Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-07 / 6. szám
4 gúny, köpködés éri. Mi mozdul meg ezekben? A vallástalan tudomány. Á vallástalan kultúra kulturharamiákat nevelhet, de nem egymást megbecsülő embertársakat. Biztosítja emberi méltóságunkat, emberi tisztességünket ? Gyászos tapasztalatokra jutottunk. Egy hetedikes gymnasista mondta társairól : Azok befejezték már az életet, a hol kezdeni kellene. — Ez a tudomány kapkod, hogvan mentse meg az állati ösztönöktől a társadalmat, az ifjúságot. Föl akarják „világosítani.“ Majd ez segít rajtok. — Nagy városok utczáin este undorító látvány az a sok czéda; nincs már bennök semmi becsületérzés. Biztosítja vagyonúnkat? Nemrég a berlini parlamentben azt mondta egy liberális szónok a socialistáknak: Ti rablók vagytok, mert világos nappal el akarjátok venni a mi a másé. — Hát ti mit csináltok Francziaország- ban ? — vágták vissza a liberálisoknak a socialisták. — Az más! — felelt a liberális. Mi előbb törvényt hoztunk, hogy a vagyon nem az övé, csak azután vettük el. Hát igy tesznek a legszentebbel a kul- turemberek. S ez nem rablás. — Ez a ga- rantia, a mit a vagyonbiztonság mellett nyújt a kultúra ? Hát becsületünket, jóhirnevünket biztosítja-e ? A lapok napról-napra ezrével hasábszámra rágódnak becsületünkön; hazudnak, rágalmaznak. Ez a garantia? Azt leszik tönkre, a kit akarnak. Kiadják a jelszót s jaj annak, a ki ellen törnek, lerágják a becsületét. Bizony rettenetes színben tűnik föl ez a vallástalan tudomány. Ez hoz mennyországot ? Ez fogja az embereket nevelni, erősíteni szivökben, hogy elviseljék egymás gyön geségeit s az élet súlyos keresztjeit? Nagyon természetes, hogy mindegyikünk boldog akar lenni, s ha azt mondják : nincs mennyország — itt akar boldog lenni teljesen. S mivel ehhez kevés nem elég, sokat kiván s létre jön a vad hajsza a földiekért. A technikai sikerek, a tudomány fölfedezései mind arra valók, hogy ezekkel kifosszák az embereket, mert az uj tanítás igy szól: szeresd önmagadat, szerezz fölösleget ! Bizony a szív megvadul még csak a gondolatára is, hogy nincs mennyország. Képtelenné lesz az igazi, nemes életre. Befejezésül még egyszer azt, hogy csak két souveraiu hatalom van, a melynek uralma alatt boldogulunk és a boldogságra számot tarthatunk: 1. az igazság-, a boldogtalanság oka a tévedés; 2. a valódi jó, és ez nem itt keresendő. Könnyitsük igen az életet, de semmivel jobban nem könnyitjük, mint ha becombináljuk a jövő életet. Ebből megítélhető, hogy a kik most a tudomány, haladás, műveltség nevében uj világot akarnak vallás nélkül — ezek a legnagyobb gonosztevői a világnak. Testileg, erkölcsileg pusztítanak; csak lerombolni tudják, a mit évszázadok alkottak, de építeni nem építenek. Nihilisták a szellemi és anarchisták az erkölcsi téren. Már nagyon messzire haladtak. Fran- cziaországban a trónon ül a vallástalan tudomány, Portugalliában is grasszál — és hazánkban mily rombolást visz végbe; az egyetemeken már ott ül, a lapokban már ott beszél a nagy sokaságnak, népünket rontja, kiöli a vallást, becsületet, erkölcsöt, uszít, lázit. Mi lesz ennek a vége? A megindult lavina rohan országról-országra s fölfordul a társadalom. Az igaz, hogy a világ sorsa nem ilyen helyi tüneteken fordul meg. A világot nagy erők tartják, rekonstruálják. Ha megmozdul lábunk alatt a föld s rombadől S. Francisko, Kecskemét: nincs még itt a világ vége, — majd fölépül. — így van az erkölcsi téren is. Fölfordulnak oltárok, trónok, de ne féljünk, nincs azért vége a világnak. Nagy erők tartják fenn a társadalmat, rekonstruáló erők. De vigasztalás-e az ilyen: Ha el is pusztultál Pompéji, pár száz év múlva majd építenek föléd még nagyobb várost . . . Vigasztalódjál hazám, idegen erő ront rád, el„HETI SZEMLE“ pusztítják, a mit alkottunk, kiölnek minden becsületérzést ... de nem bírják ám soká ! Majd néhány száz év múlva újra építünk!.. Ez vigasztalás? Ha ezer meg ezer évig élnénk, akkor igen, de mi bekerülünk a katasztrófába, szenvedünk, elveszünk. Vagy van mód ez ellen tenni ? Tőlünk függ, különösen a vallásos in- telligentiától. Ne nézzük tovább a rombolást. Álljunk a jogosult királyné mellé, a vallásos tudomány, a vallásos erkölcsös elvek mellé ! Küz- denünk kell szóval, tollal, egyenkint, szerve zetileg, mert itt társadalmakról, milliókról, boldogságunkról van szó. Kiizdenünk kell minden megfeszített erőnkkel. Talpra! Jelszavunk : éljen a vallásos tudomány, éljen a vallásos erkölcs ! írja: Harsányi Kálmán. XVII. December 10. Mikor Nagy Sándorék házába lépek, mindig az az érzésem, mintha templomba lépnék; halkabb a járásom, halkabb a szavam és szégyenkezem. Az ő otthonuk -a legtisztább, legemberibb otthon, a melyet valaha láttam. Hiányzik belőle az, a mi az ember vadállateredetét jelzi: a hús; hiányzik az, a mi az embert a vadállatnál is mélyebbre sülyesztheti: az alkohol és hiányzik belőle az, a mivel az ember minden vadállaton túltesz vadállatias- ságban: az indulatos szó. A fogas és karmos, méreg-mirigyes és csalánzó szavak áradata, a melyek úgy a szívbe tudnak harapni olykor, a melyek az agyat marcangolják, a lelket mérgezik és az idegeket ölik meg órákra, napokra, esztendőkre. Ebben a házban csak mosolygás van, csönd, béke, szeretet, egymáshoz simulás, egyíivétartozás. Nincs Nagy Sándor és nincsen Nagy Sándorné, csak Nagy Sándorék vannak. Ez az aláírásuk levelen, rajzon, képen, minden munkájukon, mert minden munkájuk közös, ha külön végzik is. Hogy milyen fokú ez a gyönyörű együvétartozás, azt legjobban ez egyíivétartozás kis gyümölcse, a hét éves Pintyőke érzései árulják el. Riadtan szalád az apjához vagy anyjához, ha a család valamelyik házas barátját a felesége nélkül látja belépni; első gondolata, hogy valami nagy baj történhetett : beteg a néni; a második, hogy miért nem maradt akkor a bácsi is otthon. Ma is az apjához bujt, mikor én megérkeztem és olyan különösen nézett rám mint egy érthetetlen félvalamire, Harsányi Kálmánék felére, a ki a másik felét otthon tudta hagyni; azt a felét, a ki bizonyára igen-igen beteg, hiszen másként vele tartott volna; — de hát akkor meg hogy nem maradt a betegágya mellett ? Mennyi szép, nagy, valóban emberi volt annak a gyermekszemnek csodálkozó rámmeredésében ! Fájdalmas volt és résztvevő, vallató és szemrehányó. Pedig én derült arccal ültem ott előtte és a feleségem is derült arccal ült egy másik társaságban, a hová már régebben elígérkezett. Olyan természetes, hogy így volt és mégis úgy elpirított az a tekintet! * * A műteremben — a hová azóta harmonium is került — mindenek előtt Nagy Sándorék asszony-felének rajzait sürgettem, a „Pintyőke-ciklust“, a melyből már láttam volt nehány darabot. Ez a gondolatában, kivitelében egyaránt megkapó rajzciklus az ő kis leánykájuk élete-története születésétől a mai napig. Egy művésznő-anyának rajzban kifejezett dalciklusa ez a gyermekéről. A pólyásbaba, a tipegő, a játszó, az imádkozó gyermek van rajtuk minden változatban : hol az anyja ölében, hol a játékai között, úgy ahogy maga elrendezte őket, hol a réten, apjával, anyjával futkározva. Az egyik rajz levél — apukának. Görögországba küldték volt utána, a honnan én ezeket a sorokat kaptam akkoriban: „Mekkája és Jeruzsálemé és Gangese és Lourdes-ja és Mária-Cellje és mindenféléje ez a hely a művészetnek, s az ember hol üvölteni szeretne, hol meg térden csúszni, mint egy fakir“. — Szerettem volna lemásolni annak a rajz-levélnek a szövegét, hogy most ideírhassam, de nem tehettem volna feltűnés nélkül. Végtelenül egyszerű, gyönyörűen naiv sorok. Áldás apuka szivére a melylyel érez, agyára, a melylyel gondolkozik, szemére, a melylyel lát és kezére, a melylyel dolgozik és ölel. * * Nagy Sándorék férfi-felének újabb rajzaiból különösen a Pelléas és Melisande-hoz készült illusztráció bilincselt le. Azt a jelenetet ábrázolja, a mely Budapesten elbuktatta Maeter- lincknek ezt az Európaszerte hódító szimbolikus mesejátékát. Pelléas az erkély alatt, Meli- sande fönn, lehajtott fejéről szőke hajzuhatagot hullajtva alá Pelléas sóvár ölelésre tárt karjára. Eszembe jutott az én hosszú meddő vitám Somló Sándorral, a ki hat-hét esztendővel ezelőtt az én fordításomban hozta színre ezt a darabot. Kértem, hogy díszlettel, rendezéssel, mindennel hirdesse a darab mese-mivoltát, hogy kidomborodhassék a mélyébe rejtett szimbólum, mely menthetetlenül elvész reális ábrázolásban. Kértem, hogy Melisande „testénél hosszabb“ haja színarany legyen ; olyan, mint karácsonyfán a „Jézuska haja“. Csak mosolygott reá és legyintett a kezével. A vége azután az lett, hogy mikor Márkus Emilia kihajolt az erkélyen és a saját hajához hozzáfont hasonló színű álhaj kétméteres fonatokban hullott alá Pelléas fejére: — a közönség harsogó kacagásban tört ki és azontúl vége-hossza nem volt a piszegésnek, tréfának, rendzavarásnak. Én kínosan feszengtem a helyemen és bántott a közönség folytonos ízetlenkedése, mely sem azelőtt, sem azóta nem viselkedett még ily féktelenül a Nemzeti Színházban sohasem. Mellékes, hogy másnap egy igen jeles kritikus megírta, hogy „tegnap este megbukott a budapesti publikum“, valósággal a darab bukott meg, visszavonhatatlanul. És vele egy kicsit én is. * * A harmonium is megszólalt. Pintyőkét kisérte az édesanyja. Valami kis lágy, érzelmes biedermayer-dalocskát csicsergett el a pöttyike lány. Nem nekünk énekelte, hanem az édesanyjának, háttal felénk. Nem produkciót végzett, hanem dalolt. Azután valamennyien dúdoltunk, majd a háziasszony énekelte mély érzéssel el Beethoven két dalát. Kriesch Aladár kisérte. Undi Mariska egy kis bolondos matyó nótát énekelt el, selypesen, úgy, a hogy egy kis pösze süldő-lánytól hallotta tavaly, Mező- Kövesden. Pompásan mulattunk rajta. Kriesch Aladár meg egy régi székely dalba szerettetett bele mindannyiunkat: „A fekete holló gyászt visel magáért, Gyászt viselek én is az én kedvesimért: Apámért, anyámért, jegybeli mátkámért“. * * Azután már csak én maradtam hátra. Nagy Sándor kért, hogy ne jöjjek üres zsebbel, legyen benne valami vers. A „Pathétique“-t vittem el és azt olvastam föl nekik. Láttam és éreztem, hogy utána egy calori- ával melegebben éreznek irántam valamennyien. Egy Ibu Iaplója
