Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-05-21 / 21. szám
Szatmár, 1913. május 21. 3 összeszorultak. Lebegéseik alantjárókká lettek. A nobile officium gunymosolyt, vigyorgásokat váltanak ki. Hogy a czinizmus előli a lélek és lelkiismeret szavát. A kötelességek tartalmát mi magunk határozzuk meg magunknak. És elaltatjuk, elringatjuk missiónkat, vakácziónkat azzal, hogy hiszen a kötelességet teljesítem. Hivatalom rendben van. Mi közöm a dolgokhoz azon túl. Pedig a hivatal nem elég. A hivatal még nem hitélet. A kötelességet nem mi szabjuk meg. — Nem elég — úgymond a nagy hitvalló Zichy Nándor gróf — nem elég a hivatal. Nem elég a keresztény tanoknak a templomokban való hirdetése. Sem a hallgatása. Más is kell. A mi a szorosan vett hivatalos munkával kapcsolatos. A mi a munka légző, mozgó és lüktető szerveihez tartozik. Uj utak vannak. LTj szakadékok, támadnak. A régi kötelességek megszélesedtek. A kötelességek magvait naponként elvethetjük. Mint a buza-magvait a földbe. Kérdés, csupán a vetésnek lesz-e gyümölcse ? Kalásza. Termése. Miként az irás, olvasás, számolás és nyelvtan még nem nevelés; mint ahogyan a kanál, kés és villa sem ebéd még. Prediká- czió, tanítás, hivatalos iratokkal való bibelő- dés sem hitélet-, a mint a szószék, sőt maga a templom se mindig az. A ki csak arra törekszik, hogy a maga kötelességét elvégezze: tört ember. Vetett. Es ott áll a ’veteményes, a virágos ágy előtt, mintha olvasná a növénytant, hogy ezeknek hatása alatt kikeljenek a növények. Fejlődjenek. És arra képesüljenek, hogy virágozzanak, gyümölcsözzenek. Oh, a tudatosan dolgozó kertész érti a növényéletnek tényezőit. A napsugarat. Az áldások forrását az esőt. A földraives ember kezeivel segíti a durva rögek közt küzdő növényt, növésnek induló fácskákat. És tudja, hogyha azokat a növényeket az élet feltételeivel össze nem köti, hozzájuk nem juttatja, ott pusztulás, rövid élet után való hervadás következik. Az Isten országában levő termőföldeken, kertekben, munkamezőkön sincs máskép. A fizikai és erkölcsi élet törvényei mélységes analógiákat mutatnak. A kötelességek „nagy emberei“, a kötelességek végzésére büszke kertészek ezt a törvényszerűséget, ezt a mélységes kapcsolatot, ezt a képződményt sokszor csak alkonyaikor a csalódások bekövetkeztével és önmegnyugtatásuk felborulásával veszik észre. Mert megy az idő. Telnek az esztendők. A kötelességek, a maguk kötelességei is sablon szerint mentek ... mennek. És az történik, a mi Francziaországban történt, mint azt Zola csakugyan vigyorogva megírja „A munka“ czimii müvében. Hogy az abbé végezte breviáriumát Elpredikálta vasárnapi beszédét. Elvégezte hivatalos írásait. Kifogástalanul élt és magányába mélyedve vetegette a kötelesség magvait... De nem vette észre, hogy az ellenséges emberek, farkasok napról- napra ritkítják juharnak számát. Hogy a fordulatos életviszonyok közt a nyáj magára- hagyatotlan pusztul. Hogy az életértékeinek helyes beállításában annak a hitközségnek semmi néven nevezendő socialis segítsége vagy intézménye nincs. Egyszer csak hárman 'maradtak az Ur veteményes kertjében. Az abbé. A templom. És a kurátor. Nálunk talán még ilyen képződmények nincsenek. De igenis intő példákra tudok hivatkozni. A melyek előre vetik árnyékaikat. Mikor konstatálni lehetett, hogy a nagy, lelki- ismeretes kötelességek, a minta irodák nyomában eltűnt, teljesen elveszett a benső, az intenzív hitélet. Mikor az egykor buzgó hitközség szomorú hitéleti temetővé változott. Mikor, ha még kellő időben, talán az utolsó órában érkező, tevékeny kéz, az életet is ismerő gondosság újra életre támasztotta a haldokló hitközséget, hitéletet. Mikor a templomot, a szószéket, az iskolát összekapcsolta az élettel. A napsugárral. Az életet adó tevékeny kertészkedéssel. A szociális szeretettel. A szociális készültséggel. A szoros kötelességekkel kapcsolatos hitéleti munkákkal. A mely nem nézi a nappalt és nem az éjszakát. A mely nem mérlegeli a fizetést és jutalmat. A mely nem „HETI SZEMLE“ akarja, nem törtet rajta, hogy a maga szalo- náját a kath. akcziók őrtüze mellett megpirítsa. A mely nem önmagát tartja missiónak, hatalomnak, tényezőnek, vokacziónak; hanem az intézményt, mely ha igaz, őszinte, melyből ha nem, gőzölög az önérdek bűze, nem ordít a napraforgó természete, hogy akkor és addig fordul a nap felé, mikor még és meddig rásüt: akkor hitem és meggyőződésem, hogy a jó Isten kegyelmét, a krisztusi erőnek befolyását nem fogják megakadályozni sem a gunymosolyok, sem a vigyorgások, sem a mellőzések, sem pedig a mai életnek megdöbbentő felfogásai. A kötelességről és azon túl való dolgokról. És még vagyunk, a kik ennek a felfogásnak, meggyőződésnek — sőt hitnek gyökereit ápoljuk; munkáját visszük és hordozzuk ; sokszor martirságát a boldogok szent türelmével érezzük ... addig ne féljünk a vigyorgóktól, sem a gunyolóktól... mert a hit olyan mint a nap. Fellegek takarhatják. Sokáig. De egyszer mégis kiragyog. Es elfoglalja a maga helyét. És akkor ő mosolyog. A háborús veszedelem minden való szinűség szerint elmúlt. De bármily nyomasztó súllyal nehezedett is az ország lakosságára a harczi készülődésektől okozott pénzügyi feszültség, mégis alig tudunk örülni a Balkán-kérdés immár befejezett rendezésének. Nemcsak az rontja le a mi örömünket, hogy temérdek milliónkba került ez a „békés megoldás“ és hogy miatta sok százezer exisztenczia ment tönkre itt bent az országban, hanem főleg az a tagadhatatlan tény, hogy a Balkán-kérdés még sincs megoldva. Sőt most van csak igazán élére állítva. A Balkán- államok felosztják egymás közt európai Törökországot ; területük ennek révén csaknem kétszeresére növekszik. De azt csak a korlátolt na- vitás hiheti, hogy a telhetetlenségéről ismert szláv étvágy ezzel kielégítést nyert. Szerbia most minden erejét, minden készülődését Bosznia felé fogja fordítani. Bulgária Törökországnak megmaradt európai részét akarja megszerezni. Montenegró csak ideiglenesen mondott le Sku- tariról. Albánia pedig kiszemelt jprédája valameny- nyi szomszédjának. Hát igy rendeztük a Balkánkérdést. Most nyugodtak lehetünk — néhány évig. Azalatt berendezkednek a hódítók az uj területeken, megerősödnek, megkétszerezik haderejüket s egy alkalmas pillanatban majd Boszniában, vagy Galicziában rendeznek egy kocsánai-esetet és Törökországként kezelik monarchiánkat. Mi pedig ezen ideig újabb erőforráshoz nem jutunk, csak az őrületes fegyverkezéssel emésztjük életerőnket. Az az mégis, mi is erősödünk. Abban a föltétlenül bekövetkezendő háborúban mellettünk lesz a nadrágszij szélességű és nagyhatalmi életinjekcziókkal fenntartott Albánia és Adakaleh szigetének népfölkelői. Hát csak tessék nyugodtan örülni a békés megoldásnak. Adakozzunk a Valamiről sokaknak. (Mert sokakat illet.) Egy érdekesen szomorú levelet kaptunk a napokban, a melyet szükségesnek tartunk részleteiben közölni. Egy városunkban látogatást tevő úri ember küldte a levelet, szólván benne arról, a mit erre mifelénk csak rossz szokásnak hisznek. De másfelé bűnnek bélyegeznek. De szóljon a levél. „Megszoktam, még boldogult édes anyám tanított rá, hogy a templomba imádkozni menjek. Mert azt tartom: ha az ember társalogni akar, menjen lársaságba; ha enni akar, üljön terített asztalhoz; ha nevetni szeret, nézzen meg egy bohózatot. De a ki templomba megy, az imádkozzék. A napokban Szatmáron tettem látogatást. Vasárnap pedig elmentem a 11 órás misére. Úgy látom, hogy a szatmári praxis más fajta, mint ahogy én gondolkozom a templomlátogatásról. A templom közepetáján ültem egy pad- ban. Előttem, utánam, mellettem csupa hölgy nagy, nagyobb és legnagyobb kalappal, ragyogó toiletteben, az arczokon csupa mosoly, csupa kedvesség és vidámság. És ismétlem : csupa hölgy. Itt-ott elvétve egy-egy férfi. Úgy látszik, Szatmáron a 11 órai mise publikumának férfirésze nem érzi szükségét annak, hogy Istenével beszélgessen. A hölgyével igen. Azt elkiséri a templom — ajtajáig. 0 nem szorul Istenre. A hölgy a legujab divat szerint készített toilette-engedte apró lépesekkel szaporán libeg a pádig, a hol helyet kap. Egy kis része térdet hajt, a nagyobb fele csak úgy bólint egyet az oltár és sokat nagyszámú ismerősei felé. Bájos mosoly kíséretében. Kezdődik az oltárnál a mise és a padokban — a beszélgetés. Csak halkan, hogy csak a legközelebbi szomszédok hallják meg. Mögöttem fiatal asszonyok firtatják valakinek Pesten vett kalapját, a tulajdonos férjének váltóit. Mellettem két idős nő tárgyalgatja egy barátnőjük leányának ruháját, a rossz szabást és a benne járónak rossz nevelését. — Csöngetés. Egy kis szünet. Előttem két fiatal leány. Ezek térdelnek, szorosan egymás mellett. Ezek megosztják idejűket az Úristen és a fiatalemberek közt, hogy ki mikor tesz szigorlatot, kinek udvarol, 'mikor nyílik meg a teniszpálya, stb. Hát ez már sok. Nem bírtam volna, ha még sokáig tart a szentmise. Szerencsére hamarosan vége lett. A pap elkezdett hangosan imádkozni s az előbb oly beszédes ajkak megnémultak, mikor az Udvözlégy másik felét kellett volna mondaniok. Mert hát a templomban imádkozni nem, csak beszélgetni szokás félhangosan. Hanem aztán annál zajosabb lett a templom. — Jó napot édesem! — De megnőtt a kis fiad ! — Hol vetted ezt a szép kalapot? — Mikor jöttök hozzánk ? — Csókoltatom a pubit. így érnek ki a templomból, a mely előtt már tábort ütött az arany- és nem- arany-ifjuság. S aztán a templomban fecsegő hölgyek és a templom előtt szemlét tartó férfiak színes, zsongó gomolyba olvadva mennek — korzózni. Hát ez a szatmári intelligentia vasárnapja. Semmi komolyság, emelkedettség, semmi magábaszállás. Csupa léhaság, flört, üres széptevés, alacsony megszólás. Az igazi lelkimüveltségnek ekkora ala- csonyságát egy püspöki városban, kath. iskolák, szerzetesek, apácák nevelése mellett meg sem tudom érteni. És hogy mint lehetne ezen segíteni, azt sem tudom. De talán már az iskolában. Ha rajtam állana, hát fiúnak, leánynak jól a fejébe verném, hogy a templom előtti tér nem találkozóhely ; hogy értelmes, müveit ember a misét nem a templomajtótól húsz lépésnyire czigarettaszó mellett, vagy a templomban fecsegve hallgatja; hogy ez a szegény ország azért ziillik, pusztul, mert nem tanuljuk meg, hogy elsősorban Istennek kell megadni, ami az övé. Aztán figyelmeztetvén a kongregáczió- ban a fiatal leányokat, hogy — ha már kedves mamáiknak nincsen rá gondjuk — hát ők tartsanak szem előtt kettőt: I. ha más nem teszi meg, tegyék meg ők : neveljék rá jópéldával az embereket, hogy templomba csak imádkozni menjenek; 2. óvakodjanak az olyan férfitól, a ki mise alatt künn az utezán séta- pálczával böködi az aszfaltot és nincs egy héten egy kis félórája, hogy az alatt Istenre és az ő szegény, rongyos lelkére gondoljon. Ha pedig ez sem használna, akkor beszüntetném a tizenegyórai misét. Mert utóvégre is fecsegni, toilett-et bírálni, ábrándokat szőni és találkozni másutt is lehet.“ MINDENNEMŰ ELEMI ISKOLAI NYOMTAT* VÁNYOK ÉS TANSZEREK KAPHATÓK A PÁZMÁNY-SAJTÓ X KÖNYVNYOMDÁBAN SZATMÁRNÉMETIBEN, ISKOLAKÖZ 3. SZ.
