Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-14 / 7. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. februárius 14. Olcsó árak, drága élet. Irta : id. EGAN LAJOS. Úgy nézünk ki ma, mintha az egész világ omladozó félben volna. Ennek szomorú a története. Szenvednek az elnyomott milliók az egyik oldalon és orgiákat ül a másik oldalon a kizsákmányolás. Agyarkodik egymásra a két tábor, az egyik a rogyásig kiaknázott le akarja rázni a bilincset, a másik mást okolva régen gyakorlatba vett fur- fangját felhasználja, hogy gazdagodásának módszerét megtarthassa. Ez a mai helyzet. A politikai közvetítők közgazdasági tevékenységének idejében ezek támogatásával fejlődött ki minden téren a közvetítők seregének elhatalmasodása, ennek könnyű és eredményes ténykedése hozta létre a nagy és kis bankok, nagy és kis szipolyozók seregének feltámadását. Ezek körül csoportosultak a milliókat kizsákmányoló közvetítők, a kik a koldussá lett milliók nehéz munkájából leszedve a megélhetésre szükséges hasznot, márványlépcsős palotákban, vigan élik napjaikat, elalkudva nappal a börzén és a piaczon az emberi munka eredményét, este pedig a gummikerekü gépkocsin száguldanak oda, a hol a frivol mulatságok csiklandozzák, a természet logikája szerint, a rátermetteket. A másik oldalon gyötrelmet okozó panaszokat hallunk a munkálkodók és fogyasztók milliói részéről, hogy már elviselhetetlenné válik a drágaság azon czikkekben, melyek az életfenntartásához okvetlen szükségesek. A lakásuzsora, a tüzelőszer, a kenyér drágasága, minden ipari ezikknek drágulása sorba kerülve, a fix jövedelemből élő embereknek, keserű igazságból fakadó sóhajokat okozva, azok elégedetlensége félősen fokozódik, mert egy uj tatárjárás végig sepert az ország gazdaságának minden terén, midőn kifosztott már minden termelő osztályt, végül rávetette magát a nagy államfenntartó fogyasztó osztályra is. Valami nagy és mindenre kiható mozgalomnak kellene létrejönnie, hogy ez a baj eltávolittassék. — Soká nem mozdult semmi, csak a sóhajok és a fiorbézolás volt hallható. A hatalom a liberális korban mintha hasznát látta volna ennek az állapotnak, nem segített, azt olvashattuk ki ténykedéséből; csak szenvedjenek tovább az elnyomott milliók és ülje orgiáit a kizsákmányolás, ebben a milieu- ben könnyebb a mi helyzetünk, mert a só- hajtozónak, a nemzet nagy érdekeinek érvényt szerezni nincs ereje és bátorsága, a másik, a dorbézoló, úgyis mindig vele tart. Az egykor erős, hatalmas középosztály, kicsiny hibái mellett, hazaszeretetben, jellemben, érzésben sokszor bizonyított erejével, nemességével a . sokféle elnyomatások után erőtlen, gerincztelen lett, nem tudott már helyt állni; egy része opportunus, a másik része saját fennmaradásáért küzdve összes ereje erre lévén lekötve, még a hasonló sorsuak erejének összetételére, a szövetkezésre sem igen gondolt, annál kevésbbé volt képes a nemzet nagy érdekeinek érvényesítéséhez erőt kifejteni. Ádáz ellenségei pedig, a kik nagy becsületességén, jóhiszeműségén meggazdagodtak, lekicsinyelték, hazug állításokkal igyekeztek tehetetlennek, tudatlannak, köny- nyelmünek, butának jellemezni, pedig elgyengülését az ő nemes tulajdonsága mellett az akkori rossz, politikai irányzat okozta és buktatta meg. Most rákerült a sor a fix fizetésű munkások és hivatalnokok millióira. A fölösleges közvetitésen kívül közrehatottak a megélhetés drágulásához a pénzt helyettesitő eszközök felszaporodása és a termelés költségeinek emelkedése. Az általános drágaságról nem beszélnek a lármások, a kiknek kapóra jött az osztrák politikusok hamis játéka a husdrágaságról, a mi nincs, mert a húsárak csak arányba léptek minden más gazdasági és ipartermény áraival, sőt utóbb az élőállatok ára ezen arány alá esett, de mert minden, a mi az élet fenntartásához és minden termeléshez szükséges eszköz a fönt jelzett okoknál fogva megdrágult, drágább lett a gazda által termelt élelmiszer is, a nélkül, hogy ezért a termelő helyzete is rózsásabbá vált volna, mert neki is sok rajta kívül eső szükségleteit drágábban kell beszereznie. A ki ismeri a kisgazdák sanyarú életét, a ki az élelmiczikkek előállításával véres verítékkel fáradozik, azt látja, hogy azok sem boldogulnak. Csak egy boldogul és gyorsan tollasodik, az, a mely a két faktor közé közvetítőként betolakodott. Ez foglalta el az utolsó évtizedek életének eredményét, minden élvezetét és irányítását állami közreműködéssel, törvények segítségével. Valaminek kellene történni, mely megszabadítja a termelőt és a fogyasztót azoktól a fölösleges és kellemetlen közvetítőktől. A javulást valaminek elő kell idézni, mert a baj végső határához elérkeztünk. Valami más formákra támaszkodó beavatkozás válik szükségessé, mert nem szabad a közveti tő önző csapat szabad prédájára bízni a nemzeti gazdaságnak fejlődését, kincseit és leghasznosabb emberanyagát. Látva a helyzetet, gondolatunk végig siklik a történeten, felidézzük életünk fonalán lepergett eseményeket és keresünk hasonló állapotokat és kibontakozást, támaszkodva arra a közmondásra, hogy az életben minden megismétlődik. Láttam ifjú koromban — ez már régen volt, — ebben az országban olyan kormányirányzatot a hatalmon, mely egy rettenetes csapás- után nehezedett az országra sok bolond eszmével a programmjábai^ a többi közt erőszakkal meg akarta németesiteni az országot és daczára, hogy egy szörnyen letört nemzet fölött uralkodva, nagy erőt tudott kifejteni, de sem ezt, sem programmjának némely furcsa és bogaras pontját nem tudta fenntartani, de ezen gyengéi mellett állandóan arra ügyelt, hogy a nemzetfönntartó, termelő és munkálkodó osztályt a fölösleges kiszipolyozástól megóvja. Abban a kellemetlen emlékű időben hivatalosan limitált ára volt a fő élelmi ezikknek : a húsnak és kenyérnek. Nagy büntetés érte azt, rövid utón végrehajtva, a ki ezen árakat túllépte, vagy a mértékkel csalafintáskodott. Ugyanezen kormány, az államjövedelem fokozására, életre hívta egy élvezeti luxus ezikknek, a dohánynak, állami monopolizálását is. Ne legyünk elfogultak 60 év lepergése után, ismerjük el bátran, a mit azokban a keserves években sok okosat láttunk. Azok a limitált árak jobban beváltak a nagy szabadságnál, mely a fosztogatást tette szabaddá és a dohány monopólium is úgy bevált, hogy az még ma is, mint jól jövedelmező állami intézmény fönntartatík. íme itt vannak nemrég múlt és még élő példák is, — ezek fölött érdemes gondolkozni, mert úgy látszik, hogy a jövő feladatok egyik legfontosabbika elé érkeztünk. Nagy hibát látunk abban, hogy olyan ipar, mely jobban és olcsóban megélhetne kint az országban, összetorlódik a fővárosban, csak azért, hogy az igazgató urak kényelmesen zsebre vághassák prezencz-markjukat és a tentieme-eket. A drágaságnak ez is egyik oka. A limitált árakra nézve, az ország néhány városában- próbálnak már valamit, de ezek a részleges próbák nem lesznek és nem lehetnek eredményesek. Limitált húsárak, kenyérgyár, árubódék élelmiszerekre, csak olyan szárnypróbálgatások az egykor megvetett Bach-rendszer felé, mely rendszert csak gyermekkoromban láttam alkalmazva, tudom, hogy akkor bevált ; érdemes volna azt tudomány tárgyává tenni. Olcsó árak, —- drága élet! ez volt a liberális korszak eredménye, ez volt a szociális mozgalmak, a középbirtokos osztály bukásának a kisgazda kivándorlásának indító oka. A kilenczvenes években, mikor a búzáért a gazda 5 frtot kapott, holott az neki 7 forintjába került, mikor a hízott marhájáért 20 krt kapott, mikor a ringek a lóheremagért 20 — 24 frtot adtak 80 forint helyett, ez és hasonló dolgok adták meg a gazdaosztálynak a kegyelemdöfést. Csak egy terménye akadt, melynél nem volt árhullámzás, melynél maradt nehéz munkájának egy kis eredménye : a dohány, melynek termelése mennyiség és minőség szempontjából, államilag korlátozva és szabályozva volt és ennek az egyedáruságnak még az az előnye, hogy ha az haszonnal jár, ez édes mindnyájunknak haszna. Ez a példa keltegette már régen bennem azt a gondolatot, hogy az életföntar- tására legszükségesebb élelmi ezikknek ilyen elbánásban kellene részesülni. Akkor megélne a gazda és nem jajgatna a munkás, mert az államhatalom, melynek kezében öszpontogulnak a termények és szükségletek számszerű adatai, az tudja helyesen megítélni a termelés és fogyasztásnak a közérdek javára kimért arányait. Ha ez a hatalom lelkiismeretesen teljesiti feladatát, létrejön az egészséges harmónia. Akkor megszűnik az a hatalom, mely az ő külön életnézetével, külön erkölcseivel, külön szabadalmaival és szokványaival, külön bíráskodásával már oda érkezett, hogy a mi mindennapi kenyerünkkel, melyet elővétel és mérlegcsonkitással ragadtak kezükbe szerencsejátékot űzve, azt kényük-kedvük szerint olcsóvá tették az átvételnél a termelő kárára, drágává a fogyasztó nyomoritására. Ezt csúfolták szabadelvüségnek. Az élelmiszer monpóliumának eszméje, úgy látszik a legszabadelvübb országban fog gyökeret verni. A szabad Svájcz kormánya, alapos tanulmányok után. már megkezdette a búza és lisztmonopóliumot, melylyel a spekulácziót ebben a legszükségesebb czikk- ben kizárja és a kenyérnek az egész országban egységes és lehetőleg elérhető olcsó árt szab és szigorú törvényt alkotott, mely uzsorának minősiti és irgalmatlan büntetést szab ebben a czikkben a meg nem engedett nyerészkedésnek. Ha a szabad Svájcz polgárai időszerűnek tartották az államszocializmusnak ezt az uj formáját meghonositani, akkor talán nekünk sem volna okunk ennek a kérdésnek megfontolása elől kitérni. Lám, ott azon a szabad földön a társadalom megteszi azt, a mi szükséges, hogy a polgárság munkás része megélhetésében biztosítva, megtehesse azt, a mivel a köznek tartozik és egyes embert ne illesse meg az a törvényes kiváltság, hogy embertársai életszükségletének árán, könnyedén játszva, vagyont szerezhessen. A munkásházak felállítása, szénbányák beszerzése már erre az útra mutatnak, majd a fokozódó kényszerhelyzet meghozza azt is, hogy a fönt jelzett kérdés fölött még tovább is elmélkedni fogunk. Városi közgyűlés. Meg van végve a színigazgató. (u.) Sok izgalomnak, futkosásnak és ka- pacitálásnak vetett véget a február 12-iki városi közgyűlés. A szinügyi bizottság javaslata alapján 36 szóval 32 ellenében Heves Béla jelenlegi színigazgató kapta meg újabb három esztendőre a városi színház bérletét. Az ügy ezzel végérvényesen el van intézve. Mulasztást követnénk el azonban, ha a bérbeadás kisérő jelenségeiből egy két tanulságot le nem szögeznénk. Köztudomású, hogy a zsidóság kezdettől fogva a magáének tekintette a zsidó Heves Béla ügyét; olyan lázas érdeklődés, olyan tevékeny korteskedés, aminőt a szatmári zsidók a Heves-ügyben az utczán, kávéházban, magánkörökben kifejtettek, a keresztény közvélemény előtt egyszerűen ismeretlen. Mi ilyenre képtelenek vagyunk. A városi közgyűlésre (főleg a januárira, amikor még nem volt olyan biztos a dolguk) minden épkézláb zsidó bizottsági tagot elhoztak, némelyikén szinte látható volt az eddigi visszavonultság moha és pora. Sőt elbizakodottságukban utóbb már annyira mentek, hogy megfenyegették a polgármestert, ha cirkulusaikat zavarni meri. A zsidók egy szálig mind Hevesre szavaztak. S ilyen előzmények után feláll a közgyűlésen dr. Tanódi Márton s 'többek között — mert ilyen kolosszális böl- cseséget is mondott, hogy a színháznak nincs kulturhivatása, annak csak szórakoztatás a célja — megvádol egyes keresztény bizottsági tagokat azzal, hogy felekezeti jelszavakkal küzdöttek Heves ellen. Hát az ilyen eljárás jellemzésére nehéz megfelelő kifejezést találni. Talán még1 azzal kvalifikáljuk leghívebben, ha egyszerűen zsidó eljárásnak mondjuk. Amit a zsidó-
