Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-05-14 / 20. szám
^. ✓ n XXII. évfolyam. Szatmár, 1913. május 14. 20. szám. BET SZEMLE V ”F*f $ POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. j Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — „ Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. ----------------./ V lap megjelenik minden szerdán Eszmecseréink, Irta : BODNÁR GÁSPÁR. TI. Munka-programm. A jelszavak és programmok korszakában élünk. Programra a politikában. A kereskedő világban. Az agrár törekvésekben. Már a szocialisták is összeütötték a maguk prog rammját. A kormányok, miniszterek, államtitkárok, sőt egyes hivatalfőnökök is — programmal köszöntenek be. És mi lesz ezekből a programmokból gyakorlati kiképződésükben. Bizony hogy megsoványodnak. Sőt elsorvadnak az élet kanyarulatai közt. Örvend egy-egy politikai párt, büszkén veri mellét egy-egy kormány, miniszter, ha az élet követelménye a felvetett és leggondosabban megszerkesztett programmokból csak valamit is megtestesíthetett. A programm megvalósításához ugyanis közakarat kell. A fixprogramm nyugodt, lázmentes időket és viszonyokat kiván. Hol és mely téren találjuk meg ezeket a feltételeket az idegesség és kavarodások e korszakában ? A magyar kath. Egyház is e kölcsönhatások alatt ébredt fel hosszú, tespedő álmából. Szinte lehetetlent kívánunk, hogy a hitéleti ébredés, a kath. akcziók fixprogramm szerint indultak légyen meg. Az Egyház helyzetét talán hasonlíthatom egy nagy területű, nyugodt szendergésü városhoz, melyben egyszerre számbavehetet- len pontokon tűz támad. Vagy egyszerre több oldalról rohan reá az* ellenség. Hát hogyan lehet kívánni e városban, e helyzetben, hogy a maga tűzhelyét, vagyonát, kultúráját. sőt életet fixprogramm szerint védelmezze '? A veszedelem tudatára ébredtünk mi is. És nem is egyszerre, ftt-ott, a hol a baj nagyobb volt, előbb fogtunk a munkához. A védelemhez. Másutt még aludtak. Ott állítottak őrtornyokat, a hol arra nagyobb szükség volt. Vagy a hol tevékeny katonáink, élesebb szemű vezéreink voltak. Ma sincs — általában különbül. A fejlemények folyásának és természetének tudom tehát be, hogy bizony a restaurácziónak munkájában eddig bizonyos rendszertelenség, sőt kapkodás mutatkozott. Hogy nem volt időnk eldönteni a kardinális munkákra való ráfek- vést, hogy embereink három féle irányban dolgoznak. Kell dolgozniok. Hiszen a gátakon bizony szeretnők sokszor, ha száz kezünk karunk lehetne. * A baj nem ott van, hogy a kezdetek kezdetén így volt. Hogy nem programm szerint dolgoztunk. A baj ott van, hogy még ma sem szedtük össze magunkat. Nem vagyunk tudatában szétszórt erőinknek. És nincs egységes irányunk. Összekötő és czentralizáló kapcsolatunk. A lelkesedés és csüggedés hullámai közt élünk. Alkotásainknak horderejét nem értékeljük. Sokszor meg sem értjük. Nem vetünk számot azzal, mi vált be; és mi nem vált be. Találgatjuk, de nem nézünk bele a dolgokba, hogy miért nem vált be ? Segítő kezeinket, sőt anyagi áldozatainkat a személyek és nem az ügyek, a kívánalmak, az erkölcsi erők szerint osztjuk. Az ötleteknek szeszélyes karjai közé juttottunk. Szent Atyánk, a római pápa egyik beszédében nagy súlyt vetett arra, hogy a kath. ember okvetlenül tagja legyen valamely kath. egyesületnek. Vagy vegyen részt valamely mozgalomban. Mert bölcsen tudja, hogy a mai életet csak ezen szálakkal, csak ezen az utón kapcsolhatjuk templomainkhoz, hitéletünkhöz. Ki törődik nálunk ezzel a mélységes és nagy bölcseségü intelemmel ? Ki értékeli ? Ki tudna például a mi egyházmegyénkben számot adni ezen kapcsolatról? Ki mondja meg, mennyi a hívőknek száma, a kik e szálakkal bensőbben is a mi gondolat, érző és akarás világához tartoznak ? Hogy lássuk, hányán vagyunk és mily kapcsolatban a mi felébredt életünkkel, katholikus akcziónkkal. Hol van élet és'hol van parlag. Szomorú hitéleti temető. Mily lélekemelő, buzdító, v.gasztaló vagy megérdemlett szemrehányó számok, hetük, képek lennének ezek a nyomok, Ua napfényen láthatnék őket. A kath. restau- rácziónak számolását. Ne kicsinyeljük a számok életét. És ne vessük el a statisztikának tanulságait. Népek és nemzetek dolgoznak, gondolkoznak és eselekesznek ez útmutató szerint — a jövendő számára. * A másik baj, hogy még nem ébredtünk annak tudatára, melyszerint a szétszórtság, az elszigetelt működés sohasem egységes működés. Csak félerő. Sokszor annak sem bizonyul. A kath. akczióknak alkotásai ma már Buza-szentelés. I ./LAKY JJ.\OS. ffint, a fiatárban minden tábla zöld, jfj köntösének örvendez a föld. ‘tavaszi, áldott szellők muzsikálnak ,J ringó-rengö, karmafos 6nzának. Egekre néző pacsirta dalol jg rozs-vetések erdeje alól. Virágos az ut: sárga és fekér. Diagy Xs^en ■ nyáron lesz-e majd kenyér ? jfmott, a küs, a jóvizii eren tál jf falu, a néped körmenetre indul. Jseborul itt, a barázdád előtt, Jjiallgasd meg ezt a bus, nagy szenvedőt: . áldásból legyen sok, csapásból kevés. Jsegyen ma szavad: buzaszenteles. fje vagy az élet megoldója) őre. Dléped sírva jött Jdozzád a mezőre. dm szolgáddal ma egyet kiáltott: Szent neved, s a fiatár legyen, jlram, áldott! X. PiusnáL Csodálatos az emberi lélek. Rabja a múltnak s az emlékeknek. Kihalássza őket az emlékezet ködös fiókjaiból s a szentföldi vándor mohóságával csüng rajtok. Olyan az élet a lélek előtt, mint egy festmény: egy fénybe és homályba bontott fehér vászon: a fehér és sötétbe játszó színek chaosza. Fény és árny, álom és valóság, kaczagó napsugár és sötét felhő. S minden ember a maga képe előtt csak a fényt keresi. Félve, lopva siklik ei a haragos, sötét színek vak vegyü- letén, dübörgő vulkánok fojtó füstfelhőin s mohón, lázasan tapad szeme azokra a világos foltokra. Keresi azokat a felbőkön áttörő sugárnyalábokat, mint az imádkozó mu zulmán a napkeltét s mintha a szivben egy óhaj lenne élénk : nappali fénybe boritni a jövő képét. De hát ilyenek vagyunk. Rabjai a múltnak s az emlékeknek ............ Ré gen volt. Ide s tova már két éve, hogy a Szentatyát először láttam. A feledésnek lett volna ideje elmosni a képet, de az ilyen foltokkal ő sem bírhat. Az én szivem visszakivánkozik, visszajár e képhez. Vannak pillanatok, amikor érzem, hogy meg kell állítanom gondolataim járását, erőszakosan kizökkenteni a régi sínekből s vágtatva beszá- guldani a Vatikánba ahhoz a szelidlelkü nagy fogolyhoz. Olyanok ezek a pillanatok, mint a mesebeli kisértetek órája — eltűnnek és örökké visszatérnek s a himes por, amit a leiken hagynak, egy a Dárius kincséből : sentire cum Ecclesia. .........Hogyan kerültem be a Vatikánba, ar ra már nem is emlékszem. Tudom : agyam fölmondotta a szolgálatot s csak ott a szivem mélyén kopogott valami lázasan. Azt hiszem, érzelmeket fontak ott harmatos koszorúba. Alabárdos, termetes, svájezi legények lépése kongott a fehér, márvány kockákon s bíboros inasok csapatja hurczolt bennünket szobáról szobára. S csak mikor egy fényes, piros drapériás teremben felállítottak bennünket és rövid várakozásra intettek, nyertem vissza eszem használatát. A szalonok nehéz levegője feküdt a szobán és selymes, zöld fiiggönyök-szíirte napsugár itatta a falakat. A csend komolysága ráült a lelkemre és lágyan, halkan imára hangolta. S képzeletemben régi, ismerős alakok jártak fel. Arcok, amiken sok mosolyt szeretnék látni, szivek, amiket öröm duzzasszon, képek, amikhez rámát aranyszállal fonnék. Annak a csillogó szemű, szürkülő hajú édes anyának s gondtól hajlott, de meg nem tört apának kívántam a sok-sok áldást. Nem sokáig várakoztunk. Az ajtóban egy fehér alak jelent meg fényes kísérettel. 0 volt az ! Mosolygós areczal, halk lépéssel jött be hozzánk a világ pápája. Fehér, egészen fehér volt .Fehér az arcza, fehér a haja, fehér a keze, fehér a ruhája — és a szeméLapunk mai száma 10 oldal.
