Vége van a gyászmisének, Most a requiem liberáját kezdi A fiatal pap ... Az öreg úgy sejti, Hogy hangja szelíd, gyönge, megható . . . Vár és tűnődik . . . Nyílik az ajtó. Bejön a káplán ... Es már hallani A szelíd hangot: „Pax huic domuif. . . Békesség annak, ki e házban él!. . .“ „És legyen áldott mind, aki betér! Jöjjön édesem, már igen várom . . . Nem is tudom már : valóság, álom ? Mintha idegen már nem is lenne . . . Jó a kis szoba ? Mit álmodott benne ? Hallott-e csengő dalt, muzsikát éjjel? És melódiákat az elhaló szélben ? . . . „Minthogyha régi hárfa zengett volna, Egyetlen egy húr százfelé bomolva, Minthogyha sóhaj szállna ajkról-ajkra A mélységekből föl-föl kavarva, Valami nagy hang a fülembe zsongott, Valami Álom-ország felett hordott És mintha király fia lettem volna Király atyámnak dalokat danolva Pengettem volna régi citerákat, Amíg az álmok a szemére szálltak . . . Ez a különös álmom volt az éjjel.“ Szól a fiatal, és az öreg halkan, Esengve kéri: beszéljen . . . beszéljen . .. Milyen volt a lant ? . . . Tátongott-e rajt’ egy nagy repedés ? Úgy e csak kevés, Egy két dal kellett, hogy végre beteljen S a feltámadás nagy dalába zengjen!*}. .. Enyém az a lant édes fiam, lelkem . . . Enyém az a lant . . . Játssza el helyettem a Király atyának A még hiányzó egy-két földi dalt!. . . És ez alatt Az ifjú pap Arca sötét lesz, elborul. Irgalmas ég! Ez a beteg Nagy lázban ég S az a lant, amit emleget, Melyen gyönge már mind a húr, Hol van ? . . . Sehol! . . . De az öreg Kérdő szemét reá veti: Danol-e hát ? . . . Mit feleljen vissza neki? Hogy szívesen Elzengi a szive dalát! Lelke úgy is könnyű, dalos, Mint a madár Lapunk mai száma ÍO oldal.
