Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-08-13 / 33. szám

2

HETI SZEMLE

Szatmár, 1913. augusztus 13.

sem olyan sokasába, sem oly hatalma, sem oly győzelme nem volt. Hogyan van ez? Onnan van, hogy az Isten ostora, ez — Krisztus apostola volt. Az a fegyverek nagyon is kétes, ingatag hatalmára támaszkodott, ez a hit megdönthetetlen sziklájára épitett.

De a kereszténység megszilárdításán kívül még más nagy érdeme is van szent Istvánnak. Valameny- nyien ismerjük azt a képet, amely szent Istvánt abban a helyzetben ábrázolja, midőn a koronát a jogarral együtt szűz Máriának ajánlja, őt a Magyarok Pátronájának, Nagyasszonyának kéri föl és igy megveti a Regnum Marianum történeti jelentőségét. Ez idő óta a magyarok története szűz Mária nevétől elválaszthatatlan. Mint gyermeket anyjához, oly benső kapocs fűzte hazánkat a Nagyasszonyhoz. Nincs oly nemzet a föld kerekségén, melynek történetébe Clio annyi vérrel áztatott, annyi könnyel öntözött lapot irt volna be, mint a mienk, mely a balsors csapásai alatt megbünhődte már a múltat s jövendőt. Hányszor lebegetl már a halál angyala fejünk fölött, hogy karvaly módjára lecsapjon áldozatára, de csak a sir szélére vethetett, megsemmisíteni nem tudott. Még nem heverte ki az ország azon sebeket, melyeket a magyar régi átka, a pártviszály ütött testén s máris a mindeneket megsemmisítő tatár hatalommal kell szembeszállnia életre-halálra. A kereszt volt a legerősebb kardja és szűz Anyánk lobogója a zászlaja. Csak mint a zugó zivatar vonult át fölöttünk az ellenség, átgázolt óriás testével rajtunk s mi ismét talpra állottunk, feltámadtunk. Nem látható-e ebben a Magyarok Nagyaszjövőből. S e képek sokszor kellemetlenek, mert lázas pirt vonnak az arcra, fátyolt a hangra, aggodalmat a szívre. Mi félünk a csendtől, mert nincs benne lármás, ravasz, üres szalonok fénye, mi félünk a csendtől, mert üres szobáin léleküarang kong, mi félünk a csendtől, mert lelkűnkkel magunkba maradunk. Pedig a csend, a magány mélyében az önismeret reflektorai gyulnak, kongó harangja nem temet, uj, igazi életre hiv. Azért volt oly szép, oly megható, oly bensőséges az aranymise, mert oltára gyertyáin az exercitiumok reflektora lobogott, a templomot a kongó lélekharang mázsás igazságai hatották áts az ünnepelt lelkén az exercitiumok világa, csendje, áhítata ömlött el.

Az ünnepélyt tulajdonkép az ősz jubiláns kezdte el. Az ünnep előestélyén elmél- kedési pontokat adott az ő „kedves testvérkéinek.“ Ha sohasem ismertem volna is, e beszéd közben kidomborodott volna előttem a maga egész nagyságában a Főpásztor alakja. Mert vannak pillanatok az életben, amikor szavainknak mázsás súlya van, mikor egés2 életünk, egész lelkünk szorul bele a szavakba. Ilyen volt ez az este is. A jubiláns a legmélyebb alázattal beszélt, beszélt a buzgóságról. S képzeletemben glóriás hősök, szentek szálltak föl, akiknek minden tette kimagyarázható, erénykoszorúja sokszor beleszoritható e két szóba: alázat, buzgóság. A Főpásztor alakján az exercitiumok alázata ült, szemében alázat fénylett, szavait — különösen a saját személyére vonatkozókat — alázattal diktálta. Az én szememben a Főpásztor a legnagyobb akkor volt, amikor méltatlanságát a püspökségre oly állhatatosan hangoztatta.

Ennek a nagy alázatnak volt még egy

szonyának segítő keze, ki nem akarja gyermekei halálát?

Az ókori népek a lét fárasztó küzdelme között a Lethe folyó fantasztikus habjaiban kerestek gyógyirt, mely fátyolt borit a múltra és örvendetes jövőt tár a halandó elé. Nekünk nem kell csalódásban élnünk, a mi hitünk nem utópiákon alapszik. Aminek az ő szemükben a Lethe vizének kellett volna lennie, az lett, valósággal nekünk magyaroknak szűz Mária pártfogása.

Még alig hevertük ki a tatárjárás nyomorait, alig három század múlva egy még hatalmasabb ellenséggel, a félhold nemzeteket leverő hatalmával kellett szembeszállani. Nem csoda, hogy a török hatalom, mely a harmadfélezeréves Hellas- nak még mindig lobogó, lángját kioltotta, mely legyőzte Ázsiát, letiporta Afrika népeit, rajtunk is győzedelmeskedett. Nagylétünk nagy temetőjénél megeredtek az ég csatornái, hogy könnyeket ontsanak a nemzet sírján. És csodálatos a sir nem lett örök temetője a nemzeti nagy létnek. Igaz, kogy hosszú ideig másfél századon keresztül mint a tetszhalotf’nyugodott, alig adva életjelt magáról, de végre is fölébredt és széttörte a rabigát. Mi volt a nemzeti erőnek a forrása, melynek koronáját a török mintegy a törzstől elvágta? A történelem följegyezte, hogy a vészes idők napjaiban fölcsendült a hívők ajkán az ének: „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátronánk nagy Ínségben lévén, igy szólít meg hazánk : Magyarországról, romlott hazánkról ne felejtkezzél el szegény magyarokról.“ S a Nagyasszony, aki félezredéven át oly kegyes anyja a hazának, nem hagyta magára a nemzetet a balsors

szép jele. Mikor az orgona búgó akkordjai bekalandozták a hatalmas templomot, mikor felcsendült a germanikusok disztingvált éneke, mikor szent Ignác ezüst szobra alatt az önvádló Confiteornál felkongott még egyszer az exercitiumok lélekharangjai, a Főpásztor szemein könnyek csillogtak. Megsiratott egy életet, amelyen csak az ő szemében vannak fekete foltok, megsiratta bűneit, mint a sírva gyónó szent Alajosok.

S mig a mise alatt az ősz jubiláns, meg a mostani germanikusok szive forrott össze egy imába, mig az ég a földet csókolta, meghatottam várta egy másik fehér lélek az ő kedves, hü fiát. A pápa várta a jubiláns püspököt s elhalmozta szeretetével, áldásával, könnyeivel, öleléseivel. Ilyenek a megértő lelkek. A püspök tudja, hogy a pápában szent Péter él, a pápa látja, hogy a püspökben a szent apostolok kelnek föl.

Ez a jubileum valahogyan igaz jubileum volt. Hiányzott ugyan belőle az üres toasztok halmaza, a poharak tulhangos csengése, de annál több volt a bensőség. A fiatal testvérek örömmel éltették az ősz Főpásztort, ki köny- nyekig meghatva beszélt a charitas fraterná- ról. S szavai után fölcsendült a dal, a Collegium Germanicum-Ungaricum legigazibb cha- rakteristiconja : „Ecce quam bonum et quam jucundum habitare fratres in unum.“

Az ünnepély elmúlt, a tanulságai megmaradtak. Van még igaz ünnepély, vannak még ünneplő szivek, van még megértő szív, szerető lélek. Van még áhítat, van mégköny- nyes ima, van még igazi boldogság, örömtől sugárzó arc, van még alázat, van még lelki buzgóság. Szóval! szép életet még mindig érdemes élni. Romanus.

küzdelmeiben sem, megsegítette továbbra is. A múltban is, most is, a jövőben is.

Lám ez az a szoros viszony, mely a magyar nemzet és a szűz Anya között az idők folyamán megerősödött, amely viszony ápolása a nemzeti erények elseje lett, úgy hogy a közfelfogásnak adott kifejezést a költő, amidőn azt zengte szép költeményében: „Korcs magyar vagy, rontva ősi véred, Máriát ha áldva nem dicséred.“

A szent kereszt és szűz Mária tisztelete azon forrás, a melyből a nemzeti erő uj életet és folytonos tápot nyerhet. Ez volt forrása egy ezredéves múltján, ez lehet csak a jelenben és jövőben is. Ami a nemzeti fönlartás tényezője volt eddig, annak jónak kell lennie ezután is.

Térjünk vissza tehát a nemzeti erő kutforrásaihoz, a vallásos haza- szeretet egyedüli élesztőihez, a szent kereszthez és Máriához s akkor bizton mondhatjuk, hogy hazánkat a pokol kapui sem döntik meg.

(mm dr).

A béke. Bukarestben fölröppentek a béke galambjai és meghozták a hirt a világ minden Iájára, hogy a Balkán népei közt helyreállt a béke. A sötét hegyek közt nem leselkedik tovább a piros fezes halál, a mezőkön újra sarjadhat a fii, mely lesárgult a rajta Gkvő halottak ezreitől. Mi pedig föllé- legzünk. A százmilliókat fölemésztő hadi állapot megszűnik, tartalékosainkat hazabo- csátják, a bénult kereskedelmi élet újra lüktetésbe jön s olcsóbb lesz a pénz. A béke galambjait áldva emlegetjük mi, a háború csőszei, Törökország és Bulgária — barátai.

Magyar technika és kultúra,

Az emberiség története uj epochához érkezett. A technika az ő csodálatos fejlődésével és kiépülésével valóságos diadal utat irt le és ezen fejlődésével és haladásával az életnek gazdag anyagi javaihoz juttatta az emberiséget. Sőt úgy látszik, hog egészen materiálissá tette az életet, megölte az ideálismust és rombolólag hatott a kultúrára.

Ez azonban csak látszat. Mert bár a gépek a munkások ezreit rabszolgajáromba hajtják, bilincsekbe verik, és csak kevés terük és szabadságuk marad a magasabb szellemi és lelki életre, ha mégis arra a csodálatos nagy épületre, a technika bámulatos nagy alkotásaira tekintünk, mint hatalmas Excelsior jut hozzánk kiáltása. Habár sokan keserűen vetik a technika szemére, hogy kioltja a felebaráti szeretet meleg tüzét és kiöl minden ideális törekvést, mégis a technika volt az, mely a fejlődést a szellemi téren, a kultúrában és a művészetben is csodálatosan előrevitte. A mely népeknek legfejlettebb technikájuk van, azoknak legnagyob nemcsak e hatalma és gazdasága, hanem szellemi kultúrája is. Ezért lenne nemzeti kötelességünk nekünk is a meddő vitatkozásokkal, politizálással és szónoklással felhagyva a komoly alkotások terére lépni.

A technikus Amerika felfedezője. A technikus a harczok győzője. A technikus emeli az egyik népet a másik fölé. A technikus ad az egyik világrésznek hegemóniát a másik fölött. A technikus egy népnek időt, szabadságot és eszközöket nyújt szellemi életének kifejlődésére. A technika mértékétől függ egy népnek képessége a belső kultúrára, a metaphysicára és a művészetre. Egy népnek, melynek minden erejére szüksége van, hogy kezének fáradságos munkájával valahogy nehezen megéljen, nincs ideje a szellemi életre. Ellenben egy népnek, melynek a gépek minden szükségest gyorsan és könnyen nyújtanak, van ideje és alkalma a szellemi életre.

Már a régi korban is a technika biztositotta a népek hegemóniáját. A rómaiaknak fejlett tech-