Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-21 / 8. szám
számiap, 1912. tebruárius 21 8. szám aax. eviuiyam. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K - f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — „ | Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár. Mikor? Szatmár, 1912. febr. 20. (-(-) Kegyetlen szó ez, a mely felénk süvít egy levélből. Panaszos, sürgető, megdöbbenő, fájdalmasan csodálkozó, keserű re- signatióval vádoló levél ez. Éget minden szava. A kin verejtéke önti el olvasására szivünket. Mert éles vágása minket sújt. Ezt a lapot. Az Északkeletnek egyetlen középponti katholikus sajtóorgánumát. Hogy nem vagyunk hangosak. Hogy szavunk nem riaszt. Hogy nem süvöltő zengésű a harsonánk. Hogy ébreszteni nem akarunk. Úgy, hogy kongó halálharangként, tűzzel gyújtva, lelket ébresztve, harczos vezényszóval, dörgő parancscsal, mámorositva, megfélemlitően, zászlót kibontva, kardot megvillantva szólnánk — kinek-kinek. Városnak, falunak, ez egész országrésznek. Közömbösnek és lelkesedének, érzéketlennek, alvónak és virrasztónak, tehetetlennek és dolgozónak, megcsüggedtnek és reménykedőnek. Papnak, tanítónak ; öregnek és fiatalnak ; félénknek és vakmerőnek ; vezérnek és közlegénynek. Hisz itt az ár! Szennyes hulláma már elöntött templomot, erkölcsöt, hazát, elmét és lelket. Kongatni, zugatni hát azt a harangot! Szélvészes viharral belesüvölteni a szivekbe! Villámokkal gyújtogatni a béna tétleneket! Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. Aztán a levél hangjának szakadásig megfeszített, éles keménységű húrja hirtelen megernyed. De ebből a részből is fájdalmas keserűséggel csattan felénk a vád: — Annyi ellenséges erő és annyigyön- geség. Csak azon csodálkozom, hogy élünk, vagyunk . . . Ott fönn még csak dolgoznak. A főváros katholikus sajtója bátor, nyilt. — Mindig tüzel a nagy, az igazi katholikus újságok megteremtésére. — De hol a visszhang ? Hol a seregek? Tehetetlenség minden oldalon. Pedig ők hogy dolgoznak Bele is törnek mihamar a megerőltetésbe — és mégis sehol semmi. Vagyis hogy — győznek az istentelenek. Jön a krematórium. Jön a vallási teljes közömbösség iskolában, törvényhozásban. Aztán újból megviharzik a levél hangja. Nyilazó záporral borit el bennünket, hogy beléuntuDk már az egyházmegyei sajtóalap megteremtésének actiójába. Kényelmesen kisiklottunk a további köteles munka alól, a mikor az Irodalmi Körre ruháztuk át a sajtóalap megvalósításának: kötelességét. Ám nem igy! Csak tartsuk felszínen a kérdést. Menjünk a tüzbe érte mi is. Mert máskép mikor lesz nekünk sajtónk ? — Mikor ? Ezzel a kegyetlen kérdéssel, a meglázadt kétségbeesésnek e meggyötrő, fájdalomban fogant kaczagásával végződik a levél. A szerkesztőséget és kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. a Pázmány-sajtó czimére (Szatmár, Iskola-köz 3. sz.) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona.--------------- Nyilttér sora 40 fillér. --------------A l:ij) megjelenik minden szerdán. Hát mi adjunk rá választ ? Újból ? Mert már adtunk. Úgy állítottuk be ezt a sajtó-kérdést, hogy egész életünknek ez a szive, dobogása, ereje, életet adó motora, És már ma van reá szükségünk. Holnap — elkésünk v*ele. Elmékhez appelláltunk, szivekhez szóltunk — és csak egy falu hallgatott meg bennünket. Jó. Magunkra vesszük a vádat. Hogy nem voltunk elég hangosak. Bár nem tudjuk elhinni, vájjon csakugyan rajtunk mult-e, hogy félesztendő alatt alig harmadfélezer korona gyűlt össze az egyházmegyei sajtóalapra. Hát nekünk kell kiénekelnünk a zsebekből a pénzt ? De a mi szavunkra megnyilnak-e azok a zsebek ? A föld népéé, egy-két tanítóé, háromnégy papé megnyílt, — a többié zárva. Tehetünk erről? Ott tévesztettük el talán a sajtó-alap beállítását, hogy áldozatkészséget emlegettünk ? Úgy van ! Nyíltabban kellett volna szó- lanunk. Hogy nem dicsérendő áldozathozatal lesz, ha összehordjuk a sajtóalapot. Hogy nem jutalmazandó cselekedet ez, a milyenre csak a nagyszivüek vállalkoznak. Csakugyan ilyen nyíltan kellett volna szólnunk. Azt mondanunk: hogy kötelesség. Mindegyikünké. Világiaké és egyháziaké. Szegényeké és gazdagoké. Kötelesség, a melyről számolnunk YAR<2A Három a táncz! — Tánczra táncz I Irta: dr. RÉT HE I PRIKKEL MARIÁN. (Utánnyomás tilos.) Aligha voltak kedvesebb föl kiáltásaik a régi magyaroknak vidám perczeikben. Az elsőt a muzsikusok és önmaguk biztatására untalan hajtogatták tánczközben, amint az első ismert magyar „fűzfapoétának“, Koháry Istvánnak következő verssoraiból szépen kitetszik : . Az tánczot megvonják, Járni el nem unják, Mulatnak nagy frissen, Mert kahogy megszűnne, S hegedűs pihenne — Mondják : három az táncz! Azt is hogyha érzik, Hogy majd elvégezik, — Megint: három az táncz! Ropják, frissen ropják S nagy ékesen járják — S ugyan: három az táncz!" Ez apáinknak egyik legrégibb és leggyakoribb tánczszava, amely egyszersmind ékesenszóló bizonysága a tánczban való kitartásuknak. Mert tudni való: nem azt akarták ezzel jelenteni, mintha éppen három táncz esnék egymás után kedvükre, hanem ugyanazt, amit a mostani „hogy volt“-tal szoktak tánczosaink kifejezni, vagyis — táncz-folytató kívánságukat. Ám a „tánczra táncz /“ máig közmon- dásszerü tánczrikkantásunk ennél még többet jelent, jelenti a tánczba való vak belemerü- lést, vagy magyarán: a tánczbeli telhetet- lenséget. De vájjon beszélhetünk-e őseinknek- tánczbeli telhetetlenségéről ? — Minden bizonynyal ! A múltból eleddig napfényre került történeti följegyzések teljes jogot adnak reá, hogy ez állításunkat a legkomolyabban hangoztathassuk. A meggyőző adatoknak nem is egy, hanem két nagy csoportja kínálkozik bizonyításra : egyik a ránk maradt régi táncznevek tekintélyes száma s evvel kapcsolatban táncz- nyelvünk ritka gazdagsága, másik a hajdani tánczálkalmaknak feltűnő sokasága. Szinte hihetetlenül hangzik manap, pedig puszta igazság, hogy apáink nem kevesebb, mint hatvan különféle táncznevet hagytak reánk (nem szólva a teljesen idegen nevű tánczokról!). így teszem tánczolták, vagy legalább is közelebbről ismerték a bojnyik, tolvaj v. zsivány; borbély, bundás; cziczke; czigány; csizmadia v. varga ; csörgő ; dobogós ; egeres ; egyes v. szóló; énekes; farkas; feketesereg ; forgó, német v. stájer; gombostű; gyertya ; gyertyás v. szövétnekes; hajdú; halottas v. tor; hanák; haragos; hármas; háromszáz özvegyasszony; holt; incselkedő ; juhász ; kalamajka ; kardos; karingós, kerengős v. keringő; kállai kettős; kerék; kopogó; kozák; kuferczes; lapát v. lapoczkás; lejtős; lengyel v. változó; magyar; magyar kontra; menyasszony; mennyegzös; oláh; pajkos; nemes v. palotás ; oldalgós; párolás ; paraszt; reverencziás ; róka ; sátoros ; süket; sövény; süveges; szabács; tapsi v. tapsos ; tót v. guggó tót lejtő ; tőkés ; tüdős; ugrás v. friss; vánhosos v. párnás; verbunkos; és zsidó tánczokat. Ha nem is Írhatjuk alá Káldy Gyulának azon állítását, hogy „a német, franczia és olasz nemzetnek együttvéve sincs annyi és oly sokféle táncza, mint a magyarnak“, annyit habozás nélkül erősit- hetünk, hogy távczismeretben — u múltra nézve! — vetekedik nemzetünk Európa bármelyik nemzetével. De nem csupán ebben vetekedik, hanem egyáltalán a táncznyelv gazdagságában és szinességében is az elsők között van. A száraz elsorolást mellőzve, egyszerűen megállapítjuk teszem azt a kétségtelen valóságot, hogy csak a régebbi időből másfél száznyi példabeszédünk : közmondásunk, szólásmódunk és képes kifejezésünk van a tánczról és egyes tánczmozzanatokról véve. Ami pedig az egykori tánczalkalmak feltűnő sokaságát illeti, bizonyos, hogy ennél a mai magyar nemzedéket egy napon se emLapunk mai száma ÍO oldal.
