Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-08-20 / 34. szám
Szatmár, 1913. augusztus 20. „HETI SZEMLE u Nagykapos és Nagygejőc vidékének gazdasága és jóléte az ő protestáns voltának, hanem egyedül és kizárólag a szerencsés természeti viszonyoknak. így van ez a nagyvilágban is. Egy ország vagyonosodása, jóléte és gazdasága nem vallástól, hanem természeti adományaitól függ. Ahol bőven megvan a két természeti adomány, a melyek ha az utolsó század gazdasági fejlődését előidézték, a kőszén és a vas, ott van a virágzó ipari és kereskedelmi élet, a jólét és gazdagodás. Mivel ez a két természeti adomány, a kőszén és a vas bőven megvan a katholikus Belgiumban és a protestáns Angliában egyaránt, azért mindaket- tőben megvan a virágzó közgazdasági élet, mely korántsem függ a két államnak katholikus vagy protestáns voltától, hanem tisztán csak külső körülményektől, a természeti viszonyoktól. Mint a protestáns Anglia, úgy a katholikus Belgium is a legvirágzóbb ipari életű országa a kontinensnek, szorgalmas és jómódú nép lakja a katholikus szellemben kormányzott és katholikus kultúrával biró országot, Belgiumot. Anglia vallásához semmi köze az ő anyagi jólétének. Még ha nem is protestáns, hanem pogány is lett volna ez ország, az ő virágzó vas és kőszénbányái miatt meggazdagodott volna. Anglia az ő nagyságát nem annak köszöni és nem azért nyerte meg a játszmát Európában, mert protestáns, és egykor kiadta jelszót: le a ka- tholicizmussal ; az ő materiális, anyagi szerencséje geologikus és mine,ralogikus viszonyoknak a következménye. És ha majd nemsokára egész Anglia katholikus lesz, éppen olyan virágzó közgazdasági élet lesz ott, mint volt, mig protestáns volt, mert Anglia gazdasága semmiféle összefüggésben nem volt és nincs az ő vallásváltoztatásával, hanem ezidőszerint hegyeinek vas és kőszéntartalmának köszönhető. Azt mondják, hogy Spanyolország és Olaszország azért nem olyan gazdag, mint Anglia vagy Németország, mert katholikus. De van-e Spanyolországban és Olaszországban annyi kőszén és vas, mint Angliában, Németországban, vagy Belgiumban. Milyen gazdagok lesznek Erdélynek egyes, eddig elhanyagolt szegény vidékei, ha majd a kissármási földgázát ipari czélokra hasznosítani fogják. Vájjon ezeknek a vidékeknek meggazdagodása katholikus vagy protestáns voltuknak tulajdonitható-e és nem a véletlen szerencsének, a természeti erők játékának. Mily igazságtalanság tehát valamely ország, nép, város vagy falu jólétét protestáns vagy katholikus voltának tulajdonítani, mikor ez teljesen a szerencsés gazdasági konstelláczióktól és a puszta véletlentől függ és örökös változásoknak van alávetve. Különben is Spanyolországban és Olaszországban, melyekre oly gyakran hivatkoznak, a katholikus egyháznak nagyonis szűk és korlátolt befolyása van, mert ezen országoknak politikai és gazdasági sorsát és alakulását teljesen az antiklerikálisok és szabadkőművesek tartják kezükben. A boszú. A történet színhelye egy vidéki város postahivatala. Belép a szobába egy ur és a rács ablakánál egy tizfilléres bélyeget kér. A postatisztviselő szolgálatkészen átadja a kívánt bélyeget és barátságosan kérdezi: — Nem parancsol talán postautalványt is ? — Köszönöm, most nem kell. — Talán pár darab újfajta levelezőlappal szolgálhatok ? — Egyelőre elhasználom a régieket. — Nem akarna belépni a postatakarékpénztár tagjai közzé ? — Sajnálom, nincs fölösleges pénzem. — Hát postai fuvarlevélre nincs szüksége ? — Most igazán nincs, ha kell, majd átküldők érte. — De legalább fizessen elő valamely képes,újságra. Éppen eleget adok már ki előfizetésekre. — Na jó, de talán akad beszélgetni valója a szomszéd városban, most éppen szabad a vonal, azonnal összeköthetem a telefonállomásokat. — Most nem lehet, várnak odahaza . . . Ezzel a bélyegvásárló ur gyorsan eltávozik a hivatalból. A postafőnök, aki a beszélgetés kezdetén észrevétlenül a szobába lépett és végighallgatta a párbeszédet, odalép a tiszviselőhöz és igy szólt hozzá: — Ki volt az az ur és hogy jut önnek eszébe a feleket ily módon zaklatni ? A tisztviselő csöppet sem jön zavarba és nevetve világosítja fel főnökét. — Az az ur borbélyom volt, aki valahányszor borotválkozom nála, mindannyiszor agyonzaklat kérdéseivel, nem akarok e arcz- masszázst, haj vágást, hajmosást, illatszereket, pipereszappant, bajuszkötő stb., noha már százszor megmondtam neki, hogy hagyjon békében. Most legalább tudja, hogy mit tesz az, ha az embert fölösleges kérdésekkel ostromolják. Remélem, hogy most már felhagy rósz szokásával . . . A ,,királyi emberu ünnepén. Pápa, 1913. aug. 19. (-)-) Az emberi mértékek kiábrándítóan kicsinyek. Micsoda szomorú megszégyenülés zokog ki a Zsoltárosból — a tehetetlen fájdalomtól szinte véresek s vonaglók szavai — mikor meq- állapitja, hogy az ember élete alig arasznyi: ötven, hatvan esztendő. De vannak grandiózus ember-alakok, arányaik emberfölöttiek, a kik túlélnek minden emberi életet. A mi kislátásu, kérész-életű perspektívánk Prokrustes ágyába nem férnek bele. Ezek az örökkévalóság mértékére illők. A hol az időbő 1 „ezer esztendő annyi, mint egy nap.11 Abban a galériában is, a hol nemzetek őrzik nagyjaikat, késésén vannak e fönséges arczélü gigászokból. Az egész emberiség pedig Pantheonjában csak néhányat bámul ezekből az esztendőket túlélő, Carlyle-szabásu hősökből. Csodálatos, hogy e geniek örök értékeit — mint valami érzékeny seismograph — a mondákat költő népiélek és az időtlen örökkévalóságon meditáló egyház veszi észre. Századokkal élőbb szövi már fönséges legendáit a magyar ösköltészet Szent Istvánról. És* alig fut el halála után egy-két évtized, szentjeinek glóriájával övezi fejét az Egyház. Ez a két értékelés kilencz évszázad múlása után mind jobban igazzá válik. A naiv mondák szőtte csodaszerüség s az Egyháznak elragadtatásban fogant hymnuszai nem túloznak, mikor első szent királyunk nagyszerű vonásait rajzolják. Az a história, a mely szemét elfordítja a földdarabokat foglaló, vércskezii Bren- nusoktól, de vizsgálja az emberlelkek hóditóit, a kik lendülő fejlődések, nagyszerűbb alakulások, uj korszakokat szülő és teremtő eszmék csiráit vetettek el emberek, nemzetek psychéibe, — ez a história ma megállapítja már, hogy a színesen festő legendák s a kolostorok templomi chorusai- nak hymnusai igazai mondanak Szent István epochális nagyságáról. Az a kardot forgató, pogánytverö király; az a monostorokat építő, iskolákat állító bölcs; az a Tripartitum alapjait lerakó államférfiu; az az irgalmasságot cselekvő szent Jobb; az az Pénzbeli büntetés terhe alatt tilos a legénynek éjjel csatangolni. Mestere fizet, ha a czéhgyülésen ilyen kihágásaiért fel nem adja. Tilos „korhely-hétfőt“ (blaumontágot) tartani, vagy más köznapot elheverni. Az ilyen mulasztásért azzal lakói, hogy egész heti bérét lefogja és a czéhládába adja a mester. Vagy ha nem tenné, és valaki feljelenti, őt magát Ítélik ugyanolyan pénzbírságra. A legények közmegegyezéssel munkájuk bérét meg nem szabhatják, sztrájkba nem állhatnak. Aki megpróbálna ilyet tenni, annak a hatósággal gyűlik meg a baja, mert úgy bánnak el vele mint néplázitóval. A segédek maguk között egyesületet nem alkothatnak, pecsétjök nem lehet. Szervezkedésük mindössze annyiból áll, hogy beteg társaik ellátására magukat negyedéven- kint 15 krajczárral megadóztatják. Éz a pénz a czéhládába folyik be és külön alap gyanánt kezelik. Nincs ugyan a privilégiumban róla szó, de városunkban mégis meghonosul, hogy a legényeknek saját elüljáróik úgynevezett dékánjaik vannak, kik a legények érdekeit az atyamesternél képviselik, ez pedig a czéh egyeteme előtt. A három évi vándorlás letelte után okmányainak előmutatásával s ha jobbágysorsú, földesurának engedelmével, bármely céhtől kérheti a legény, hogy a mesterek közé felvétessék. De hogy ezt elérje, előbb próbát kell tennie a remekelés által. A remekelés — mondja a privilégium — oly szükséges, hogy ettől a legényt sem a céh, sem a városi elűljáróság fel nem szabadíthatja. Egyedül a Helytartó Tanács engedheti el szembaj vagy más méltánylást érdemlő körülmény esetén. A remeklés valóságos államvizsga volt akkor, mint a mai zárthelyi Írásbeli vagy gyakorlati vizsgálatok. Kitűzött helyen és megbízott mester felügyelete alatt ment végbe, hogy a jelöltnek senki se segíthessen. Tilos volt a felügyelő mester részére napszámot fizetni vagy őt etetni-itatni. A tilalom annak a bizonyítéka, hogy gyakran megkísérelték, mint a csempészetet az érettségis diákok. Az elkészült remek felett „a milátók" vagy műlátók mondtak bírálatot s javasolták a céhnek, hogy a munkát remekbe elfogadják, vagy pedig azt elvetve, a jelöltet nehány hónap vagy egy év leforgása után újból remekelésre utasítják. A mesterré fogadás taksája 25 forint volt. A privilégium szigorúan tiltotta, hogy ilyenkorafiatalembertebéd-vagy uzsonnaadásra kényszerítsék. De épen ez a körülmény mutatja, hogy ez a nagy esemény el nem múlhatott ,dinom dánom nélkül. Úgy a mestereknek mint a segédeknek kötelességük volt, ha katholikus vallásuak voltak, évnegyedenkint egyszer az úgynevezett kántormisére díszes ruházatban megjelenni. Szintúgy részt kellett venni az urnapi procession is saját zászlójuk alatt, melyet egy legény vitt elől. Ha valaki elkésett és evangélium után jött, vagy pedig magát az istenitiszteleten illetlenül viselte, két forintig terjedő „mérsékletes“ pénzbírságra ítélték. Tilos volt a legényt más mestertől elcsalni, másnak munkáját ócsárolni, üzlet- helyiségéből fortéllyal elűzni, be nem kebelezett mesternek, úgynevezett stőhrereknek a mesterséget gyakorolni. Mindezt kemény pénzbüntetés terhe alatt Idegen mesterek, akik azon céh kötelékébe nem tartoztak, csakis nagyvásárokon árulhatták portékáikat; máskor csupán olyan árukat hozhattak a piacra, aminők készítésével helybeli mesteremberek nem foglalkoztak. Közmunkákat, katonai szállításokat a céh oszt el tagjai között igazságosan. Ugyanaz gondoskodik a céhládából a betegségbe esett mesterek és legények segélyezéséről. A negyedévi céhgyülésen róják le a tagok tartozásaikat: a mesterek egy forintot, a legények 15 krt., amely pénzekből telik ki a céhbeli elöljárók fizetése. Ezen alkalommal számolnak el a céhmesterek a céhládába befolyt pénzekről, adnak közakarattal mérsékelt kamatra a tagoknak kölcsönöket, mert a céhládá kicsinyben pénzintézet is. Itt adják elő a mesterek egymás elleni vagy a legényekkel szemben felmerült panaszokat. Itt szolgáltatnak igazságot az elöljárók a tekintetes komisszárius ur közreműködésével. Ugyanitt intézik el más céhek átiratait és hoznak saját tagjaikat kötelező szabályrendeleteket a vásári rendtartásról. Az 1859. évi céhszabály még egészen a réginek az alapján áll. Az 1875. évi ipartársulat alapszabályait már egészen a modern idők szelleme lengi által s épen ezért történeti fejtegetés tárgya még nem lehet. HÍREK
