Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-03-19 / 12. szám

Szatmár, 1913. márczius 19.

egyikhez tartoznak a hyperdinasztikus érzelmű mágnások, a másikba a kormánytól függő elemek. Ez utóbbi csoport ismét felosztható olyanokra, akiket már lekötelezett a kormány és olyanokra, akik még ezután várnak valamit a kormánytól. Már most tudva azt, hogy az uralkodót sikerült Lukácsnak félrevezetnie és bizalmát megtartania: ki remélhetne ilyen összetételű háztól Lukácsot elitélő nyilatkozatot '? Csupán egy dolgot nem bírunk megérteni. Azt t. i., hogy miért helyezték a kormány javaslatát lelkiismeretük fölé azok, akiknek pedig állásuknál fogva a közéleti tisztaság megvédése volna a feladatuk!

Adakozzunk a Sajtóalapra!

P. Bangha és a mi szatmári „jó katolikusunk.“

Az a jogtalan, felháborító támadás, a mely az Oltáregyesület estjén szereplő Krüger Aladár drt. és vele a katholikusságot érte, és a mely a „Szamos“ hasábjairól átterelődött a „Szatmár és Vidéke“ vezérczikkeibe is, szinte országos fölháborodást keltett a magyar katholikusság köreiben.

A múlt csütörtökön P. Bangha, a nagyhírű szónok, a kath. sajtómozgalom apostola, Szombathelyen tartott a város és vidék elő kelő intelligentiája előtt nagyszabású előadást. Ebben a beszédben taglalta ezt a szatmári támadást és adott alapos választ is a támadásra. A beszéd e része a következő :

„A katholiczizmus vallásfogalma nem az, hogy a vallás puszta sóvárgás a mennybéli javak iránt, mint ahogy azt nemrég a „Szatmár és Vidéke“ ez. lap irta. Azt Írja ez a lap, hogy a vallás érje be a mennybéli javak után való sóvárgással, ne csináljon kath. köröket, mozgalmakat, intézményeket, mert ez már mind földi, hatalmi kérdés. A ki tudja, hogy az élet annyi mint mozgás, az hamarosan tisztában van itt a konklúzióval is. Ha egy vallástól azt kívánjuk, hogy alkosson mozgalmakat, akkor azt kívánjuk tőle, hogy dermedjen meg, haljon meg. A katholikus vallástól azt kívánni, hogy ne vegyen részt társadalmi mozgalmakban, ez nem szerény kívánság, mert egyenértékű az ön- gyilkosság kívánságával. Mihelyt pusztán az imazsámolyra és a templomra szorítkozik a kath. vallás, megszűnik az lenni, aminek kell lennie. Soh’se érte be azzal a katholiczizmus, hogy ne vallhassa meg meggyőződéseit, hogy alkotásait fenn ne tarthassa.

Ha a katholiczizmus ezen alapvető felfogása jogosult — és legalább ép olyan jogosult, mint az ellenkező felfogás, akkor azonnal tisztában vagyunk azzal a kérdéssel van-e jogosultsága a kath. sajtómozgalmaknak, helyes-e, ha a katholikusok kath. lapokat alapítanak és tisztességes, modern eszközökkel ezek fentartásán fáradoznak. A kath. vallásnak intézményei vannak és ezen intézményekre szükség van, mert a kath. vallás egész tanrendszerével, erkölcsi felfogásával együtt az egész életet felölelő rendszer, mely normatívákat állít fel a gyermekek nevelésére, a családi szentély tisztántartására, elveket állít fel még a politikai élet terére nézve is. Ehhez neki legalább annyi joga van, mint amennyivel ettől más rendszerek elütni szeretnék. Ha ez igy van, akkor a katholiczizmustól nem lehet elvitatni azt a jogot, hogy intézményeit védelmezze. Ha eleink templomokat építettek, ha állítottak melléje iskolákat, hogy azokban kath. hitelvek szerint nevelődjenek a gyermekek, ha kórházakat, rendházakat, menházakat emeltek, ha lelkészi hivatalokat szerveztek és a vallási teendők szorgalmazására kiküldött egyének dotációjáról gondoskodtak, — akkor milyen jogon lehet elvitatni azt az igényt, hogy ezeket az intézményeket fenn is tartsák. Ha fenn akarják tartani, nem akarják minden vagyonukat közprédára bocsátani, akkor szükségük van a modern jogvédelem azon eszközeire, amelyek közt első helyen áll a sajtó. Mert mit használ nekem, ha száz„HETI SZEMLE“

szór is igazam van, de nem tudom igazamat a nyilvánosság elé vinni. Azt kívánni a katholiczizmustól, hogy mondjon le a védelem eszközeiről, ugyanannyit jelent, mint valakit párviadalra hívni ki, de azt mondani neki, hogy a fegyvert tegye le a lábához és engedje magát püfölni, rúgni.

Az antikatholikus sajtó nap-nap után beleköt szent vallásunk igazságaiba, pedig a kultúra jellege volna, hogy tiszteljük egymás meggyőződését. Nekünk nem szabad semmit sem tennünk, hanem engednünk kellene a falhoz nyomatni magunkat — és ha védekezünk, azt mondják: ezek úgy tartják meg a szeretetet, hogy még a falhoz sem engedik nyomatni magukat.

Ők csak a kath. vallás kinövéseit akarják nyesegetni, mint mondják, de azért bántanak pápát, papokat, házasságot, misét, böjtöt, missiót, eucharisztiát, coelibatust, Mária- kultuszt, bucsujárást, rózsafüzért és ez náluk mind kinövés. Ugyan, ha ezt lenyesik, mi marad a katholiezizmusból ? Tolerancia ez ? Ezzel a maffiával szemben jogunk van sajtóakezióra.

Az Egyház volt a jelen kultúra megalapítója és szétliordója. Ezt az igazságot azonban szereti elsikkasztani a modern sajtó. Iszonyú az a hang, tenor, tónus, amelyen ez az antikatholikus sajtó vallási igazságainkat, misztériumainkat traktálja.

Ne beszéljünk kath. öntudatról, ha mi továbbra is tápláljuk ezeket a lapokat. Nem az a szégyen, hogy ezek büntétlenül Írhatnak ilyeneket, hanem hogy a mi pénzünkön Írják mindezt. Nem az a szégyen, hogy valakit leköpnek, hanem ha valaki még gyáván és bután meg is fizeti azt, hogy leköpték.“

A következtetéseket e beszéd nyomán nekünk kell levonni. Nekünk, a hideg, a közömbös, a kath. sajtóval nem törődő és az ellenséges sajtót pártoló szatmáriaknak.

Magasztos czélok — méltatlan eszközök. Állandó rokonszenvvel és lelkes együttérzéssel kisértük mindig az ellenzék küzdelmét. Az ellenzéket tartjuk a nemzeti érdekek igazi képviselőjének, a jogfolytonosság s az alkotmányos szabadságok védelmezőjének. A munkapártnak és a kebeléből alakult kormánynak lelkiismeretlensége a politikai ellenőrzésen messze túlmenő kötelezettségeket is ró a mostani ellenzéki pártokra: alkotmányunkat, nemzeti létünket kell megvédeniük. A korrupezió és elvtelenség jegyében született munkapárti rezseim ugyanis párját ritkító czinizmussal dobja áldozatul a nemzetnek legdrágább, legféltettebb értékeit, csakhogy hatalmon maradhasson. Pártérdekből vásárra viszi a közérdeket. A kormányhatalmat adományozó Pécsnek minden kívánságát vakon, törvénytiprások és világbotrányok árán is, teljesítette. S eme pribék-szolgálatok ellenértékéül nem a nemzeti kívánságok méltánylását kérte Bécstől, hanem szabad kezet a belpolitikai ügyekben. A „szabad kéz“ azóta működik lázasan, őrülten, brutálisan, a pártérdeknek mindenen felülemelkedő, semmi gyalázatosságtól vissza nem riadó vezéreszméje szerint. A pártérdek kívánta az elnöki diktatúrának, a gyilkolási joggal felruházott parlamenti őrségnek, a klotiirnek törvénybeiktatását, az igazságszolgáltatás befolyásolását s a választójognak csúfolt munkapárti mandátumbiztositást; már csak a közigazgatás államosítása hiányzik; nemsokára ez is meglesz, mert igy kívánja a mungók „suprema lex“-e, a pártérdek. A harmadféléves „nemzeti munka“ után odajutott ez a szegény ország, hogy egy Bécs- ből a nyakára küldött só- vagy házügynök most már néhány hónap alatt parlamenti többséget szerezhet magának s alkotmányos utón kiviheti akár a trializmust, akár Magyarország felosztását is. A munkapárti urak ezzel nem törődnek. A fődolog, hogy a hatalom el ne vétessék tőlük. Eme közkereseti társaság s annak nemzetsorvasztó politikája ellen harezol az ellenzék. A nemzet életéért — a nemzetből élősködők ellen. Honvédő munkát végez, védi az ősi alkotmányt, a törvénytiszteletet, a köztisztességet s a nemzeti függetlenségnek alapjaikban megtámadott biztosítékait. Ám ilyen fontos érdekek

védelme, ilyen magasztos czélok biztosítása

csak azokhoz méltó eszközökkel, hasonlóan magasztos lelkülettel történhetik eredményesen. Őseink karddal, vérükkel védték alkotmányunkat. Ma a változott idők s a változott erőviszonyok mást parancsolnak. Ma senki sem kívánhatja a nép képviselőitől, hogy neki menjenek a szuronyerdőnek. Ez nem a bátorság kérdése, mert a bátorság nem föltétlenül azonos az ostobasággal. Azt azonban joggal elvárja a nemzet, hogy képviselői a nemzeti jogokért vívott küzdelmeikben az elszántsággal és lelkesedéssel mindig egyesítsék az okosságot is és taktikai hibákból eredő fiaskóval ne veszélyeztessék a nemzeti' küzdelem komolyságát. Amilyen fölemelő s a kormányra lesújtó volt az ellenzék márczius 4 iki méltóságteljes tiltakozása, annyira komolytalan volt márczius 11-iki parlamenti szereplése. Kár volt a tartózkodás elvi alapjáról letérni csak azért, hogy egynéhány képviselő nyelvöltögetéssel és becsületsértő gorombasággal könnyithessen a lelkén. Megjelenésükkel, majd kivonulásukkal csak a Tisza helyzetét erősítették ; maguknak s a nemzeti ügynek ártottak vele. Ha nem verhetik ki Lukácsot Tiszával, Pavlikkal meg az egész munkapárttal együtt a parlamentből, hát ne is menjenek oda. Forduljanak a nemzethez, hívják azt fel és készítsék elő az Ítélkezésre. A nemzetben van annyi erő, hogy kikorbácsolja a közélet szentélyéből a kis és nagy kufárokat. És ha ezt meg nem teszi a nemzet, akkor megérdemli, hogy továbbra is betegek és sóemberek intézzék a sorsát.

3

Márczius lö.-i ünnepségek.

A meleg tavaszi napsugár fénye találkozott márczius Idusán az emlékezés szárnyán fölemelkedő lelkek izzó sugárzásával. A nagy idők emlékének áldozott városunk közönsége, az iskolák és különböző egyesületek ünnepélyén. A Kölcsey-kör ugyan ez évben is elhagyta a régebben oly fényes és jelentőséges ünnepét — de most ne rekrimináljunk.

A hazafias lelkesedés lobogó lángjainak suhanásait hallottuk, fényét láttuk és melegét éreztük ez ünnepségeken. Jól esik megállanunk a mi század korunk érzéketlen törtetésében ezeknél az őrtüzeknél, hogy fölmelegitsük érzéseinket, ápoljuk fakuló hazafiságunkat, erőt merítsünk azok ellen a törekvések ellen, a melyek az élet harezaiban elnyűtt, megtépázott lelkünket akarják megejteni a minden idealizmust elvető száraz, anyagias fölfogással és a minden lelkesedést elpusványositó lelki vize- nyősséggel.

Különösen a mának szomorú sivárságában van szükség, hogy megelevenedjék a közömbös lelkekben az ősi múlt áldozatos haza- fisága. Az alkotmánytiprások, az abszolutizmus tobzódásai közt kell, hogy megébredjen mindannyiunkban a nemzeti érzés, a melynek orkánja, mint egy tisztitó vihar, söpörjön végig politikai életünk panamás Szaharáján.

Városunk a nagy napon lobogódiszbe öltözött, az utczákat nemzeti kokárdás fiatalság lepte el és hazafias hangulatú közönség kereste fel a sokfelé rendezett ünnepeket, a melyek mindegyikén nagyszámú, lelkes hallgatóság vett részt.

Alább adjuk a beszámolót a márczius 15,-iki hazafias ünnepélyekről:

Az Iparos Otthon ünnepe.

Sokáig emlékezetes és minden pontjában a legfényesebben sikerült ünnepség folyt le a történelmi nap emlékére az Iparos Otthonban. A „Szózat“ és a „Tied vagyok, tied hazám“ hazafias dalok emelkedett hangjai nyitották meg az ünnepélyt az egyesült dalárda lelkes előadásában. Az ünnepi beszédet Benkő József apátkanonok tartotta. Az illusztris szónok ragyogó ékesszólással előadott, szivhezszóló, hazafias tüztől áthatott beszédje minduntalan megújuló lelkesedést váltott ki a hallgatóság soraiból. A sablonos ünnepi beszédektől eltérő gyönyörű szónoklat méltán képezte az ünnepség kiemelkedő fénypontját. — A színtársulat tagjai Beöthy—Rákosi „Aranylakodalom“ czimü történeti színmüvének egyik aktuális jelenetét adták elő, melynek keretében Szőke Sándor gyújtó hatással szavalta el a „Talpra magyar-“t.